Szacsvay László: Nem könnyű halottnak lenni

Szacsvay László színművész, Katona József Színház
Vágólapra másolva!
Szacsvay László a Cigányok című darab első, Tersánszky Józsi Jenő által írt felében egy italozást, duhajkodást kedvelő cigányprímást alakít, akit a felvonás végén lelőnek, így hát a színművész a Grecsó Krisztián által írt második felvonást halottként tölti. A Katona József Színház alapító tagjai közé tartozó színművésszel beszélgettünk arról, hogy törődnie kell-e a színháznak az emberek előítéleteivel, hogy mit csinál a színész, amikor hulla, és hogy miért jó, ha az ember ötvenévesen elkezd balettozni.
Vágólapra másolva!

- Mennyire ismeri azt a kulturális közeget, amelyben a színdarab első fele játszódik?

- Sok fantasztikus cigányembert ismerek, zenészeket, képzőművészeket, költőt. A cigányzenész családokban generációról generációra adják át a tudásukat, de iszonyú pechjükre a kutyának nem kell manapság a cigányzene, mert inkább a más műfajokkal vegyített népzene a népszerű mostanában. Ifj. Sánta Ferencet volt szerencsém látni a Zeneakadémián, ahol hegedűversenyt adott elő, és találkoztam vele Velencében a Szent Márk téren is, ahol szórakoztatta az embereket. Meg akart hívni egy kávéra, de mondtam, hogy Ferikém, muszáj mennem, mert indul a vaporetto, és akkor hirtelen átváltott cigányra [utánozza a beszédét]: "hát akkor mit játsszak?". Mondtam, hogy Ferikém, játszd el a Montit! Erre megfogta a hegedűt fordítva, és úgy eljátszotta azt a hihetetlen virtuóz számot. Pillanatok alatt nagyon sokat keresett, csak úgy hullott a pénz.

- A közvetlen tapasztalatai beépültek a szerepbe valamilyen módon?

- Nem törekedtünk rá, hogy cigányosan beszéljünk, vagy ilyesmi, mindig magukat a szituációkat kell megteremteni, a mondatok irányát, az értelmet kell keresni, és azt kell láttatni. A darabban állandóan jelen vannak a túlfeszített indulatok. A második fele a nemrégiben történt cigánygyilkosságokra utal, és azt mutatja be, hogy hogyan vélekednek a különböző érintettek. Nem kínál megoldást, csak megpróbálja felkelteni a figyelmet. Több lehetséges befejezése is volt, végül az lett, hogy összeírtak cigány átkokat, amiket Szirtes Ági mond elképesztő drámai erővel, és ez okoz az előadás végén valami döbbenetet.

- Még milyen befejezések merültek fel?

- Az egyik vége az volt, hogy a Danit játszó Keresztes Tomi belerúg a terhes Szidike hasába, aztán a gyereket mentendő biciklin próbálja bevinni a kórházba, de találkozik két bunkó rendőrrel, akik elkezdik csesztetni, és nyilvánvaló, hogy Szidike ott fog elvérezni az árokparton. De ez túl direkt volt. Valószínűleg jobb kicsit elemeltebben befejezni.

- Ahogy mondta, az előadás nem ítélkezik, és egyforma súllyal jelenik meg benne mindenkinek a nézőpontja. Érez felelősséget azért, amit hazavisznek innen a nézők? Esetleg előítéleteket is megerősíthetnek.

- Kétségtelen, hogy ez így van, de a produkció mindenkinek a lelkével nem tud foglalkozni. Színházba szerintem országos viszonylatban párszázezren járnak, és ez nem fedi a nagy tömegeket, különösen itt a Katonában nem. Itt mindig a fiatal értelmiséget célozták meg. Remélem, ők azért jönnek, mert egy produkciót akarnak látni, kíváncsiak a rendezőre vagy valamelyik színészre, vagy a szerzőre. Elméletileg az is benne van a pakliban, hogy valaki hazamegy, és megkeresi a vadászpuskát, és kipróbálja, hogy hogyan is van ez a cigánylövés, de a színház azért elvár némi kultúrát, és remélem, ide nem olyanok ülnek be, akik így gondolkodnak. A lényeg, hogy vagy van katarzis vagy nincs. A néző vagy a magáénak érzi a gondolatot, vagy nem. Ha nem, akkor rögtön el is dobja, mint a használt mozijegyet.


- Érzése szerint a közönség hogyan reagál az előadásra?

- Összességében jól veszik. Amellett, hogy a taps udvarias vagy lelkes, a nézők tekintetéből lehet érezni, hogy örülnek-e, hogy kaptak valamit. A Cigányok után látok a tekintetekben bizonyosfajta döbbenetet, és azt, hogy nem bánták meg, hogy eljöttek. De sajnos csak az első sorokat látom, messzebbre már nem látok el, aminek sok előnye is van!

- A Cigányok közben, amikor már nincs a színen, mit csinál?

- Többnyire tanulom a legközelebbi anyagot, vagy azt, ami két hónapja ment utoljára és föl kell eleveníteni. Vagy olvasok, keresztrejtvényt fejtek. Beszélgetni már ritkábban beszélgetek, mert sok a fiatal a társulatban, és amiről ők beszélnek, azt nem értem, amiről meg én beszélnék, azt ők nem értik. Ezzel együtt nagyon jól érzem magam fiatalok közt. Most például Veszprémben játszom csupa gyerekkel az Aranycsapat-ban. Úgy szólítanak, hogy Szacsy bácsi, az anyjuk szemit, de mit mondjon egy tizen- vagy huszonéves egy hatvanhárom éves embernek? Az ember ejt egy könnyet, aztán megszokja.


- Mindig is izgatott, hogy a színészek mivel vannak elfoglalva, amikor halottat kell játszaniuk. A Cigányok-ban elég hosszan fekszik a színpadon halottként. Olyankor mire gondol?

- Fegyelmezem magamat. Előfordul, hogy olyan helyen kezdek el viszketni, ahol még soha. Ha szerencsém van, akkor valaki, amikor rám borul, akkor esetleg megvakarja, ami viszket. Nem könnyű halottnak lenni, tanúsíthatom. Elárulok egy titkot: amikor a hátulról "lökdösődés" zajlik (Keresztes Tamás és Pálmai Anna szexjelenete a felravatalozott halott fölött - a szerk.), Keresztes Tomi a kezembe ad egy poharat, hogy az üvegek kocogjanak, azt én csinálom. Attól még, hogy halott vagyok a színen, ha tudok valamiben segíteni, akkor segíteni kell.

Erről volt egy iskolám. A Nemzeti Színházban a '73-as A revizor-ban volt egy jelenet, amiben úgy kellett feküdnöm, hogy csak középen voltam kitámasztva. Rajz Jani bácsi lényéből fakadóan a lábamat egy párnán az arcához szorította, úgy tartotta, Básti művész úr viszont nem tartotta a fejemet párnával sem. "Taknyos főiskolás fejét nem fogom fogni!" - három éve voltam tagja a színháznak. Mindegy, ezt tudni kell kezelni: akkor az ember úgy részeg, hogy hasizomból megtartja magát, hiszen nem meri megmondani, hogy a Básti nem tartja a fejét. Életem egyik legnagyobb kritikáját kaptam tőle, mert a premier után éreztem, hogy elkezdi tartani a fejemet, tehát befogadott.


- A színház alapító tagjai közé tartozik, 1982 óta a társulat tagja. Változik a közönség?

- Változik, hogyne. Kezdetben jóval több fiatal járt ide. És sokkal jobban ünnepelték az akkori sztárjainkat. Básti Julinak, Udvaros Dorottyának külön rajongótáboruk volt. Voltak régen nagyon érdekes nézőtípusok, amik eltűntek. Ha most én kimegyek, vagy valamelyik kollégám kimegy a színházból, nem fogják megszólítani, hogy "művész úr, egy autogramot!", ez megszűnt, legalábbis Pesten. Vidéken esetleg előfordul, hogy hátrajönnek egy füzettel. Ezt úgy hívtuk Benedek Miklós kollégámmal - aki szintén a színház tagja volt -, hogy jönnek a foxik. Ez onnan származott, hogy volt egy kislány, aki csúnya volt, de bátor, és mindig tartotta a füzetet, hogy "Foxinak!". Főleg csúnyuska lányok voltak, akik sikerélmény nélkül élték az életüket, és valahogy úgy érezték, ha eljönnek a színházba és ötvenszer megnéznek egy előadást, akkor részesülnek a sikerből. Ez már nincs. Vagy kihaltak a foxik vagy máshova mennek foxizni.

- A főszerepek többségét a fiatalok kapják. Ön mennyire elégedett azokkal a feladatokkal, amiket kap?

- Szoktam mondogatni, hogy a színészetet nem kilóra mérik. Ha elmondok nyolcvan oldalt, és a kutyát nem érdekli, akkor minek? Ha van egy jó nézésem, és arra emlékeznek, az talán többet ér. Ha néha megtisztelnek egy komolyabb feladattal, annak persze örülök. Ha nem, akkor sem megyek a Dunának, hanem elmegyek máshova dolgozni, mert hál' istennek hívnak másfelé is. Egész életemben dolgoztam, nem volt olyan, hogy hónapokig-évekig ne lett volna munkám. Elég hosszú idő után először vagyok tapson a Cigányok-ban. Játszom a Vadkacsá-ban és a Barbárok-ban is - igaz azt már levették - de egyikben sem kerülök tapsra. Ha fél nyolckor végzek, mi a fenének várjam meg a végét, ki emlékszik arra, hogy valaki bejött és mondott valamit másfél órával ezelőtt? Lehet, hogy illene megköszönni a tapsot, de én szeretném akkor megköszönni, ha adtam is valamit. Sokféleképpen meg lehet ezt fogalmazni, én úgy fogalmazom meg, hogy nagyon magas szinten elindítom az előadást. Valamit ki kell találni az embernek, hogy hogyan kompenzáljon. Mindent összevetve legszívesebben kihívnám párbajra, aki adta a szerepet, de nem ezt teszem, hanem legjobb tudásom szerint megcsinálom.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
A Cigányok-ban viselt gyűrű és Básti Lajos cipőkanala | Még több kép | Fotó: Pályi Zsófia

- Rendezni soha nem szeretett volna?

- Azt nem. Így is iszonyú nehezemre esik végigülni egy megbeszélést, nemhogy én tartsam! De nem viccelem el: én nem vagyok egy okos ember, de ez még a jobbik eset, mert nem is gondolom magamról, hogy okos lennék. Talán az évek során egy pici bölcsességre szert tettem, de ez édes kevés ahhoz, hogy rendezzek. Az az ember még nem született meg, akinek én parancsolni tudnék. Valamifajta belső késztetés szükségeltetik hozzá, hogy valaki rendezzen, én jobban szeretek játszani. Nekem is van véleményem, de úgy tudok működni, ha irányítanak, mert ez egész életemben így zajlott. Én a fiatalságom során az ún. haptákszínjátszásban vettem részt. "Igen, igazgató úr! Igen, főrendező úr!". Jelentkeztem, mint az iskolában, hogy "ő... ott kéne a...". Erre Major Tamás: "ne szóljon bele, próbálunk!".

- Volt olyan szerepe, amivel úgy érezte, hogy egyáltalán nem tud mit kezdeni?

- A színészt arra kell nevelni, hogy nagyon sok mindent kibírjon. Azzal nem szabad foglalkozni, hogy én most egy olyan szerepet játszom, amit nem bírok. Akkor bele lehet halni, akkor abba lehet hagyni. Ehhez a pályához hozzátartozik a tehetségen kívül egyfajta idegrendszer és önkontroll, hogy a dolgokat a helyükre tudja tenni az ember. Ilyenkor azt kell gondolni, hogy eljátszottam, hál' istennek túl vagyok rajta, majd jön egy másik. Fölösleges dolgokkal nem szabad foglalkozni, és nem szabad a negatív érzéseket gyűjtögetni. Van elég baja az embernek, mit zsákoljon még, a rossz dolgokat nem szabad cipelni. Olyan ez, mint a léghajó, ki kell dobni, ami nem kell.


- Néhány Katonás kollégájával együtt sok Bozsik Yvette darabban is szerepel, ami teljesen más jellegű színjátszás. Hogy alakult ki az együttműködés?

- Zsámbéki még viszonylag pályakezdőként idevette a színházhoz Yvette-et, hogy legyen háttere. Én mindig imádtam a mozgást, a balettet. A dolog úgy történt, hogy a Veres Pálné utcai közértben összefutottunk Yvette-el, és megkérdezte, hogy nem akarom-e eljátszani az öreg gavallért A csodálatos Mandarin-ban. Mondtam, hogy boldogan. Erre annyit mondott, hogy akkor gyere, hozzál papucsot.

- Nem aggódott, hogy mit kell majd itt csinálni?

- Miért aggódtam volna? Ötvenéves voltam, hát miért ne kezdjek balettozni? Fölléptem az Operában mint táncos! Voltam az előadással három hétig Párizsban, Szöulban. Hát nem megérte átmenni a közértbe?


- Hegedül és zongorázik. Felmerült valaha, hogy hivatásos zenész legyen?

- Persze, mindent csinálok, azért mert szeretem. Aki hallgatja, az már kevésbé. A kottát se ismerem, de van otthon hegedűm meg zongorám is. A hivatásosság az gyakorlás kérdése. A testvérem az állami hangversenyzenekarban hegedűs volt, úgyhogy tudok egy s mást arról, hogy valaki hogyan lesz zenész. Együtt kezdtük, csak én untam meg hamarabb. Aztán a Katonában ért utol a hegedülés, az Übü király-ban. Abban volt egy Übü Big Band. Kaptam egy hegedűt, kitapogattam a dolgokat, két hónapot próbáltunk, és minden áldott nap kitaláltunk valami - zenének nem nevezném - kíséretet. Ezek olyan remekül működtek aztán a darabban, hogy amikor Saint-Étienne-ben voltunk egy fesztiválon, megnyertük a legjobb zene díját, igaz, ezt tíz évvel később tudtuk csak meg. Sok darabban hegedültem utána, köztük a Három nővér-ben, amivel végighegedültem a fél világot, sok hegedűs megnyalhatná a tíz ujját, olyan helyeken léptem fel. Felléptünk a londoni Old Vic színházban is. Gyakorolnom kellett, de a kollégák elzavartak mindenhonnan, öltözőből, folyosóról, pincéből. Rájöttem, hogy ki lehet menni a tetőre, ott meg megdobáltak az utcáról. Nagyon bíztam benne, hogy a Cigányok-ban bazseválhatok egy kicsit, de aztán másképp alakult. Légzenekar lett.