A mezőkövesdi professzor és a sírig tartó őrület

Több mint negyedszázaddal megalakulása után új lemezzel jelentkeznek a brit popzene soha fel nem növő hülyegyerekei, azaz ismét van aktuális Madness-lemez. És a helyzet az, hogy ennek a hét londoni zenésznek esze ágában sincs felnőni, semmiféle midlife crisis nem érződik a lemezen, ahol a régi ska hangzáshoz tértek vissza, és ezúttal klasszikusokat dolgoznak fel. Hallgasd meg a The Dangermen Sessions Volume One című lemezt kedd déltől szerda délig az [origo]-n, és nyerd is meg!

Túlzás lenne azt állítani, hogy a jellegzetesen angol zenekarok Magyarországon nagyon népszerűvé váltak volna. Sőt, a belterjes angolság nemcsak a magyarokat, de sok esetben a legtöbb külföldi országot megfosztott néhány túlzottan is angol előadótól, hiszen a brit közegen kívül nehezen érvényesültek. Kivétel azonban volt, hiszen a Madness esetében senkit nem érdekelt a couleur locale, hanem általában mindenkinek a lábai indultak be, amikor meghallották a One Step Beyond-ot, a House Of Fun-t vagy éppen a Baggy Trousers-t.

Ennek megfelelően sokan szimplán ska együttesként tartják nyilván a Madnesst, pedig ez a csapat mindig is jóval több volt annál. Nem mintha a ska lebecsülendő műfaj lenne, inkább arról van szó, hogy ugyan ennek révén vált a zenekar ismertté, de még számos más alkotóeleme volt a Madness átütő sikerének.

A zenekar a hetvenes évek végén alakult Londonban, eredetileg Invaders néven, majd 1979-ben váltottak egy régi Prince Buster-szám tiszteletére Madnessre, és akkor alakult ki a végleges felállás is: Suggs (Graham McPherson) ének, Chris Foreman gitár, Lee Thompson szaxofon, Mike Barson billentyűsök, Cathal Smyth ének, trombita, Mike Bedford basszusgitár és Dan Woodgate dob. A tagok közül többen még a húszat sem töltötték be, amikor a Madness már a slágerlistán is feltűnt, és novemberben megjelenő első albumuk, a One Step Beyond a brit lista második helyéig jutott, hogy utána még hónapokat töltsön a brit top 100-on.

Ne feledjük, hogy 1979 volt a brit ska revival éve, ekkor a hatvanas évek Jamaicájából importált stílust öltöztették a fekete és fehér fiatalok új ruhába. Megalakult a 2-tone kiadó, amely kiadta a korai Madness kislemezeket is, és az amúgy is felbolydult brit popélet olyan zenekaroktól volt hangos, mint a Beat, a Selecter, a Specials, a Bad Manners és mind közül a legnépszerűbb, az egyedüliként csak fehér tagokból álló Madness.

Valamennyi közül az első Madness-lemezen volt érezhető leginkább a ska hatása, több feldolgozás is volt az albumon, ám már akkor is feltűnő volt a zenekar egyéni, humoros hangvétele. A Madness hangzása saját nevet is kapott: nutty soundnak, "dilis hangzásnak" keresztelték el, a zenekar pedig példátlan sikersorozatba kezdett: 1979 és 1981 között zsinórban kilenc kislemeze került az angol top 10-be, és persze a nagylemezek is jól fogytak.

Amikor aztán a brit ska-őrület kifulladt, a Madness már egyedüliként tartotta a frontot és még három évig a legnépszerűbb brit zenekarok közé tartoztak, tucatnyi további slágerrel. A House Of Fun révén meglett az első no. 1 helyezés is, míg az Our House az addig hiába óhajtott amerikai áttörést is meghozta a fiúk számára.

A Madness sikerreceptjét általában úgy szokás meghatározni, hogy bár a ska volt a motor, ezt jó érzékkel oltották be azzal a bizonyos tőrőlmetszett angolsággal, és a régi brit kabaréműfajjal, a music hall-al. Ahhoz képest, hogy a Madness általában bohókás és idétlen társaságként él a köztudatban, náluk a korszakban kevés élesebb szemű megfigyelője volt az alsóbb néposztályok mindennapi életének, nem véletlenül emlegették egyre többször a Kinkset a szövegeikkel kapcsolatban. Volt aztán a Madnessnek egy veleszületett bája, amely a szkeptikusokat is képes volt leszerelni, és a börleszkeket idéző videoklipek is erre épültek.

Az is mellettük szólt, hogy nem volt a zenekarnak igazi vezéregyénisége, hanem mindenki részt vett többé-kevésbé a dalszerzésben, bár azért a billentyűs Mike Barson a fontosabb tagok közé tartozott. Ezért is érintette kellemetlenül az együttest, amikor Barson 1984-ben kilépett a zenekarból, hogy holland feleségéhez költözzön. Addigra a Madness már végképp kinőtte a ska kategóriát, és a tagok elsőrangú dalszerzőnek bizonyulva igazolták tehetségüket. Egyik legfőbb bizonyítéka ennek az 1982-es The Rise and Fall című album: egy érett, szellemes és kifogástalan poplemez, amilyenre Elvis Costello is büszke lett volna.