A zene megölte a kazettamásolást

A CD feltűnése óta - vagyis már több mint húsz éve - kongatják a vészharangokat a magnókazetta felett, azonban ez a szívós találmány továbbra sem akar eltűnni. Sőt, vannak olyan részei is a világnak, ahol kimondottan a reneszánszát éli, és még többen vannak, akik hiányolják.

A Philips gyár 1963-ban szabadalmaztatta Európában a magnókazettát, mely hamar kiszorította a hagyományos, orsós magnókat a piacról, és a műanyag tokba helyezett két mágneses szalag a hetvenes évekre már a bakelitlemez komoly vetélytársa lett. Sőt, amikor a hetvenes évek végén megjelent az első hordozható Sony Walkman, onnantól kezdve a fiatalok első számú kedvence lett, sokkal többen hallgattak kazettákat, mint lemezt.

A kazetta kicsi volt, könnyen hordozható, és nem utolsósorban könnyedén másolható, úgyhogy teljesen érthető, miért csaptak le rá az autóvezetőktől kezdve a walkmanesekig mindenütt a világon. A C30, C60, C90, Go! című számával a nyolcvanas évek rövid ideig népszerű újhullámos együttese, a Bow Wow Wow 1981-ben meg is írta a kazettamásolás himnuszát - nem csoda, hogy kiadója nem is volt hajlandó terjeszteni a single-t, mondván, hogy illegális másolásra buzdít.

Home Taping Is Killing Music, azaz Az otthoni kazettamásolás megöli a zenét - ezzel a szlogennel kiáltott farkast a lemezipar már jó negyedszázaddal ezelőtt, és vannak, akik ennek alapján vélik úgy, hogy a kiadók mai félelmei is eltúlzottak, hiszen a kazettamásolás sem ölte meg annak idején a zeneipart. Persze a letöltések és a torrentoldalak korában már megmosolyogtató lehet, hogy egykoron még a rossz minőségű, gyakran rádióból felvett magnófelvételektől tartottak sokan, mégis, valamelyest át lehet érezni a kiadók pánikját, amikor a nyolcvanas évek elején tömegesen megjelent a kazettamásolás a fiatalok körében.

Ma már tudjuk, hogy az ettől való félelem alaptalan volt, a jóléti társadalmakban évtizedeken keresztül működött gond nélkül a lemezipar, és az emberek többsége nem sajnálta a pénzt, hogy megvegye kedvenc előadói lemezeit, kazettáit vagy éppen CD-it, hiszen megengedhette magának. Más volt azonban a helyzet a világ többi részén, és erről pont nekünk is lehetnek személyes tapasztalataink.

A volt szocialista országokban ugyanis a másolt kazettáknak komoly kulturális küldetésük volt, hiszen segítségükkel lehetett közvetíteni azt a zenét, amelyhez nem férhettünk hozzá. Vonatkozott ez egyrészt azokra a külföldi zenékre, melyeket itthon nem lehetett kapni a lemezboltokban (nem árulunk el titkot azzal, hogy ezek voltak túlnyomó többségben), illetve azokra az itthoni előadókra, melyeket a hanglemezgyár nagy hatalmú urai nem tartottak érdemesnek arra, hogy megjelentessék lemezeiket, vagy éppen azokra, akik kifejezetten a tiltott kategóriába tartoztak. Így aztán ma már legendásnak számító zenekarok teljes életművét ismerhette meg az ország kizárólag rettenetes minőségű, másolt kazettákon, a Beatricétől kezdve az URH-n át a CPG-ig. Vannak, akik szerint éppen ennek is köszönhetően nem alakult ki kultúrája idehaza a lemezvásárlásnak, hiszen a magyar kínjában megszokta, hogy másol, és mire a kazetták végre kimentek a divatból, addigra már feltűnt az írható CD, és nem sokkal később pedig az MP3 is.

A fejlődő országokban még ennél is nagyobb szerep jutott a kazettáknak, és még a mai napig vannak népes államok a világban, ahol a kazetta számít továbbra is a legnépszerűbb zenehallgatási médiumnak. Olcsósága miatt a Közel-Keleten vagy éppen Indiában milliók hallgatnak így zenét, és a - gyakran kalóz - kazettaipar ezeken a helyeken továbbra is virágzik. Sőt, olyanra is volt példa, hogy a kazetta használatával mozgósították a közvéleményt: az 1979-es iráni iszlám forradalom idején Khomeini ajatollah szentbeszédei kazettákon terjedtek a lakosság körében, és nem sokkal később a feltüzelt tömegek meg is buktatták a sahot.

Ha visszamegyünk nyugatabba, akkor azt láthatjuk, hogy a kilencvenes években ugyan a CD már széles körben elterjedt, de a kazetta azért nem adta könnyen magát. Sőt, egy olyan furcsa képződmény, mint például a kazetta-single (kazettán megjelentetett kislemez) ebben az évtizedben volt a csúcson: Nagy-Britanniában 1995-ben adták el ebből a formátumból a legtöbbet (22 milliót, ami az összes single egyharmadát jelentette), és még évekkel később is tartotta magát a piacon (nem utolsósorban a CD-maxi single-nél kedvezőbb árának köszönhetően). Az ezredforduló után azonban drámai gyorsasággal csökkent, és 2003-ra gyakorlatilag a kazetta-single eltűnt a boltok polcairól az Egyesült Királyságban (máshol egyébként jóval hamarabb, nevezhetjük speciálisan brit formátumnak is).

Manapság már igazi csodabogárnak számít, aki műsoros kazettát vásárol, sokkal inkább, mint mondjuk a bakelitlemez-gyűjtő. A nagy lemezkiadók már évek óta nem is foglalkoznak azzal, hogy kazettán is megjelentessék az albumok anyagát (egy beszédes adat: Amerikában a kilencvenes évek elején még 442 millió műsoros kazettát adtak el, 2006-ban viszont már csak 700 ezret...), viszont az üres kazetták még nem tűntek el teljesen.

Azok, akik még mindig kitartanak a kazetták mellett, a nosztalgia mellett egy másik fontos érvet találtak maguknak, és ez nem más, mint a válogatáskazetta, amely Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi című 1995-ös regényében kapott kulcsszerepet. A válogatáskazettának innentől kezdve saját szakirodalma lett, van olyan esztéta, aki egyenesen "a legszélesebb körben gyakorolt amerikai művészeti formának" tartotta a valaki más vagy éppen saját magunk számára összeállított válogatáskazettákat.