A nagy visszatérők új lemezei

Régóta pihenő, eltűntnek hitt vagy már-már elfeledett előadók tértek vissza a héten új albumokkal: jó, Bruce Springsteen az utóbbi időben megint aktív, és ezt egy korrekt lemezzel bizonyítja is. Annie Lennoxról viszont már rég hallottunk, ő lemezén a tömegpusztításról énekel (na jó, nem csak arról), viszont a rá jellemző érzelmi töltettel. Katie Melua elvarrja a szálakat mentorával az új lemezén, míg Pete Doherty a Babyshambles albumával mond igent az életre. Edwyn Collins egy majdnem végzetes agyvérzésből menekült meg, a Dashboard Confessional pedig az alapokhoz tér vissza. Lemezajánló.

Bruce Springsteen: Magic

Várakozások: Annak ellenére, hogy Bruce Springsteen már több mint harminc éve, az 1975-ös keltezésű, Born To Run című lemeze óta a vitathatatlanul legnagyobb sztárok között van, megítélése az elmúlt évtizedekben finoman szólva is ellentmondásosnak volt nevezhető. Karrierje kezdetén ő pózolt a rock'n roll legújabb reménységeként a Times címlapján, és közérthető, de költői, szenvedélyes, de csak ritkán patetikus dalaival gyakorlatilag ő szolgáltatta a hetvenes évekbeli Amerika kísérőzenéjét. Aztán a nyolcvanas évek elején, kommercionálisan egyik legsikeresebb lemezének, a Born In The USA-nek köszönhetően úgy látszott, hogy végképp besorol a reménytelenül idejétmúlt stadionrock dinoszauruszok közé, ráadásul a könnyedén félremagyarázható (és bizony sokszor félre is magyarázott) címadó dal sem tett különösebben jót a karrierjének, legalábbis ami a kritikai fogadtatást illeti. Ezután az ezredfordulóig Springsteen sem találta a maga helyét, 1984-től 2002-ig mindössze négy, nem különösebben erős sorlemezt jelentetett meg; a lemezeladásokon ugyan nem látszott - ne feledjük ugye az 1993-as, Oscar díjas Philadelphia filmzenét sem - de utólag visszatekintve a komoly alkotói válság jegyében telt el ez a majd' húsz év. Aztán az ezredforduló után a Főnök újra ihletet kapott, egy kitűnően sikerült koncertlemez után három, a daliás éveket idéző nagylemezzel jelentkezett, ráadásul úgy tűnik, hogy az időközben felnőtt fiatalabb generációk is felfedezték maguknak, akiknek Springsteen már nem egy amerikai zászló előtt, cikis ruhában parádézó ásatag figura, hanem az a dalszerző-énekes, akinek többek között a Killers és az Arcade Fire, napjaink két sztárzenekara is rengeteget köszönhet.

Eredmény: A Brendan O' Brian sztárproducer irányításával, és az E-Street band (a Főnök többé-kevésbé állandónak nevezhető, bár rendszeresen változó felállású kísérőzenekara) közreműködésével készült lemezanyag még mindig remek formában mutatja az idén ötvennyolc éves Springsteent. A lemez hangzása és hangszerelése nagyszabású és időtlen, mindeközben pedig szándékoltan nosztalgikus, már a dalok témaválasztását tekintve is. Akitől idegen ez a Springsteen-féle túlcsorduló, gyakran végletekig vitt, de mindig őszintének ható érzelmesség és szenvedély, az a Magic-et sem fogja szeretni, de kétségtelen, hogy ezt kevesen tudják ilyen őszintén és komolyan vehetően előadni, mint ő, ebben a tekintetben talán a Beach Boys-os Brian Wilson-hoz lehetne hasonlítani. Ez a rokonság pedig legjobban a Your Own Worst Enemy című dalban érhető tetten, ami gyakorlatilag a Pet Sounds örökségének sajátos, Springsteen féle újrahasznosítása, a két klasszikus, és nagyon amerikai dalszerzői iskola kézfogója pedig a lemez talán legjobb dalát eredményezi. Aki pedig a Főnök rockosabb oldalára kíváncsi, annak itt van mindjárt a nyitó Radio Nowhere, amiben mindig úgy tesz rá egy lapáttal, hogy egy pillanatra sem fordul át giccsbe. A rockosabb dalok egyébként végig túlsúlyban vannak, bár a már megszokott változatos és színes hangszerelésnek köszönhetően korántsem egysíkú a végeredmény, az a néhány mélabús, szívhez szóló ballada - mint a Magic vagy a záró Terry's Song - jól ellenpontozza a többi dal extatikus sodrását.

Kiknek ajánlható: Szkeptikusoknak és régi rajongóknak egyaránt.

Olyan, mint: Egy középkorú színészek főszereplésével készült amerikai road-movie soundtrackje.

(SZSZCS)