Az eltitkolt titokzatosság - Zola Jesus Budapesten

Zola Jesus koncert az A38 állóhajón, Quart
Vágólapra másolva!
Az A38 Hajón adott közel teltházas koncertet az utóbbi évek egyik legizgalmasabb énekesnője, az orosz származású, amerikai Zola Jesus. Mielőtt a titkai nyomába eredtünk volna, még megnéztük a magyar Belle Belle koncertjét is.
Vágólapra másolva!

Nagy Bence egyszemélyes projektje, a Belle Belle nagyszerű választás volt Zola Jesus mellé. Lévén hasonlóképpen egy fiatal zenészről szó, aki szintén szintetizátor alapú, erősen filmzeneszerű, vizuális érzeteket is keltő zenét játszik, ugyanakkor bizonyos szempontból egymás komplementerei is, hiszen míg Zola Jesus egy titokzatos, ismeretlen, és talán kiismerhetetlen világba húzza be a hallgatót, addig a Belle Belle dalai inkább az el-, fel-, megszabadulás képzetét keltik. A Belle Belle élőben nem is igazán koncertélmény, hanem inkább valami olyasmi volt, mint amikor letöltesz egy filmet, és annyira megtetszik, hogy elmész, megnézed moziban: egy otthon összerakosgatott lemez szélesvásznú bemutatója. A színpadképet a dalokhoz igazított vetítés adja, amibe belelóg Nagy Bence féloldalas, megvilágítatlan, sötét sziluettje, ahogy a programozott alap mellé belejátszik egy-egy sávot szintetizátoron, esetleg gitáron, valamint énekel természetesen. A koncert kettő, vagy egy két részre tagolható instrumentális dallal indul, amit a visszafogottabb darabok követnek, majd inkább a szett második felében jönnek a táncolhatóbb, vagy táncolható részeket is tartalmazó szerzemények - lassan építkezős irány mentén halad a műsor. A Belle Belle zenéje valami olyasmi, mintha a kiindulópont mondjuk Panda Bear Tomboyának egyszerre kicsit hűvös, mégis bensőséges, bukolikus világa lenne, amire nagyban ráerősít az is, hogy Nagy Bence széteffektezett hangja eléggé hasonlít Noah Lennoxéhoz. De itt nem áll meg a dolog; a cirkuláló, repetitív zongora- és szintitémákból ugyanis rendre kibuknak a puritánságukban is hol katartikus, hol eufórikus, 4/4-es táncolható részek. Ennek köszönhetően végig leköti a figyelmet a műsor, úgy is, hogy nem csinálunk minden egyebet, mint az otthoni hallgatáskor általában.

A meglehetősen drága belépő (4000/4500 Ft) ellenére a kilenc órás kezdésre azért egy laza teltház összegyűlt Zola Jesus koncertjére. A huszonharmadik születésnapját a napokban ünneplő énekesnő harmadik, vagy ha a New Amsterdam című korai válogatást is beleszámítjuk, negyedik lemeze, a Conatus turnéjával érkezett Magyaroroszágra. És bár szemben a szaksajtó jó részével, mi nem igazán szerettük ezt a lemezt, azért bizonyos YouTube-videók alapján arra lehetett számítani, hogy élőben a lemez hibáit majd kompenzálja a dalok szenvedélyesen átélt előadása. A koncertet, miként a Conatust is, a Swords című instrumentális intro vezette fel, amire a félhomályban színpadra lépett a kísérőzenekar, majd az énekesnő is. Zola Jesus jobb, illetve bal oldalán két látszólag valami ipari metál zenekarból kölcsönzött figura feszített feketében; egyikük a szintetizátorokat kezelte, a másik pedig egy puritán dobszerkót püfölt, kettejük között pedig egy durván elszabott zsákruhában kezdő, majd attól idővel megváló, csinos hegedűslány volt. Már ez a felállás, elsősorban a hegedű megléte is jelezhette, hogy a koncert főleg a korábbi anyagok zárt világánál színesebb Conatusra fog épülni - és így is történt, talán egy vagy két szám volt, amit nem játszottak el róla. Ennek megfelelően az első szám a lemezhez hasonlóan itt is a visszafogottan vészjósló Avalanche volt. Némi félelemre adott okot, hogy a Belle Belle-en az ének sokszor kásásan volt, de Nika Roza Danilova összetéveszthetetlen, titokzatosságot, és végtelen tereket rejtő hangja az első perctől kezdve kristálytisztán szólt. A Belle Belle-hez hasonlóan Zola Jesus is úgy állította össze a setlistet, hogy a lassabb darabok előre (Hikikomori, Stridulum), a klubosabb vonal (In Your Nature, Ixode stb.) pedig a műsor második felére kerültek. És bár a Conatus hangszerelésbeli hibáit elsősorban a műsort kicsit törzsi irányba eltoló ütőssel sikerült jórészt kiiktatni, de legalábbis zárójelbe tenni, valahogy mégse működött zavartalanul a dolog.

Zola Jesus kiadványai általában nem is szigorú értelemben vett dalokra, hanem bizonyos hangulatok zenei megfogalmazására, kibontásukra épülnek. (Ez az oka annak, hogy a minialbumai általában erősebbek, mint a nagylemezek.) Például ha visszagondolok az eddigi legjobb anyagára, a Stridulum ep-re, akkor se dalok, refrének jutnak eszembe, hanem a sűrűn egymásra húzott szintirétegek és persze Zola Jesus csodás hangja. A Conatus nagy hibája a hangszerelésén túl az volt, hogy az énekeső a sűrűséget és a homályt oldva megpróbált elmenni a direktebb popzene felé, ami korábban egy együttműködés esetében már bebizonyosodott, hogy megy és jól áll neki - egyedül viszont nem tud a klasszikus, popzenei értelemben vett dalokat írni. Így a Stridulum forró boldogságba áthajló szomorú mélységei helyett, csak egy tompán, zavarosan csillogó szürkés felszín maradt a Conatusra. Mindez nagyban befolyásolta a koncertet is, és most nem csak Zola Jesus szőkére festett hajára gondolok (ami amúgy a műsortól függetlenül nekem tetszik), hanem arra, hogy az első lemezét még 2008-2009 telén a hálószobájában rögzítő furcsa lány, aki egy erdőben, az operák világának bűvöletében nőtt fel, és aki csak tinédzser évei végén, az egyetemi évei alatt kezdett el popzenével foglalkozni, kitalálta magának ezt a sejtelmes díva imázst.

De Zola Jesus koncertjén, ahogy ez az élőben az elképzeltnél jóval alacsonyabb, és törékenyebb lány robotszerű mozgással próbálta átélni a zenét; ahogy a kezével imitálta a hangmagasságokat; ahogy kicsit kelletlenül végigsétált a színpadon; de még akkor is, amikor a koncert derekán lejött a közönség közé, vagy amikor az utolsó szám előtt elmondta, hogy olyan erősen szeretne aznap énekelni, hogy elveszítse a hangját - mind azt a benyomást keltette, mintha csak a koncert próbáján lennénk, ahol még mindössze annyi a lényeg, hogy tökéletesen szóljon minden, meg látszódjon, hogy azért a koreográfia is megvan. És bár az idő előrehaladtával oldódott ez a feszélyezett hangulat, még a stridulumos dalok, köztük a legnagyobb ovációt kapó Night se tudták teljesen kibillenteni a koncertet ebből a mederből. Az az érzésem volt, mintha Zola Jesus pont azt próbálná magából eltitkolni, ami (a hangja mellett természetesen) érdekes benne - a titokzatosságát. Mindezek ellenére nem lehet azt mondani, hogy unalmas lett volna ez a szűk egy óra, zeneileg teljesen rendben volt a műsor, és hát Zola Jesus hangjával is nehéz betelni, úgyhogy csak bízni lehet benne, hogy legközelebb többet mutat magából. B-