Korn: megfogyva bár, de törve nem

A lemeziparban szinte mindenki ezekre a hetekre időzíthette a szabadságát, mert most a Kornon kívül egyetlen ismertebb előadó sem jelentetett meg lemezt. Így aztán néhány kevésbé híres énekest is bemutathatunk eheti lemezajánlónkban, mely dióhéjban az alábbiakról szól: a Korn makacs küzdelméről saját maga ellen, Common harcáról legutóbbi sikerlemezével szemben, továbbá két énekes-dalszerzőről: egy szomorkás fiúról és egy belevaló lányról.

Korn: Untitled

Várakozások: Stílusteremtő zenekarnak lenni nehéz. Legalábbis egy idő után mindenképpen. Itt van példaként a Korn, amely túlzás nélkül zenekarok százaira volt komoly hatással az elmúlt másfél évtizedben, sokan a nu-metal műfaj keresztapjaként tartják számon, és ha azt nézzük, hogy a műfaj hány világsztárjára volt bevallottan hatással az együttes a Slipknottól a Linkin Parkig, akkor ez már önmagában sokat elárul. Első négy, kilencvenes években született albuma után a Korn válaszút elé érkezett, és az azóta született lemezek már mind megkapták az "útkereső" jelzőt a kritikától. A legnagyobb változás azonban a gitáros Brian "Head" Welch megtérése és kilépése volt 2005-ben, és a helyére az együttes nem hívott új tagot, hanem az ugyanabban az évben megjelent See You On The Other Side hangzása kicsit az indusztriális rock, azon belül is elsősorban a Nine Inch Nails felé tolódott. Az albumon két új közreműködő is feltűnt a The Matrix nevű, popzenében utazó kollektíva és Atticus Ross személyében, akikről később az énekes, Jonathan Davis úgy beszélt, hogy ugyan elveszítettek egy tagot, viszont nyertek helyette két másikat a sikeres együttműködésnek köszönhetően. A lemezt vegyesen fogadta a nagyszámú rajongó, akik aztán kíváncsian várták, merre tovább, és az új lemezből már hallhatott néhány számot pár hónappal ezelőtt, sőt, a magyarok láthatták is a Kornt Sopronban, a VOLT Fesztiválon.

Eredmény: Az, hogy a Korn a műfajban korábban szokatlan stíluselemeket kever a zenéjébe, önmagában nem meglepő, viszont ahogyan azt teszi, már inkább az lehet sok mindenki számára. Márpedig továbbra is van itt pár dolog, ami az ős Korn-fanokat legalábbis elgondolkodtatja. Az már eleve aggasztó lehetett számukra, hogy Welch után a dobos, David Silveria is kivált a zenekarból (még ha ő nem is véglegesen, de ezen a lemezen nem hallható), helyettese Terry Bozzio lett (de van még két másik session dobos is), és nem hivatalosan tag lett a billentyűs Zac Baird. Nem csoda, hogy egyre több a billentyű, és itt is tetten érhető a NIN-hatás (az egyébként jól sikerült Love and Luxury című szám például), noha nem olyan markánsan, mint a lemez elődjén. Davis a Beatles és a Cure hatását emlegette egy interjúban, ez annyira nem érződik, de tény, hogy ez a lemez is "poposnak" tűnhet a klasszikus Korn-hangzáshoz képest, igaz, azért indulatokban és zúzásban sincs hiány. Tehát próbálkozik, igyekszik az együttes, de valahogy inkább tűnik ez zenészek stúdióprojektjének, sem mint egy valódi, összetartó zenekar termékének. Az igazi vízválasztó talán majd az lesz, ha Silveria ígéretéhez híven visszatér.

Kiknek ajánlható: Akit nem tántorított el a See You In The Other Side-on megismert új irányvonal.

Olyan, mint: Egy megfogyatkozott és kissé tanácstalan zenekar "csakazértis megmutatjuk" jellegű lemeze.