Madonna vodkagőzös kedvencei újratöltik az üveget

Vágólapra másolva!
A héten kicsit pihen a lemezipar, túl sok nagy név ezért nincs is a lemezajánlóban. De van mindjárt egy Sziget-fellépő a gipsy-punk emigráns Gogol Bordello személyében, aztán itt a britek új közellensége és sztárzenekara, az Enemy is. A Yellowcard tartja a helyét az amerikai pop-punk kedvencek között, míg újra összeáll az egykor legendás Meat Puppets, és egy karakteres dalszerző is befért a célkeresztbe.
Vágólapra másolva!

Gogol Bordello: Super Taranta

Várakozások: Ukrajnából nem könnyű világkarriert befutni. Nyikolaj Gogol is gyakorlatilag orosz íróként húzta elő Köpönyegéből a 19. századi (orosz) realizmust, az ő vezetéknevét kölcsönvevő Gogol Bordello pedig New Yorkból és angol nyelven igyekszik az általuk csak roma-punknak elkeresztelt zenei stílust népszerűsíteni, egyelőre úgy tűnik, sikerrel. A részben másodgenerációs ukránokból és bevándorlókból álló zenekar - intenzív és látványos fellépéseiknek hála - pár év alatt jól bejáratott fesztiválzenekar lett (tavaly nyáron a Szigeten, egy tömött sátornyi közönség előtt is megmutathatták, mire képesek élőben), és úgy fest, hogy egy nagyobbfajta áttörés is kinéz ezeknek a mulatós kedvű ukránoknak. A Live Earth-ön például a mutatós bajuszt viselő énekes, Eugene Hütz és a hegedűs Sergey Ryabtsev Madonna oldalán adhatták elő a La Isla Bonitá-t, ami nem kis dolog.

Eredmény: Bár ez a "gipsy-punk" öndefiníció elég jól hangzik, azért forradalmi újdonságokra ne nagyon számítson senki. Pusztán arról van szó, hogy Gogolék ezúttal is a kelet-európai mulatós zenei tradíciókat passzintják össze a punk agresszív-gitáros energiájával, hasonló felfogású zenekarokat pedig már régóta ismerünk, gondoljunk csak a francia-spanyol Mano Negrára vagy az ír Pogues-ra. Az eredetiség hiánya mellett egyebek is felróhatók a Gogol Bordellónak: egyrészt a nemzeti közhelyekre rájátszani sokkal inkább olcsó hatásvadászat, mintsem az a fajta kulturális misszió (azaz bevinni valami sajátos, kelet-európai életérzést az amerikai háztartásokba), amit a dicső névadó nyomán folytatni szeretnének, és így az eredeti szándék szerinti féktelen, bajuszpödrős, asztalon táncolós, vodkában úszó, roma bacchanáliából kiszámított, kockázatmentes produkció lesz, hasonlóképpen Emir Kusturica hamis cigányromantikával átitatott filmjeihez. Mindezektől függetlenül a Super Taranta egyáltalán nem rossz lemez, sőt, kimondottan szórakoztató, táncra ingerlő, és gyakran humoros is. A hangszerelés - már csak a műfaj sajátosságaiból adódóan is - változatos, a gitárok mellett a harmonika és a hegedű viszik a prímet, Eugene Hütz duhaj óbégatása pedig a maga módján tökéletes. Más kérdés, hogy ez a fajta muzsika élőben sokkal meggyőzőbb.

Kiknek ajánlható: A balkáni és kelet-európai zenék nagyszámú hazai rajongótábora biztosan imádni fogja, de a punk felől érkezők is tehetnek vele egy próbát.

Olyan, mint: Egy gyorsítókon élő Kistehén Tánczenekar.

(SZSZCS)