A Nickelback harapós visszatérése

Kanada jelenlegi legsikeresebb rockzenekara világszerte nagy rajongótáborral büszkélkedhet, így aztán nem is csoda, hogy az új album olyan jól szerepel a nemzetközi slágerlistákon. Hallgasd meg a Nickelback All The Right Reasons című lemezét szerda déltől csütörtök délig az [origo]-n!

Kanada, annak dacára, hogy méretei és jelentősége ellenére soha nem volt igazán popzenei nagyhatalom, azért büszkélkedhet jó néhány olyan zenekarral, illetve előadóval, akikre érdemes vagy érdemes volt odafigyelni. A hatvanas-hetvenes évek nagy sztárjaitól, mint The Guess Who vagy éppen Neil Young, a főként hazájukban sikeres, alternatív rockzenében utazó The Tragically Hipen át, egészen az itthon is roppant népszerű Alanis Morissette-ig, ha nem is hosszú, de mindenképpen impozáns a névsor - nem is beszélve az olyan, most feltűnt zenekarokról, mint az Arcade Fire. Hogy a Nickelback bekerül-e ebbe a képzeletbeli pop-panteonba, az még kérdés, de hogy világszinten jelenleg ők a legsikeresebb kanadai rockzenekar, az már korántsem.

A sikerig persze hosszú volt az út, hisz a zenekar már több mint tíz éve megalakult, egy poros kisvárosban hívta életre a frontember Chad, testvére, a basszusgitáron játszó Mike Kroeger és még két barátjuk közreműködésével. A kezdeti, garázs-korszak után hamar elhagyták a feldolgozásokat, és igyekeztek inkább a saját dalokra koncentrálni, így 1996-ban egy független kiadónál, a Roadrunnernél már meg is jelenhetett első nagylemezük, majd egy hosszú kihagyás után, négy évvel később a már jóval sikeresebb második is. Ez a két korai lemez talán nem túl ismert a nagyközönség számára, hisz hard rock- és metalhatásoktól sem mentes, de alapvetően a poszt-grunge hullámot meglovagló zenéjükkel nem sok vizet zavartak az akkori dömpingben, ebben pedig közrejátszhatott az igazán karakteres dalok és az egyéniség hiánya is.

A zenekar csak a harmadik nekifutásra talált rá a nyerő formulára, ez a lemez, a Silver Side Up és az erről kimásolt single, a How You Remind Me pedig meg is hozta nekik a világsikert. A korongból több mint kilencmillió fogyott világszerte, a dalt és a hozzá készült klipet pedig megállás nélkül játszották a rádiók és a zenei csatornák, ami nem is csoda, hisz nem bíztak semmit a véletlenre, ebben a számban felvonultattak minden olyan összetevőt, ami a zenekart ellenállhatatlanul slágeressé teszi. A nem kevés pátosz - ami éppúgy működhet egy kis klubban, mint egy több ezer férőhelyes stadionban -, a grunge korszakból átmentett, de annál jóval finomabbra polírozott gitárhangzás és persze a nem elhanyagolható popérzékenység és dalszerzői véna olyan hatásos elegyet alkotott, hogy a hatalmas siker nem is lehetett kérdéses.

Az viszont annál inkább, hogy a hirtelen jött népszerűség mennyire lesz hosszú életű, egy ilyen lemez után van-e még muníció a zenekarban, vagy végleg visszasüllyed a ismeretlenség mocsarába. A folytatásra két évet kellett várni, és bár a banda - köszönhetően a Chad Kroeger által is énekelt Pókember betétdalnak, mely ugyancsak szép karriert futott be a slágerlistákon - addig sem került ki teljesen a reflektorfényből, azért a valódi megmérettetést mégiscsak az új lemezanyag fogadtatása jelentette.

És bár a zenekar hozta az elvárható szintet, a 2003-as Long Road nem mutatott különösebb fejlődést az előző lemezhez képest, sőt, gyakorlatilag annak a második részét készítették el, profi módon ugyan, de izgalommentesen, jóval kevesebb fülbemászó dallal. Azért egy esszenciális Nickelback-sláger jutott erre a lemezre is: a Someday jelentékeny sikere miatt a zenekar egyelőre nem esett ki a közönség kegyeiből, így egy nagyszabású turné és egy doboscsere után idén a siker reményében új lemezzel tértek vissza.