Hogyan énekel egy szerelmes? A New Age Steppers életműve

Ari Up punklegenda halála előtt Adrian Sherwood producerzsenivel elkészítette az utolsó New Age Steppers-lemezt, három évtized kihagyás után lezárva a dub-posztpunk szupergrup történetét. A Love Forever  megjelenése alkalmából írunk a nyolcvanas évek elején megjelent, szabálytalan klasszikusnak számító lemezekről is.

Ha igaz, hogy az On-U Sound volt a poptörténelem egyik legjobb kiadója / zenei műhelye (márpedig igaz: erről itt volt hosszabban szó), a New Age Steppers pedig ennek egyik legjobb zenekara, akkor ebből egyenesen következik, hogy a NAS egyben a poptörténelem egyik legjobb zenekara is. Kivéve, hogy igazából nem is zenekar, hanem egy többé-kevésbé laza kollektíva, amit a kiadóvezető-producer Adrian Sherwood tartott össze, illetve általában (ha nem is mindig azonos súllyal) ott volt mellette Ari Up punklegenda, a Slits énekese és - ezt szokás még elmondani róla - Johnny Rotten nevelt lánya. Ők még a hetvenes évek végén barátkoztak össze, aztán 1980-ban vették fel az első NAS-albumot a hozzájuk csapódó zenészekkel. A kis- majd nagylemez lett az On-U Sound első megjelenése.

A New Age Steppersben megfordult a poszt-punk / punk-funk stb. színtér több jelentős alakja: zenészek a Pop Groupból, Rip Rig And Panicből. Tag volt az improvizatív zene megkerülhetetlen nagysága, Steve Beresford, egy dalban pedig a fiatal, még nem világsztár Neneh Cherry is énekel. Állítólag valahogy Keith Levene (Public Image Ltd.) is ott sertepertélt, bár tudtommal a nagylemezeken nem játszott. Illetve persze itt volt a dub-reggae több nagy alakja: Bim Sherman énekes, Style Scott dobos, Eskimo szintis és mások.

A NAS első korszakát több kis- és három nagylemez jelenti. (Utóbbiak a japán piac számára egybecsomagolt, bónuszdalokkal kiegészített verziója megvásárolható 16 font / 5700 HUF + postaköltségért, a hülyének is megéri.) A második korszak meg egyetlen lemez, ami nemrég jelent meg és most apropóul szolgál az életmű áttekintéséhez.

Rendhagyó módon a második, Action Battlefield című lemezzel fogjuk kezdeni (1982), mert ez a legjobb és "könnyebb" is, mint az első. Az első számban minden eldől: a My Whole World rögtön megmutatja az egyik legfontosabb dolgot, ami miatt imádni lehet ezt a lemezt - illetve ha ezt nem bírod, akkor szevasz. Ari Up csúszkáló hangja egyszerűen túl van azon, hogy "hamis"; úgy nagy vonalakban követi a dallamot, Bim Sherman dalát - de a kifejező erő ennél, illetve úgy általában: mindennél fontosabb számára. Annyira nincs semmi "technika" az előadásában, hogy a sikolyok, remegések, csúszások, elcsuklások sem "eszközök" - mégis, a kész produktumot hallgatva mindegyik nagyon is pontosan a helyén van (még a visszhangok is, amik még messzebre eltérítik).

Minden naiv-gyermeki amatőrizmusával együtt az egyik legnagyobb énekesnői teljesítmények egyike az, amit itt Ari Up csinál: magához hasonlítja a dalokat (amik közül sok a feldolgozás/verzió, ennek itt lehet utánanézni). A szomorúság, könnyedség, hideg szenvedély (Observe Life) stb. sajátosan Ari Up-féle változatai ezek. Vagy éppen itt van a világtörténelem egyik legszebb szerelmes dala, a Guiding Star (eredetileg Heptones) - a hamisság stb. itt azért nem hiba, mert egy szerelmes embert hallunk, aki számára persze hogy van fontosabb dolog, mint hogy pontosan eltalálja a hangmagasságokat. Innen nézve ez a természetes, és bizony, az a természetellenes, hogy azt kéne elhinnünk, hogy miközben elborítanak valakit az érzelmek, még van figyelme-energiája technikailag tökéletes melizmák megvalósítására. (Bocs, Whitney.)

Az Action Battlefield nagyszerűségének másik titka a kíséret: az, hogy egy ennyire személyes előadás mögött egy meglehetősen hidegen és szárazon megszólaló zenekart hallunk. A dobban-basszusban van valami mechanikus; a gitár a meleg reggae-s és a csontszáraz poszt-punkos megszólalás között mozog. A szintik nem feltűnően, de azért határozottan idegenül szólalnak meg; a hol feltoluló, hol háttérbe húzódó dubos effektezésben van valami ötletszerű - de nagyon is zenei módon az. Ez a szárazság azonban nem ellene dolgozik a szenvedélyességnek, hanem paradox módon összeszervül vele, így jön létre minden idők egyik legjobb lemeze, bizony, A+.

Az első, New Age Steppers című, 1980-ban felvett, 1981-ben kiadott, zseniálisan abszurd borítóval díszített lemez legelején a Fade Away mintha rögtön indulása után szétesne a túladagolt visszhangtól, de aztán mégsem - sőt, később kiderül, ez még az egyik leginkább "normális", többé-kevésbé egyenes dub-szám a nyolc közül. A legtöbb darab a teljes szétesés és a részleges összeállás között mozog kiszámíthatatlanul. Van, ami töredékes dallamokkal-motívumokkal, szétszórt hangokkal, ütésekkel kezdődik - mint az egészen csodálatos, alább meghallgatható State Assembly -, amik aztán összeállnak egy gyönyörűen lüktető dubos alap köré, hogy aztán megint szétessenek stb. A legizgalmasabb pedig az, hogy ha már ismerjük a számot, akkor a későbbi hallgatásoknál képesek vagyunk belehallani a lüktetést, vagy legalábbis a hiányát a szétesett részekbe - de igazából nem eldönthető, hogy tényleg ott van-e láthatatlanul ez a gravitációs középpont, és körülötte kering minden; vagy csak mi képzeljük oda, mert rendet akarnánk vinni oda, ahol nincs. Másfelől vannak olyan számok is (pl. Abderhamane's Demise), amikben pont a ritmusszekció az egyetlen viszonylag konstans elem, és erre próbálnak ráakaszkodni a hangszerek, motívumok - ámde sokszor nem sikerül nekik, mert mintha túl messziről érkeznének.

Ráadául mit játszanak a hangszerek: gyakran eltérítik őket a bőségesen adagolt effektek, vagy éppenséggel nem is eldönthető, hogy most egy nagyon nem szokványos módon torzult gitárt hallunk, vagy netán valami lufit csiszatolnak? Másfelől viszont meglepően tinglitangli motívumok, vagy klasszikus(szerű) zongoradallamok is előbukkannak (pl. Animal Space); ámde ebben a környezetben ezek talán még abszurdabban hatnak, mint a "furcsa" hangok. Ari Up a nyitó szám után eltűnik; később (Crazy Dreams And High Ideals) előkerül Mark Stewart a távolban, kétségbeesetteten énekelve-szónokolva-agitálva. (Ő a Pop Group frontembere volt, majd az On-U Soundnál a káosz-kollázsdub úttörője lett.) Majd Ari Up visszatér a végére, a Love Foreverben egészen mókás, kótyagos alapra énekel rá; végül a lemezt záró a Private Armies az egyik leginkább összefogott, összesűsűrödött instrumentális darab, már-már szép hegedűvel és Ari ritmikus beszédével, ami éppen hogy nem rap. Jó, azért itt is rátelepszenek az effektek az ütősökre, de mégis, mintha csak azt akarná búcsúzóul az orrunk alá dörgölni a lemez, hogy "tudnánk ilyet is, ha akarnánk". A New Age Steppers bő három évtized távlatából sem veszítette el izgató idegenségét; nagyon sokszor meg lehet hallgatni, mert soha nem lesz igazán ismerős, vagyis kiismerhető, így kimeríthető. A-

A harmadik és majd' harminc évre az utolsó New Age Steppers-lemez az 1983-as Foundation Steppers (itt végig lehet hallgatni). Ari Up itt alig tűnik fel; a poszt-punk körüli emberek is eltűntek. Bim Sherman énekel az ő összetéveszthetetlenül bársonyos hangján. A dalok szép és nem egyszer kifejezetten könnyed dub-reggae-ből indulnak, aztán nem egyszer elkalandoznak a dub irányába, ahol csak a stabil ütősök és a meglehetősen kemény, szúrós basszusok a biztos pontok, minden mást (fúvósok, szinti, gitár) elnyelhetnek vagy felemelhetnek az effektek - bár azért olyan messze soha nem kerülnek ezek a számok a gyökerektől, mint az első két NAS-lemez. Azokhoz képest meglepően "konzervatív" anyag, bár persze hogy több mint korrekt dub-reggae. B+

A negyedik és feltehetően utolsó New Age Steppers-lemez története az, hogy Adrian Sherwood és Ari Up pár éve írtak egy (vagy néhány) új számot, aztán 2008-ban az énekesnőnél rákot diagnosztizáltak. De mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy befejezzék a megkezdett albumot, úgyhogy Sherwood Jamaicába utazott és ott fejezték be a dalokat; később a produceri oldalon még volt némi munka. Ari Up 2010-ben hunyt el; előtte még 2009-ben megjelent a Slits visszatérő nagylemeze, a Love Forever pedig idén februárban. (Ez nemcsak egy számcím az első NAS-lemezről, hanem az énekesnő gyakran így dedikált a rajongóknak: Love Forever...Ari.)

A lemez meglehetősen sokszínű és egyenetlen is. A dub csak az egyik összetevő, van még techno, pop, punk, arab zenei elemek; a harapósabb basszus- és szintihangzásokban némi dubstep-hatást is felfedezhetünk. A kiemelkedően legjobb dal lóg ki leginkább a többi közül: a My Nerves címének megfelelően tényleg idegbeteg, de úgy, hogy közben szórakoztató is bír lenni rángatózó énekével-sikolyaival, punkos basszusával, csattogó-fémes dobjával, kavargó effektjeivel. A nyomottabb-szomorúbb dalok tartoznak még a jobbak közé: The Fury Of Ari (pont hogy nem mérges, hanem fojtott), Revelation (bánatos, szép dub-reggae, bluesos gitárral Skip McDonaldtól). Van néhány, nahát, egész popos dal (az ugribugri Love Me Nights, a párkapcsolati tanácsadós, R&B-s The Worst Of Me), és több olyan, amiben arabos-keleti motívumok, hangminták lepnek meg (Conquer, Veteran); mi több, a Wounded Animal a kilencvenes évek bizonyos sötét-de-popos techno-számaihoz hasonlít (például ehhez, hogy a családban maradjunk). És egy-két bosszantó kis semmiség: a cukimuki, de inkább bugyuta reggae The Sheisse Song; az üresen bombasztikus és szájbarágós Musical Terrorist; a dub-gospellel az intézményesült vallások ellen mozgosító, no de elég lapos The Last Times .

A sokszínű anyagot Ari Up személyisége tartja össze úgy-ahogy; viszonylag "rendes" énekesnőként viselkedik, de hát persze, hogy nem az; jobb is akkor, amikor elengedi magát és egyben azt is, hogy hogyan "kell" énekelni. Azzal együtt, hogy nem ez élete legjobb előadása, van annyira jó, helyenként egyenesen elragadó, hogy érdemes legyen miatta meghallgatni a lemezt, minden hibájával illetve átlagosságával együtt. Több okból is fáj a szívem, de hát azért összességében ez semmiképpen nem jobb, mint B-.