Az egyszerre régi és új lemezek hete

A könnyűzene két ellentétes pólusa tiszteleg New Orleans előtt, az állandóan változó Primal Scream ezúttal a hetvenes évekbe ment vissza, tovább hódít az AOR pop, és cseperednek a tinisztárok is. Lemezajánlónk.

Elvis Costello & Allen Toussaint: The River In Reverse

Várakozások: Mit is lehetne várni minden idők egyik legelismertebb angol dalszerzőjének és a "Zene városa" egyik legfontosabb alakjának együttműködésétől? Costello 1977-es bemutatkozása óta dühös és frusztrált fiatalemberből a zene minden rétegében elismert előadóvá vált, aki kipróbálta magát szinte az összes zenei stílusban, többnyire sikerrel. Allen Toussaint a virágzó New Orleans-i zenei színtér legendás producere és dalszerzője, aki dolgozott már együtt mindenkivel, aki számít - még magával Costellóval is. Most a Katrina hurrikán hatására állt össze a páros.

Eredmény: A lemezen új közös szerzemények és feldolgozások vegyesen hallhatók, míg a címadó dalt egyedül Costello jegyzi. Toussaint (aki Costello Spike című lemezén volt felelős a fúvósokért) elsősorban a soul és a klasszikus New Orleans-i R&B műfajában alkotott maradandót, így értelemszerűen a lemezen is ezek a stílusok dominálnak. Costello dalszerzői kvalitásai nem koptak meg ötven felett sem, Toussaint pedig gondoskodik a többiről. Ki emlékszik már arra, hogy Costello jó 25 éve egyszer "tudatlan, vak niggernek" nevezte Ray Charlest?

Kinek ajánlható: Aki készen áll egy szokatlan zenei kalandra, annak feltétlenül (de nem mellbevágó kísérletezésre kell gondolni).

Olyan, mint: Egy tökéletesre sikerült tisztelgés az amerikai zene legnagyszerűbb hagyományai előtt.

Primal Scream: Riot City Blues

Várakozások: Több mint két évtizedes karrierje során a Primal Scream számos pálforduláson ment keresztül. A Bobby Gillespie vezette skót zenekar átlagos indie gitárpop együttesként jelent meg a nyolcvanas évek közepén, érezhető rajongással a hatvanas évek iránt. Az első igazán komoly váltás az első rave-partyk idején, vagyis a nyolcvanas évek legvégén következett be, amikor is a fiúkat elbűvölte az elektronikus tánczene megjelenése, és 1991-es albumuk, a pszichedelikus rockzene és a techno tökéletes házasságát megvalósító Screamadelica a korszak egyik klasszikusa lett. A Primal Scream számos újdonsült rajongójának okozott csalódást a következő albumával, amely a hetvenes évekbeli Rolling Stones világát idézte, de újabb három évvel később visszatért az elektronikus tánczenéhez (Vanishing Point). Ekkorra már a Primal Scream egyértelműen a brit rock egyik legelismertebb formációja, amely következő lemezével, a dühtől fortyogó elektro-punk XTRMNTR-al ismét sokakat meglepett. A 2002-es Evil Heat-ben az volt a meglepő, hogy nem volt rajta semmi meglepő: Gillespie és társai maradtak az elektrónál, kicsit visszavéve az XTRMNTR kaotikus zúzásából. Azóta csend honolt a Primal Scream háza táján, egészen mostanáig.

Eredmény: A Riot City Blues nagyjából ugyanazt a kanyart hajtja végre, amit a '94-es Give Out But Don't Give Up, vagyis visszakanyarodik a tradicionális rockzenéhez. Az összhatás azonban mégsem egészen ugyanaz. A Primal Scream semmit sem veszített az előző két lemezre jellemző ellenállhatatlan energiából, csak a szintetizátorok és dobgépek helyett hagyományos hangszerekkel zajonganak. A zene kicsit szervesebb, és agresszívabb, mint a '94-es volt, erősebb a hetvenes évek amerikai proto-punk zenekarok, így főként a New York Dolls hatása. A Country Girl című kislemezdal mindenesetre a countrys hangszerelés ellenére is technós ütemben dübörög végig.

Kinek ajánlható: Azoknak, akik szerint a rockzene halott. Továbbá ugyanúgy elnyerheti a White Stripes rajongóinak tetszését is, mint mondjuk Iggy Pop korai korszakának kedvelőiét.

Olyan, mint: Egy garázsba zárt, amfetaminszármazékkal felpörgetett Rolling Stones.