Oscar Peterson, a zongorázás mértékegysége

Vasárnap este életének nyolcvankettedik évében elhunyt Oscar Peterson, minden idők egyik legnagyobb jazz-zongoristája. A kanadai zenészt muzsikusok több generációja is a legnagyobbként tisztelte.

Ha kell egy állandó hivatkozási pont, egy mértékegység a jazzben, vagy a zongorázásban, akkor az Oscar Peterson. És nem a hét Grammy, vagy a számtalan életműdíj miatt, és nem is nyöszörgése, hörgése miatt, hanem azért, mert az ő zongorája mindig gyorsabban és vagányabban szólt, mint másoké.

Az ötgyerekes kanadai autodidakta zongorista portás utódaként hamar zenélni kezdett. Ötévesen tuberkulózisa miatt letette a trombitát, és a zongorához ült. Egy bizonyos Paul de Marky, magyar származású tanítómestere faragta ki technikás és fürge ujjait. Később megkérte apját, hadd hagyja ott a középiskolát, hogy cserébe jazz zongorista lehessen. Apja egy feltétellel engedte meg neki: ha ő lesz a legjobb, a legeslegjobb.

Amíg Peterson ezen dolgozott, zongorája köré nem kisebb nevek gyűltek, mint Ella Fitzgerald, Louis Armstrong, Billie Holiday, Stan Getz, Charlie Parker, vagy Joe Pass. De nem is ez a lényeg, hiszen a jazzben sokan gyűltek sok dolog köré, inkább az a fontos, hogy Peterson mindig is irányadó volt; nemcsak utódainak, hanem kortársainak is állandó példaképe. Nem csak a jazzben volt virtuóz, klasszikus darabokat is remekül játszott fürge ujjaival és kedves mosolyával.

Szerette a trió felállást (dob-bőgő-zongora). Itt az a nehézség, hogy a zongora egyszerre szólisztikus, és kísérő hangszer is. Peterson nagyon szívesen segítette ki a ritmusszekciót is walkin' szerű kíséretével (walkin' az, mikor a bal kéz a bőgőt imitálva minden negyedre hozza a harmónia hangjait, illetve minden ütem elejére az alaphangot), vagy inga játékával (a bal kéz bejátssza az alaphangot, majd több oktávval feljebb a harmóniát is, és ezek között ugrál), hogy aztán később csak szurkálással jelezze a bal kéz a harmóniát. Közben a jobb keze külön életet élve kalandozott szinte minden hangot érintve a zongorán. Persze erre a bal keze is képes volt, derült ki uniszónóiból (amikor a két kéz együtt, oktávval elcsúsztatva játssza a dallamot). Bonyolultnak tűnik ez így leírva, lejátszva még ezerszer bonyolultabb. Ez olyan sportteljesítmény, olyan világrekord, aminek a megdöntéséhez jó pár évtizedre lesz szükség.

Nem volt újító: bebopból, szvingből táplálkozott, néha megérezve a funky előszelét. Nem használt új harmóniákat, nem játszott új ritmusokat, nem hajlott free-be; a meglévő eszközökből építkezett, de utánozhatatlanul. Klasszikus jazz zongorista volt, talán az utolsó. 1945 és 2004 között hetvennél is több albumon játszott, sosem akarta lejátszani zenésztársait, nem volt öncélúan virtuóz.

Itt a szintén legendás Joe Passel játszik, érdemes figyelni a bőgőst, aki olyan, mint a zenélő macskák a Tom & Jerry-ből:

Ha parodizálni kell egy jazz-zongoristát, a következőt kell tenni: szenvedő fejet vágni, görnyedni, és nyögni, nyögni, nyöszörögni: egyszóval petersonolni. És nem jarrettelni, nem evansozni, vagy hancockozni (bár ez utóbbihoz a rossz nyelvek szerint már elég lenne csak egy kokainos vigyor is, ami húsz évvel ezelőtt fagyott az arcára). Ő volt a prototipikus jazz zongorista, a zongorázás mértékegysége.

Linczényi Márk