Tori Amos: Annyi életet élhettem volna...

Sokáig ő volt a "lány a zongorával", a kilencvenes évek Amerikájának popos-extravagáns női énekese. Tegnap éjjel nálunk járt, életében először. Tori Amos Szlovákiából érkezett, Ljubljánába buszozik tovább, decemberig összesen 120 koncertet ad az új lemez, az American Doll Posse anyagából. Az [origo] még délután, a hangpróba előtt néhány perccel beszélgetett vele a több alakban ébredező női öntudatról és arról, hogy akár Kelet-Európába is költözne. Ha akarna.

Vasárnap este nyolc, Tori Amos először látogat Magyarországra és a budapesti Sportaréna Torira karcsúsított nézőtere is lassan megtelik. Négyezren lehetünk. Az előzenekar egy szerény, gitáros fiatalember; az amerikai Joshua Radinnek jutott a hálátlan feladat, hogy háttérzenét biztosítson a helyüket keresgélő, derűsen csordogáló nézőknek. Maga a koncert kilenc után nem sokkal indul, nagyjából akkor, amikor a mögöttem méltatlankodó lányok a szájukba helyezik az ujjaikat és füttyögni kezdenek. Tapsviharban és hidrogénszöszke parókában színpadra lép Tori, aki valójában Santa, aki valójában Tori. Az előző mondat nagyjából összefoglalja a frissen megjelent Tori Amos-lemez, az American Doll Posse mögött húzódó, zavarbaejtő, de aprólékosan kidolgozott koncepciót. Toriban valójában öt nő bújik meg: Tori, Santa, Pip, Clyde és Isabel. A linkekre kattintva az elszántabbak elmerülhetnek a külön-külön világokban, mert mindegyik blogot ír például. Az elképzelés szerint a lányok a görög mitológia egy-egy istennőjének a jegyeit viselik magukon és Tori a Posse turné koncertjein az első néhány dalt mindig valamelyik lány testébe bújva énekli el. Élőben, a koncerten egyébként nem olyan a zavaros a dolog, mint így leírva.

Néhány órával korábban, délután háromkor az Aréna bálnagyomrában várakozunk az interjúra. Hűvös műszél fúj, de azért előkapom a legyezőmet, hogy érdekes legyek. Mobiltelefonos, angol akcentussal magyarázó alacsony férfi mászkál körülöttünk, de nem tűnik zenésznek. Később kiderül, hogy a mobilos férfi nem más, mint Neil Gaiman fantasy-, sci-fi-, horrorszerző, a világhírű Sandman-képregénysorozat atyja. Gaiman egyben Tori Amos legjobb barátja, számos dalban felbukkan, igen, ő az a bizonyos Neil a Tear in Your Hand-ban. "Neil igazi csapatjátékos, bőkezűen osztogatja a tanácsait, szívesen segít bármiben. Közben persze mindenkit jól megfigyel. Olyan sármos és lefegyverző a modora, hogy amikor beszélgetsz vele, teljesen elfeledkezel arról, hogy valójában ott ketyeg a fejében a szerkezet, ami már gyártja is belőled a következő karaktert..." - nyilatkozta egyszer régen Tori. Remélem, Gaiman belőlem is csinál egyszer egy két másodperces karaktert: a festettszőke harmincas, aki legyezte magát a szélben.

Hívnak, megyek. Tori Amos apró nő, egy piros pamlagon ül, horgolt neonrózsaszínben, hosszú, rézvörös parókában. A pamlagról pedig az jut eszembe, hogy Amos néhány hete egy brit tévéshowban volt vendég. Odafordult Gérard Depardieu-höz, akit éppen viharos ifjúságáról faggattak és ennyit kérdezett tőle: "És jó voltál a nőkhoz?" "Nem" - felelte Depardieu. Aztán egy másodpercre rá azt mondta: "Rosszul bántam velük, mert féltem tőlük." Amos szeme felvillan, amikor erről a pillanatról kérdezem. "Igen, igen, emlékszem. Depardieu nagyon meglepett ezzel. Ha találkozol vele, ez a legutolsó dolog, ami eszedbe jut róla, hogy fél a nőktől, hiszen most szemmel láthatóan laza és felszabadult a nők társaságában. De amikor ezt mondta ott a stúdióban, az futott át az agyamon, hogy <> Nem ez jut az eszünkbe, ha valaki durván, fenyegetően közeledik hozzánk. Pedig igen, lehet, hogy az agresszió valójában a félelemből fakad, mert egyszerűen nem tudják, hogyan kommunikáljanak velünk - ezért aztán inkább megpróbálják ledózerolni az embert. Ezzel persze meg az a probléma, hogy abban a pillanatban nem nagyon tudsz együttérezni velük. Amikor azt érzem, hogy valaki rámtámad és meg akar félemlíteni, vagy visszaél a hatalmával és így akarja rám erőszakolni az akaratát, becsukódom és kész, ennyi volt. Soha többet nem akarom látni, a hátam mögött akarom tudni az egészet. Így aztán ők maguk generálják azt a helyzetet, amitől valójában rettegnek... azt, hogy elutasítják őket. Atyaisten, de nehéz ez. Hogyan lehetne elébe menni ennek? Jó kérdés, fontos kérdés, de nem tudom rá a választ. Bárcsak tudnám."

Szőke Santa, a dögös vamp közben a koncerten elénekli az első hat dalt, ötöt az új albumról, de azért becsusszan a God is, egy tizenhárom évvel ezelőtti klasszikus. Santa szereti a kemény ritmusú, hetvenes évekre emlékeztető gitártorz számokat, úgyhogy a koncert első része ezeket idézi. Amos az új lemez 23 dalát is felosztotta a benne bulizó lányok között, mindegyik számot az a karakter énekli, aki írta, ezeket például Santa. Egy kicsit zűrös ez nekem, délután rákérdezek, honnan jött neki ez az egész.

"Hú, erre mindig másképp válaszolok, mert azt hiszem, a kezdetekről mára összekuszálódtak az emlékeim" - neveti el magát. "Szóval, évekkel ezelőtt olvastam azokról az ősi női archetípusokról, amelyek mindannyiunk, minden nő DNS-ében megbújnak. A női örökségünk részei és érdekes módon ott vannak a görög mitológia istennőiben is. Ezzel ellentétben mindannyiunkba beleneveltek valamilyen női szerepet - ha keresztény vagy, Szűz Mária és Mária Magdaléna alakjával nőttél fel, ha zsidó vagy, akkor az ősi zsidó történetek asszonyaival, és így tovább. De ezek a sztereotípiák, ezek a szerepek üresek és valójában nem adnak hozzá semmit a lényeghez, nem inspirálnak semmire. A legutóbbi, 2004-es amerikai választások után kezdtem el gondolkozni igazán a görög mitológia női archetípusain, amikor körbenéztem és azt kérdeztem az amerikai nőktől: <> Nem is bontottam fel a dolgot a két nagy politikai pártra, republikánusokra, demokratákra, csak azt akartam tudni, hogyan lehet az, hogy az amerikai nők nem állnak ki a saját jogaikért. Fontosabb dolguk volt? Mi lehet ennél fontosabb? Nem értem. Akkor is, ha ezek a nők a vörös szőnyegen masíroznak a köldökpiercingüket villogtatva, időt kell találniuk arra, hogy megóvják az eljövendő generációk jogait, különben nemsokára nem lesz, aki ott illegesse a köldökét a vörös szőnyegen. Elkezdtem gondolkozni, miért sétálnak bele a nők ezekbe az unalmas sztereotípiákba. Nézzük csak: ott van a karrierista nő, akiből hiányzik a nőiesség. Ott van a naíva, akiben nincs bölcsesség, aztán az anya, akiből hiányzik a szexualitás, és végül a nő, mint szexuális lény, aki teljesen agyatlan persze. Micsoda becsapás ez az egész! Mintha valamiért megtiltanánk magunknak, hogy elinduljunk és felfedezzük azokat a lehetőségeket, amelyeket itt, belül hordozunk."

A koncerten rövid szünet után Santa helyett mostmár Tori Tori tér vissza, a délután hordott vörös parókában, glitteres, csillogó kék nadrágban. Az első Posse-kislemez, a Big Wheel pörög az ujjai alatt, de ezután visszacsobban a régi slágerek közé, a közönség pedig boldogan leng a Cornflake Girl-re. Az egyik pillanatban megkéri a színpadról éppen távozó basszusgitárost, hogy igazítsa meg a felsőjét, "mert ez itt szépen lecsúszik". Ügyetlenkednek, "túl sok a pánt", aztán Tori improvizál egy kis dalt a gitáros feleségéről: "Bárcsak én lennék Mr. John. De nem vagyok" - énekli, és kikacsint a tömegnek.

Santa, Clyde, Isabel, Tori és Pip

Vissza, a koncertre, ahol Tori közben egyedül marad a Bösendorferrel, a feje fölé fehér fényből odakúszik a T & Bö.-felirat. T & Bö.: szólóban, a zongorába simulva folytatja és Szőke Santa ide, gitár-riffek oda, itt ér össze az este, itt nyugodnak meg a rajongók és ő is itt tűnik a leginkább egésznek. Csilingel, sóhajtozik a Leather, a rég halott barátnőért nyöszörög a Marianne, aztán előgördül a Little Earthquakes, az első nagy Tori Amos-siker. A negyvennégy éves "lány a zongorával" megadja azt, amiért ez a négyezer ember eljött ma este, a nézőtér kielégülve elernyed. "Az én kis Bösendorferemre ráfér most egy kis szünet," - meséli vigyorogva délután. "Zűrös lett volna elhozni erre a turnéra. Otthon pihenget. Nem baj, mert itt van velem egy másik és ezzel is nagyon jó. Jó együtt." Rámmosolyog, búcsúzóul kezébe fogja a kezem, és megpaskolja a kézfejemet. Fura kis mozdulat, mintha bátorságot akarna önteni belém.

Mesterházy Lili