Vágólapra másolva!
Krajczár Péter annak a Karmatronic duónak tagja, melynek egy száma elhangzik a foci-Eb pénteki megnyitóján Varsóban. A zenész-producer hivatalos remixeket gyárt Beyoncénak és Britney Spearsnek, dalokat szerez hazai énekeseknek, és reményei szerint az övék lesz az Eb diszkóslágere.
Vágólapra másolva!

Hogyan került a Karmatronic a foci-Eb megnyitójára?

Fél évvel ezelőtt a György Ádám nevű, New Yorkban élő magyar zongoristán keresztül kerestek meg bennünket, hogy szerepeljünk a megnyitón. György Ádám zongorázik, és ennek kellett ilyen dj-s, remixes verzióba átfolyni, és ezt folytatni valahogy, mindezt egy hatperces blokk keretében. A Karmatronic másik fele, Achilles kint is van Varsóban, én pedig egy hete jöttem haza, nagyon sokat dolgoztunk vele, hiszen nagyon komoly koreográfia is lesz, amihez másodpercre hozzá kellett igazítani a zenét. Ennek a dalnak lesz egy olyan változata, amiben egy svéd rapper, MC Ron is szerepel, és reményeink szerint ez lesz az Eb diszkóslágere. A szám az utolsó pillanatban lett csak kész, most már Angliában is nyomja a kiadó. A szám címe The Game of the World - ugyan nem ennek szántuk, véletlenül terjedt el ez a verzió, de aztán úgy hagytuk.

György Ádám miért épp benneteket ajánlott?

Nekünk régen volt egy Karmatronic Records nevű kiadónk is, és mi adtuk ki a lemezét, ez egy nyolc évre visszanyúló történet. Ő egyébként nagyon tehetséges és főleg külföldön sikeres zongorista, évente kétszer megtölti a Carnegie Hallt, és járja a világot. Azért őt kérték fel, mert elég jól játszik Chopint, és a lengyelországi megnyitóhoz ez passzolt, ő pedig nekünk szólt, amikor a szervezők valami fiatalos, modernebb vonalat is szerettek volna.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

A magyar közvélemény nagy részének a nemzetközi sikereitek ellenére ismeretlen a nevetek. Most a Roland Zenegalériában vagyunk, ahol évekig dolgoztál, és ahonnét a karriered is indult, ez mit jelent pontosan?

Én zalaegerszegi vagyok, és akkoriban az itteni üzletvezető is egy zalaegerszegi lány volt, akinek eszébe jutottam, amikor kerestek embert, én pedig ezért is költöztem fel Budapestre, 21-22 évesen. Régi álmom volt, mert szerettem ilyen hangszerbemutatókra járni. A karrierem szempontjából valóban meghatározó dolog ez, mert ez központi hely, ahová napi szinten mászkált be a magyar zenei élet krémje, vagyis az összes meghatározó zenés kapcsolatomat innét szedtem össze.

Ez előtt nem is foglalkoztál a zenéléssel?

Dehogynem, eleve zenei általános iskolába jártam, és aztán tanultam zongorázni is. Próbálkoztam is zenéléssel, de Zalaegerszeg nagyon kicsi város ehhez, nekem Budapestre kellett költöznöm. Egyébként Achillest is itt a Rolandnál ismertem meg: szintetizátorokat akart vásárolni, és akkor kezdtünk el beszélgetni, amiből végül a közös zenélés lett. Egy darabig elég csendben ment a dolog, akkor még Akama néven csináltunk kevésbé populáris zenéket: breakbeat alapú cuccokat, chilloutot, ilyesmiket. Aztán olyan nyolc-kilenc éve készítettünk egyszer egy poposabb számot, ami fel is került a Radio DJ egyik válogatáslemezére, és akkor gondolkodtunk el rajta, hogy el kellene választani az elszállósabb és a populárisabb dolgokat, és akkor jött elő Achilles a Karmatronic ötletével.

No de hogyan jutottatok el Beyoncé remixeléséig?

Van egy nagyon jó New York-i kapcsolatunk, aki mutogatta a dolgainkat a Sony-BMG-nek, és 2005-ben jött az első remixfelkérés, Beyoncé Ring the Alarm című számára csináltunk először komolyabb remixet, és utána már sorban jöttek a felkérések.

Sokan nem tudják, mi a jelentősége annak, ha valaki felkérésre, "hivatalosan" készít remixet, amikor ma már elvileg bárki csinálhat ilyet a saját gépén otthon.

Azért nem csinálhat bárki, mert akkor nem is kapsz éneksávokat. Ha hivatalos, akkor az úgy néz ki, hogy a megjelenési dátum előtt egy-két hónappal megkapod a nyersanyagot, és időt is adnak rá. Mondjuk, pont az első felkérésnél még cd-n küldték ezt, és úgy ért csak ide, hogy egy éjszakánk maradt a munkára, de azóta már interneten sokkal egyszerűbben megy a dolog, általában egy hetünk van rá. Korábban maxi cd-kre kerültek a remixeink, most meg már kiteszik az iTunesra, vagy a Masterbeatre, és onnét lehet letölteni őket.

Ha ez az említett New York-i kapcsolatotok nincs, akkor lett volna hasonló lehetőségetek szerinted?

Biztos, hogy nem, mindig kell egy ember, aki eljuttatja a zenéket a megfelelő helyre. Ő nagyon jó barátunk, aki a mai napig segít ebben nekünk, pedig nem is zenével foglalkozik, hanem egy óriási pénzügyi tanácsadó cégnél dolgozik ezer éve, csak érdekli a dolog, és voltak olyan ismerősei, akik a zeneiparban dolgoznak, ő pedig beajánlott bennünket.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Az általatok remixelt sztárokkal van személyes kapcsolatotok is?

Előfordul. Például amikor Beyoncé itt lépett fel, akkor mi játszottunk előtte, és ha nem is ültünk le kávézni - ahhoz túlságosan is vigyáznak rá -, egy integetésig azért eljutottunk. De például Michelle Williamsszel a Destiny's Childból személyesen találkoztunk, meg Tiestóval és David Guettával is.

Vagyis ehhez nektek elvileg ki sem kell mozdulnotok otthonról?

Nem is kell utaznunk, noha azért voltunk már kint: elkerülhetetlen, hogy pár év alatt legalább az arcodat egyszer ne mutasd meg. De interneten keresztül történik a dolgok 99,99 százaléka.

Más magyar zenészekről tudsz, aki hasonló megbízásokat kapnának?

Vannak külföldön híres producerek, de azt nagyképűség nélkül mondhatom, hogy ilyen sztároknak remixeket nem csinál senki. Például Shane 54 és Myon, azaz Császár Előd és Égető Márió duója több nagyobb sikert is elért el, de tudomásom szerint a mainstreambe nekik sem sikerült így belekapaszkodniuk. Márió egyébként szintén ide járkált be annak idején tizenévesként, nagyon tehetséges szerintem. Vannak mások is, akik elektronikus zenében sikeresek külföldön: Jay Lumen, a muzzaikos srácok vagy Szabó Ádám, aki hangszíneket is gyárt szintetizátorgyáraknak, ilyet egyébként én is csináltam. Ezen a progressive house-os vonalon tényleg sikeresek a magyarok.

A remixelés mennyire jövedelmező anyagilag? Végül is szerzői jogi vonzata nincs.

Nincs, de azért a kiadók fizetnek érte annyit, hogy az Magyarországon jó pénznek számítson.

A Karmatronic nemcsak remixeket csinál, hanem saját zenéket is, lásd a foci-Eb megnyitóját. Van valami munkamegosztás kettőtök között?

Korábban mindent ketten csináltunk: ketten dj-ztünk, ketten szintiztünk, minden fotón ketten voltunk. Aztán olyan három éve húztunk egy vonalat, hogy én úgymond arccal kiszálltam a történetből, mert Achilles sokkal inkább sztáralkat, én pedig visszahúzódó háttérarc vagyok, aki a stúdióban érzi jobban magát, ő pedig a színpadon. Azóta az ő arca jelenik meg a Karmatronic név alatt, de ettől még mindent ugyanúgy ketten csinálunk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Mennyire érzed azt, hogy világszerte tarol az elektronikus tánczene?

Én személy szerint nem érzem ezt remixerként, viszont teljesen igaz, a popzenében is érződik az az irány, hogy szinte már progressive house-ba hajló elemeket találunk meg gagyi popslágerekben. Az underground itt is beszivárgott a mainstreambe, és az undergroundnak már ciki is ezeket az elemeket használni.

Te magyar előadóknak is írsz dalokat, így például az idei hazai eurovíziós döntőben három dalod is versenyben volt. Kiknek írsz még?

Nagyon sok hiphop előadóval dolgoztam MC Gőz révén, azonkívül a megasztárosokhoz sikerült közel férkőznöm, Tabár Istvánon keresztül, aki régen még az Exotic zenekar billentyűse volt, de azóta dalszövegíróként rengeteg produkcióban vett részt. Vele és Pacsai Márkkal hármasban írjuk ezeket a számokat. Itthon ebből csak úgy lehet megélni, ha a top előadókkal dolgozol, ha csak egy szinttel lejjebb mész, akkor már hobbi. Egy producer azért van ugyanakkor könnyű helyzetben, mert mindig azzal az előadóval dolgozhat, aki épp jól fut. Az előadóknak fokozottan oda kell figyelniük a karrierjük alakítására, mert nekik csak egy produkciójuk van: saját maguk.

A magyar zenészek rengeteget panaszkodnak a tévés tehetségkutatókra, mert aki nem onnét jön, az óriási hátránnyal indul szerintük.

Abszolút igaz, csak fordítva: az indul előnnyel, aki bekerült a tévébe, mert aki tényleg tehetséges, az így vagy úgy, de felszínre fog kerülni, az ilyet hiába nyomják le a víz alá, mert a végén feljön. Viszont bekerülnek ezekbe a műsorokba olyan emberek is, akiknek nem feltétlenül kellene, vagy inkább csak egy pár év múlva kellene, és ők tényleg nem nőnek fel a feladathoz, és elveszik a lehetőséget olyanok elől, akik inkább megérdemelnék. Szerintem nagyon jók a tehetségkutatók, szükség is van rájuk, csak nem ennyire: már önmagukat pusztítják azzal, hogy a csapból is ez folyik, és elértéktelenednek a nyertesek is. A mostani Megasztárt harmadannyian nézték, mint az elsőt. Pedig ha kevesebbet csinálnának, mindenki több pénzt kereshetne.

Nézted az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét?

Persze. Miután nekem is voltak szerzeményeim a legjobb húsz között, végig követtem, és abszolút reálisnak találtam a magyar döntést, mert szerintem a Compact Discóé nagyon jó dal, én is ezt küldtem volna, noha azért a Tolvai Reni számában eléggé bíztam. A döntőben a svéd dal abszolút favorit volt nálam kezdettől fogva, de az orosz mamikákat nem igazán értettem a második helyen. Ami még tetszett, az a román dal volt, amihez még előtte készítettünk is remixet.

Ha már a románokat említed, minek tulajdonítod az elmúlt években aratott nemzetközi sikereiket?

Erről nagyon sokat szoktunk beszélgetni, és ez szerintem egyrészt üzleti dolog, másrészt bátorság eredménye: mernek egy picit mást csinálni, mint a többiek. Magyarországnak az a rákfenéje, hogy ha egy zene egy kicsit is eltér a megszokottól, akkor kapásból rávágja a környezetedben mindenki, hogy ezt nem lehet, mert akkor már nem fogja játszani a Viva, meg a Class.fm, és akkor végünk van. Pedig én annyira szeretnék popkereteken belül egy kicsit mást csinálni, de már ezt önmagamban elfojtom, mert tudom, hogy nincs értelme vele próbálkozni. Más, amikor külföldön dolgozom, akkor ezeket a reflexet elfelejtem. Persze, ha Madonna csinálja meg a dubstep betétet, akkor az mindjárt más. Van olyan projektem, ami egy német kiadón keresztül került be a Vivába, és egészen más volt a fogadtatása a dalnak.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Volt bármi hatása annak külföldön, hogy ti magyarok vagytok?

Amerikában úgy van, hogy nagyon jó hiphopot és r&b-t tudnak csinálni, viszont a dance műfaj hiányzik a kultúrájukból, ahogy tőlünk is hiányzik a hiphop és az r&b. Persze vannak sikeres európai hiphopprodukciók, meg amerikai dance-produkciók, de mégis úgy alakult, hogy egyikben mi vagyunk a jobbak, a másikban ők. Ezért nagy tisztelettel fordulnak felénk, és számukra mi európaiak vagyunk. Ráadásul Achilles félig olasz, talán ezért is, de én nem éreztem sose, hogy kapuk záródtak volna be, vagy nyíltak volna ki, amiért magyar vagyok.

Az elektronikus tánczenéken kívül más is hatással volt rád?

Az én alapvető szerelmem a filmzene. Írtam is ilyet, a Kaszinó című sorozathoz, amely rövid ideig futott az RTL Klubon, aztán a Karmatronickal is csináltunk kisfilmet, amihez zenét csináltunk, sőt, még filmet is csináltam egyedül, csak azért, hogy zenét írhassak rá. Hallgatóként nem is tud kielégíteni semmilyen más zene, csak a nagyzenekari hangszerelésű filmzene.

Ennio Morricone például?

Ő pont nem annyira, mert nekem kicsit oldschool, de persze csinált zseniális dolgokat, nálam viszont John Williams egyes dolgai jelentik az etalont, no meg Hans Zimmer. Elektronikus zenéből én a trance-szel kezdtem, ezért mindig is az lesz a szívem csücske, viszont a nagyon döngölős, négynegyedes dolgokat nem annyira szeretem. A legnagyobb kihívást a popzene jelenti, ahol nagyon szűk keretek között kell valami nagyon kreatívat csinálni, úgyhogy abban jónak lenni nagyon nehéz.