Egyszer csak nem lehet nem odafigyelni. A Tindersticks budapesti koncertje

Az A38 Hajón lépett fel szombat este a brit Tindersticks, amelynek melankolikus kamarapopja számos zenekarnak szolgált mintául az elmúlt két évtizedben. Vajon hagyja-e az együttes szeretni magát?

"A szomorú csak az, hogy tavasszal itt lesznek a közelben: Graz, Ljubljana, Zágráb is a turnéállomás között szerepel, nálunk viszont úgy látszik, most is esélytelen egy koncert" - írtam két évvel ezelőtt, a 2010-es Tindersticks-lemez kritikájában, és úgy látszik, érdemes néha nyafogni, mert az idei album turnéjából végre nem hagyták ki Budapestet sem. Persze szép is lett volna, ha most is kihagynak bennünket, miközben képesek elmenni Pozsonyba és Újvidékre is ezen a turnén! A lényeg az, hogy itt voltak, és ugyan lehetne sokat lamentálni, amiért ez a Tindersticks már nem az az együttes, amely a legerősebb lemezeit készítette a kilencvenes években, de most 2012 májusa van, egy hirtelen lehűlő szombat este, ami pont kedvez a zenekar elegánsan melankolikus zenéjének.

A 9 előtt színpadra lépő zenekarban hárman maradtak az eredeti felállásból: az énekes-gitáros Stuart Staples, a billentyűs David Boulter és a gitáros Neil Fraser. Ők is álltak az első sorban, míg a ritmusszekció, illetve egy szaxofonos-billentyűs alázatosan segédkezett mögöttük. A 2006-ban távozó három zenész közül egyértelműen a sok hangszeren játszó, és a nagyzenekari betétekért is felelős Dickon Hinchcliffe távozása volt a legnagyobb veszteség, és mindez azzal is jár, hogy a távollétében már nincsenek vonósok, és talán ezért is hanyagolnak a régi számok közül sokat. Pedig a koncert a fantasztikus első lemez egyik dalával, a Blooddal indul, és aztán a '99-es Simple Pleasures-ön szereplő, felejthetetlen Odyssey-feldolgozással, az If You're Looking For A Way Out-tal folytatódik - engem itt kap el a koncert hangulata, és akkor még reménykedem, hogy sok régi szám lesz. Nos, nem így történik, mert a zenekar a jelenben létezik, és ezt el kell fogadni: a műsor derekát a The Something Rain című új album dalai adják.

Ha ezt tudomásul vesszük, akkor innentől kezdve túl sokat nem lehet belekötni a műsorba: a lemezek sötét romantikája élőben is átjön, Staples énekhangja úgyszintén, és az új zenészekkel együtt is nagyszerűen működik a zenekar. Amikor aztán az új album nyitódalát, a Chocolate-et játsszák, abban Boulter mesél egy hosszú monológot, mély, narrátort idéző orgánummal, miközben a zene egyre erőteljesebb lesz, és a monoton, lassú, hosszadalmas számra egyszer csak nem lehet nem odafigyelni. Nem véletlenül ez kapja az egyik legnagyobb ovációt - ez talán azért is így van, mert utána már nem tudnak ekkorát ütni a hosszú, lassan kibomló, szaxofonnal kísért számok. Az is igaz, hogy a Tindersticks nem bulizenét játszott sosem, bár azért a korai szakaszban közelebb álltak a hagyományos dalformákhoz. Ez ma csak kevésszer villan fel, de nagyjából végig fenn tudják tartani a figyelmet, és amikor bejön egy-egy olyan gyöngyszem, mint a Slippin' Shoes (a kedvencem az új lemezről), akkor a kevéske unalmat is meg kell bocsátani.

Staples - aki most már úgy néz ki, mint Hajós András és Lee Hazlewood keveréke - szinte semmit sem kommunikál a közönséggel, a végén is csak annyit mond, hogy itt az utolsó szám, köszönjük szépen. A ráadásban aztán előkerülnek régi számok, és lehet reménykedni, hogy lesz még City Sickness, Tiny Tears vagy Patchwork, de hát nincs: így is sokat kapunk ezen az estén a Tinderstickstől ahhoz, hogy elégedetten menjünk ki a hideg szélbe a hajóról. Azt meg már csak itthon látom, hogy bezzeg Újvidéken volt még egy ráadás, benne a Tiny Tears. Ezért lesz A- helyett B+ a koncert - az internet mindent tönkretesz.