Jézus az új rádióm. A Spiritualized új lemeze

Jason Pierce már legalább kétszer beírta magát a popzene történelmébe, és új albumával is magasra tette a lécet. A Spiritualized legfrissebb lemezén a gitárzúgáson túl van könyörgés Jézushoz, együtt éneklés a frontember kislányával; az öntörvényű Sweet Heart Sweet Light mindezekből a legjobbat hozza ki.

Az egyetlen dolog, amire azután vágyom, hogy egy héten át többször újrahallgattam Jason Pierce teljes diszkográfiáját, a csönd. Hogy a szemgolyóimban lüktető torzított gitárok, a fülemben folyamatosan cicergő csörgődobok és hegedűbetétek eltűnjenek, mielőtt teljesen felőrlődne az agyam. Viszont miután ezzel megvagyok, ha nem is huszonnégy órán vagy egy héten, de mondjuk egy hónapon belül valószínűleg újra előveszem a Spiritualized új lemezét - mert igen, minden mellékhatás ellenére a Sweet Heart Sweet Light az egyik legklasszabb dolog, ami eddig 2012-ben történt.

Az angol Pierce tulajdonképpen mélypontok nélkül egyenletes színvonalú életművét nézve ezen persze nincs is mit csodálkozni. A Peter Kemberrel közös Spacemen 3-vel négy, majd az elvileg zenekari felállású, de elsősorban mégis az ő személyére támaszkodó Spiritualizeddal - a legfrissebbet is beleszámolva - hét, saját törvényei szerint íródó lemeze jelent meg. A space rocknak, amely címke alá a leegyszerűsítés kedvéért mindkét együttes anyagait szokás sorolni, a popzenei műfajok között különösen erős a szimbolikája: az űr mint távolság, idegenség, felsőbbrendűség, elszállás és így tovább. Ezek mellett Jason Pierce-nél általában kötelező felemlegetni a drogokat is, mármint azt, hogy használta őket - ez csak egyrészt amolyan érdekes plusz infó, másrészt viszont persze nehéz is kikerülni a témát, ha a Spacemen 3 például Ecstasy Symphony címmel írt egy csodaszép dalt. De azon túl, hogy lehet tudni, Pierce ebben és abban az együttesében is használt drogokat, azért más, ennél jóval izgisebb dolgok is vannak a két zenekar dolgai között.

Az albumok között nincsenek mély szakadékok, sokkal inkább mintha egymásból következnének, eszközrendszerük is egyik anyagról a másikra alakul, így az utolsó Spacemen 3 (Recurring; 1991) és az első Spiritualized (Lazer Guided Melodies; 1992) között sincs igazán nagy különbség, inkább a hangsúlyozás az, ami megváltozott. A Velvet Underground mocska, a kásás hangzás kisebb adagokban, de a Spiritualizedra is átöröklődött, míg az Istenhez fohászkodás, a gospeles és szimfonikus emelkedettség már a Spacemen 3 anyagaiban is vastagon ott volt; és ezek miatt az iszonyat sűrű dalszövetek miatt a zenehallgató agya a Jason Pierce-daloktól mindig sok, néha már túl sok ingert is kap. Ami mégis hallhatóan megkülönbözteti egymástól a két együttest, az a lemezeik összhatása. A Spacemen 3 a nyolcvanas évekbeli nemtörődömség, kúlság (hát már csak azok a fotók is mennyire királyak már!) és nyerseség lenyomata. A hosszú-hosszúra meghúzott számok gitárfüggönyében, a hűvös magányosságban el lehet veszni. Ezzel szemben a Spiritualized a maga monumentalitásával éppen az elveszés ellen küzdene, és valamilyen utat, kiutat keresne magának. Az egyedüllét a Spiritualizednál már a felismert magány, ami ellen tenni kellene valamit, a próbálkozás eredménye pedig fenségesnek és elegánsnak hat.

A kilencvenes évek második felének "minden mindegy" hangulatában váratlanul talált be a kicsit álmos, kicsit kiábrándult, kicsit segélykérő Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space (1997). Ezzel Pierce ugyanúgy, ahogy a vele kortárs Bobby Gillespie (The Jesus And Mary Chain, Primal Scream), Mani (The Stone Roses, Primal Scream) vagy mondjuk Lou Barlow (Dinosaur Jr., Sebadoh), másodjára, egy második zenekarral is felírta magát a mindenkori kezdő zenehallgatók to do listájára, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Spacemen 3 esetében nincs mély társadalmi konszenzus arról, hogy a Sound Of Confusionnek (1986) vagy a Perfect Prescriptionnek (1987) kellene-e rajta lenni ezen a listán. A Spiritualized a Ladies And Gentlemen óta még három lemezt adott ki, legutóbb négy éve. A Songs In A&E Pierce egy kimondottan sötét korszakának végére tett pontot, kiadta magából a keserűségeit és démonait, ami sok kosszal és zajjal járt.

A megtisztulás után várható volt, hogy a legfrissebb anyag könnyebb, görcstelenebb lesz, és így is van, a Sweet Heart Sweet Light végig egy lépéssel a föld felett jár; nem lehet másként mondani, egyszerűen csak megnyugtató és felemelő hallgatni. És nem tévedés, felemelő hallgatni a szomorú Too Late-ben vagy a Pierce régi zaklatottságát idéző, klippel együtt pláne erős Hey Jane-ben is, ahol a harmadik perc után az addigi szimfonikus-barokkos pop megállíthatatlan sodrású rockszámba vált át. A lemezbe besűrűsödött mindaz, amiért eddig is lehetett szeretni a Spiritualizedot, vagy akár a Spacemen 3-t: hosszan kitartott csikorgás a gitárokkal, megállíthatatlan dobtémák, vonósok mindenhol, feszültséget feloldó lezárások. Az időnként a giccs határán egyensúlyozó daszövegeket vagy a gospeles háttérvokálokat pedig nem akárkinek nézzük el, de Pierce minden kétséget kizáróan közéjük tartozik.

A Headin' For The Top Now után először úgy tűnne, mintha szép lassan a kezünk között akarna elhalni a lemez, de akkor az egyébként nagyon tiszta és egyszerű Life Is A Problem megmenti a helyzetet. "Jézus, lennél a rádióm? Legyél a töltényem és fegyverem!" - az ilyen vallásos könyörgések talán ijesztően hathatnak a szarkazmusra fogékony zenehallgatóknak, de ezek a legkisebb mértékben sem tolakodóak, másfelől pedig a popzene nyelvezetének fontos kelléktárából építkeznek, és teljesen automatikusan működni tudnak. Ami azonban mégis a legjobb ebben a számban, hogy még csak az előfutára a legutolsó dalnak, a So Long You Pretty Thingnek, amiben Jason Pierce kislánya is énekel. (Ez a Recorder interjújából derül ki, más érdekes dolgok mellett.) Az ugyancsak Istentől és Krisztustól segítséget, erőt, meg egyáltalán, válaszokat kérő dalban gazdagon, mégis mindenféle felesleges sallang nélkül csupaszodik le az előadó, hogy aztán végül egy kicsit visszakanyarodjon az űrbe is, kis áthallással Bowie Oh! You Pretty Thingséhez, és ezzel együtt eljusson ez az egyik legjobban sikerült albumlezárásig, amit, mit tudom én, az elmúlt egy évben hallottam.

És ha lehetséges még egyáltalán, hogy egy lemez ma, 2012-ben akkorát szóljon, mint 1997-ben a Ladies And Gentlemen, akkor sem hiszem, hogy a Sweet Heart Sweet Light tudna akkorát robbanni, még ha egyébként nagyon jól szerepel is eddig. Viszont egy nagyon jó és saját törvényei szerint dolgozó lemez, ami talán a "minden idők legjobb..." listákra nem fog rákerülni, de a 2012-es listákon simán ott lesz a helye.