Vágólapra másolva!
Azealia Banks tényleg be fog-e futni, és vajon hogyan jutott idáig? Összeillik-e Beyoncé, a bass music és a buta döngölés? Ugribugri indie-pop slágerek, telefon- és kardcsörgés, bölcsen önmarcangoló rapper, továbbá csontok. Mármint: igazi csontok!
Vágólapra másolva!

Ti is nagyon várjátok már Azealia Banks első hivatalos megjelenését? Jó, lehet, hogy Magyarországon kevesen vannak ezzel így, de külföldön legalábbis a zenei újságírók egyik fő tevékenysége lett az 1991 című ep, aztán a Broke With Expensive Taste című nagylemez várása. Ezért sokan szomorúak lettek, hogy az előbbi megjelenését elhalasztották - ám Azealia gyorsan megvigasztalt mindenkit azzal, hogy kirakott egy linket egy rajongók által összeállított, ám ezáltal hivatalossá is lett mixtape-re. Az innen letölthető Before The Expensive Taste tehát az eddigi életművet (hehe) szedi össze, 16 számot. Egy kicsit sután indul, aztán hamar (konkrétan a P-U-S-S-Y című számmal) megtalálja a nyerő receptet: erőteljes, kemény és eléggé minimalista elektronikus alapok, lelkesítően pörgő nyelvű rappelés, időnként egy kis R&B-dalolás. Az áttörést meghozó 212 azért kiemelkedik, de a maradékban is van annyi energia és ötlet, illetve Azealia Banks van annyira megnyerő előadó, hogy a mixtape meghallgatása után az is elkezdjen várni, aki eddig nem tette. Kár, hogy nincsenek arról információk, hogy melyik szám mikor és hogyan; ebből az interjúból lehet például tájékozódni, mondjuk arról, hogyan akart az XL kiadó MIA2.0-t csinálni a fiatal rapperlányból, illetve hogy a 212-t azért írta, hogy meggyőzze a nagynevű céget, mire azok csodálatos ütemérzékkel pont ezután ejtették. Alább pedig megtekinthető Azealia fellépése a Coachella fesztiválon, ami egy szakvélemény szerint végleg eldönti, hogy Azealia Banks most már nem fog megállni a csúcs előtt. Azt is érdemes megnézni, hogy mi a vége, főleg az örök fanyalgóknak. (A Coachelláról volt élő közvetítés a YouTube-on, de a hivatalos oldalon most csak részletek vannak; ám a legtöbb koncert teljes verzióban is megtalálható itt-ott. Például itt van a Weeknd fellépése, ami zeneileg nem igazán érdekes, abból a szempontból viszont nagyon, hogy hé, mekkora tömegben materializálódik 2011 legnagyobb internetes hájpja: hatalmasban.)

Címlapsztárunk a Shadows On Stars egy amerikai fiú-lány duó, debütáló nagylemezük innen tölthető le, sokan szeretik az interneten, nem véletlenül: kedves, ugribugri indie-pop slágereket írnak, amikben vannak szintik és garázsos vagy punkos gitárok - és amikor nem is kedvesek, hanem kicsit dühösek vagy szomorúak, akkor sem bírnak nem bájosak lenni. Ráadásul tudatos zenészek: például a lemez elején inkább egyben tartják a hatásokat, aztán a végére, amikor talán már sok lenne ebből, elkezdik szétszedni: ide kerültek az egyértelműbben gitárcentrikus (punkos vagy shoegaze-es) vagy másfelől az elektronikát előtérbe toló számaik. Egyelőre pont az indie szcéna legfontosabb lapjai nem figyeltek fel a duóra, de szerintem ha az meglesz, akkor nem nagyon lehet majd megállítani őket.

A Fade To Mind még csak néhány megjelenésnél tart, ámde máris mindenki követi, akit csak érdekel, hogy mi történik az elektronikus zenében - hiszen a bass music legnagyobb becsben tartott kiadója, a Night Slugs "testvérlabele", ráadásul Kingdom vezeti, napjaink egyik legizgalmasabb producere. Ennek megfelelően mindenki beszámolt arról, hogy a Fade To Mind letölthetővé tette Rizzla ep-jét. A négy szám sokféle forrásból táplálkozik (a juke-tól az ún. ballroom house-on át a globálbasszusig), úgyhogy simán rámondhatjuk, hogy bass music és kész - de ezen belül Rizzla sajátos hangzást alakít ki. Egyrészt ott vannak az erőteljes és egyedi szinkópás ritmusok, másrészt az, ahogy apróra vágott mintákkal rakja meg a számait ("haha", "hé", "dick", kürtölés, egy leheletnyi fuvola, telefon- és kardcsörgés stb.), de úgy, hogy mégis telített lesz a zene. Ezen belül szégyentelen buliszámok és sötétebb, hangulatfestő darabok kialakítására is alkalmas ez az eszközkészlet.

Szintén a Fade To Mind kollektíva tagja Total Freedom, aki még januárban készített egy mixet, amit innen lehet letölteni. Persze, az már nagyon régen volt, nem is akartam írni róla, csak az a helyzet, hogy mindig újra meg újra meg kell hallgatnom (pedig egy mixet egynél többször betenni tiszta időpocsékolás), és idővel rájöttem arra, hogy ez annyira jó, hogy bűn lenne a Quart-olvasók elől elhallgatni. Egyrészt rendkívül eklektikus, másrészt mégis logikusan jön az egyik dolog a másikból, harmadrészt pedig tele van önmagukban csodás részekkel. Kissé szomorúan, majd sötéten indul, aztán azt veszed észre, hogy az előbb még Madonna dalolt nagyon szomorúan (Kingdom e számában) most meg már a legbutább happy hardcore-döngölés szól, és mégis a helyén van ez itt. Nem sokkal később jön a mix legjobb része, ahol R&B-énekesnők, többek között Ciara és Beyoncé megzengetett acapellái kerülnek rá grime- és bass music alapokra, de úgy, mintha mindig is oda szánták volna őket; a Baby Boy és egy Bok Bok-szám találkozásába egyenesen belezúgtam (itt meg lehet hallgatni külön egy részletét). Később jön még arabos drum and bass és "a világ legszomorúbb száma", de igazából nem szabad ezt így leírni, mert azt hiszitek, hogy teljes káosz az egész, pedig pont az a lényeg, hogy nem.

Emay rapper-producer debütáló lemeze, az Adam innen tölthető le; ha az internetet nem is robbantotta fel, azért az okosabb hiphoppal foglalkozó blogok közül több nagyon lelkesedett érte, hogy mennyire eredeti. Az Emay által készített alapokban sok a lágy, érzelmes elem: hegedűk, zongora, szomorkodós énekminták stb. - ámde szanaszét tört, idm-es ritmusok társulnak hozzájuk (helyenként egyenesen indusztriálba fordulnak), illetve még a manapság is megszokottnál több effekt téríti és torzítja el az egyenes dallamrészleteket. Emay rapperként nyugodt tempóban és bölcsen elemzi enmagát, kivéve akkor, amikor azokat szidalmazza, akik nem ezt teszik, hanem a divatot követik - amúgy a ritka dühös kitörések kifejezetten jót tesznek a lemeznek. Helyenként ugyan az Anticon egyes előadóit jutattja az eszembe (pl. Sole), azért tényleg van benne nagy adag eredetiség, mi több, jó is.

A Crawl egy egyszemélyes sludge-doom zenekar, énekkel, dobbal, gitárral. Pontosabban egy minimál dobfelszereléssel, maszkkal a fejre rögzített mikrofonba kiabálással (á la Lightning Bolt); továbbá egy olyan hangszerrel, amin van egy basszushúr és a teste többek között csontokból (igazi csontokból!) készült, valamint persze rengeteg torzítóeffekten és erősítőn megy keresztül és hosszan búg-zeng-durvul annak az egy húrnak a hangja, miután megüti a dobütő. Ezzel a ravasz és látványos megoldással tud Emperor Crawl egyszemélyes doom-sludge zenekarként működni. Van egy letölthető felvétele is, nem is rossz: szépen durvul a gitár, szépen zörög a lassú-kínzó dob - de az igaziak a koncertvideók, egyrészt mert látszik a csont!, másrészt van "ének" is és egyáltalán, jobban átjön az intenzitás. Itt van még egy másik is az alább látható mellett.