Állatvér a műanyag koponyákban. A Sleep budapesti koncertje

SLEEP:
Matt Pike – gitár, ének (High On Fire), Al Cisneros – bass (OM, Shrinebuilder), Jason Roeder – dob (Neurosis, Tribes Of Neurot
Vágólapra másolva!
A stoner metál egyik legfőbb előfutáraként számon tartott Sleep együttes budapesti koncertjét még a kisszámú közönség és a perverzitásig fokozott riff-fetisizmus sem tudta elrontani. Beszámoló.
Vágólapra másolva!

Hiába számítottam rá, hogy most majd megfejtem a magyar néplélek felfokozott vonzódását a nagy szakállak, a déli zászlók és a Kamionosok és kurvák-bulik iránt, ez a trend úgy tűnik, már lefutóban van, legalábbis a stoner műfaj egyik előfutárának, az egyre pszichedelikusabb megközelítésben és ráérősebb erővel előadott Black Sabbath-riffeket burjánzó füves utalásokkal és ebből levezetett sárkányos-űrutazásos mitológiával tálaló Sleepnek koncertjén csupán ugyanaz a száz-kétszáz ember jött velem szembe, akiket amúgy is látok minden "vállalhatóbb" budapesti metálkoncerten.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Az előzenekar A Storm Of Light a Neurosisban vizuális artistaként rendes tagnak számító Josh Graham projektje, és tökéletesen elég annyit tudni róluk, hogy a lemezeiknek olyan címeket adnak, hogy And We Wept The Black Ocean Within és As The Valley Of Death Becomes Us, Our Silver Memories Fade, a borítókra efféle "kozmikus" photoshop-giccseket tesznek, a koncertjük közben pedig második világháborús bombázások, robbanó csillagok és erdőtüzek videóit vetítik, a zenéjük ugyanis éppen ennek a szomorúan steril és megsavanyodott monumentalitás-giccsnek az ártatlan háttérzenéje, amely még csak nem is offenzíven rossz vagy irritáló, sőt, úgy-ahogy el lehet merülni a háromnegyed órán keresztül fenntartani kívánt csúcspontban, lehet bólogatni a kellemesen kiszámíthatóan érkező váltásokra, aztán pár szám után inkább meg lehet unni az egészet, de hogy ennek súlya lenne, na ne vicceljünk már. A Neurosis-hatások a személyi átfedésen túl is nyilvánvalóak, túlságosan is azok, viszont a hangulatot csak halvány fénymásolat formájában sikerült megőrizni. Felejtsük már el a posztmetál-trendet, 2012 van, hahó! C

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Az, hogy a Sleep tagjai tényleg azonosak az általuk játszott zenével, az mindjárt látszott. A minimál-frontember (dalok előtt szigorú hangon dalcím, lemezcím, évszám) Al Cisneros basszusgitáros-énekes egy csak általa értett, baljós rituáléban elmerülő, összevissza csavarodó szemű, paranoiás varázslónak tűnt, Matt Pike gitáros pedig meztelen, széttetovált felsőtesttel és beesett mellkasra érkező valószínűtlen sörhassal közvetítette a hiteles önszántából csöves-romantikát. Legismertebb lemezük, az egyetlen egyórás dalból álló Dopesmoker első körülbelül negyedórájával kezdtek, ezt követték a direktebb korábbi dalok. A hangzás, amivel mindez megszólalt, nyers, erőteljes, tiszta és atmoszférikus volt, talán a legszebb gitársound, amivel eddig metálkoncerten találkoztam, pontosan így kell megszólalnia ennek a repetitíven, elnyújtottan riffközpontú, lomhán lebegő húzású zenének.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A dalok végül a perverzitásig fokozott riff-fetisizmus ellenére is egybeolvadtak, egyetlen összefüggő energiacsomóvá alakultak, emiatt működtek éppen a dalszerűségtől legtávolabb álló részek (azaz a Dopesmoker és egy hosszú, kiadatlan régi dal) a legjobban. A háttérben az előzenekar alatt indult vetítés folytatódott, csak éppen itt már azt hiszem, senki sem figyelt rá, a zenéből áradó erő ugyanis ezen jócskán túlmutatott: a Club 202 Karl May és Sex Action Szasza világát ötvöző, a nem metál-közeli jelenlevőkben általában kultúrsokkot okozó díszletei furcsamód megelevenedtek és komoly rituálé színterévé váltak, a kinti szél közöttünk süvöltött, a "Saloon" feliratú pult és a terasz totemoszlopokká alakult, a műanyag koponyákba gyertyák és állatvér került.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Mivel én sosem voltam rajongó, így a totálisan homogén zene körülbelül a műsor kétharmadától kezdve már kezdett fárasztani, és ahogy láttam, a körülöttem levő közönség reakciói is vesztettek hevességükből, viszont a zárásként visszahozott Dopesmoker-főtémával jórészt sikerült visszahozni a kezdeti lendületet. Aki meg akar ismerkedni a zenekarral, az élőben nézze meg őket, ha teheti. B+