Az Andoktól a Blaháig

Vágólapra másolva!
Aki megfordult már budapesti tereken, aluljárókban, az valószínűleg ismeri őket, legalább látásból. Gitárt pengető, pánsípot fújó, furcsa nyelven daloló, távoli kultúrák panaszait és örömeit megéneklő indiánokról van szó. Megnéztük, kik ők és mit keresnek itt. Nos, nem sokat.
Vágólapra másolva!

Gyakran tűnnek fel a Blaha Lujza téren, a Nyugati aluljárójában, de egy rideg, cudar péntek délutánon a Móricz Zsigmond körtéren szórakoztatták éppen a fel-alá masírozó, fáradt és fázós tömeget. Aki azt hiszi, hogy ugyanazokat a zenészeket látja pár nap eltéréssel, más helyszínen, az téved: valójában tizenöten vannak, alkalmi triók, kvartettek, kvintettek formálódnak belőlük, így zenélnek együtt pár napot-hetet, majd újabb csoportok alakulnak.

"Nagyon vegyes a társaság. Van itt köztünk mexikói, aki Guadalajarából érkezett, de akad bolíviai társunk is. Én ecuadori vagyok. Most épp két csapatra oszlottunk, mi épp azon vagyunk, hogy az észak-amerikai indián testvérek zenéjét is megismertessük a magyarokkal" - magyarázza a harminchat éves Alex Vivas, a Móriczon muzsikáló hármas vezetője. Mutatja is öltözékét, ezek nem autentikus holmik, inkább másolatok - ők maguk készítették, utánozva az észak-amerikai törzsek ruházkodási stílusát. A fejdíszek, kabátok, nyakláncok így is elmennének egy butikban - Alex ugyanis eredetileg nem zenésznek, inkább kézművesnek készült, hangszereket (cununo, quipa, churo, quena) is fabrikált. "Ez egy kulturális csere. Most nem a saját zenénket játsszuk, de ez mindegy is, hiszen egy nagy család vagyunk" - teszi hozzá.

A tizenöt latin-amerikai indián közül sokan együtt laknak, egy lakásban, albérletben, de többen élnek párkapcsolatban is. Vivasnak évekig volt magyar élettársa, sőt, gyereke is van tőle. "Én már itt élek elég hosszú ideje, több mint tíz éve. Van egy kislányom is. A magyarok nagyon jó emberek, ezért maradtam itt" - meséli, miközben fázósan összehúzza magát. Elárulja, hogy a társak között sok vándorzenész van, olyanok, akik csak egy-két hónapot töltenek egy országban, majd mennek is tovább, népszerűsíteni az Andok - vagy épp a vad préri - zenéjét. Alex maga is járt sok országban "turnén", beutazta fél Európát. Németország, Svédország, Olaszország, Oroszország, Franciaország, Szerbia - ezeket említi meg. Belgrádban nemrég voltak, tetszett nekik a hely, az már Dél-Európa, "ott szinte latinok élek" - mondja. Cikkíró az európai tél során inkább Athénban, Nápolyban vagy Sevillában turnézna, de biztos van valami szép a szélfútta, jeges Móriczon is.

Az előttük heverő gitártokban nincs óriási vagyon, pár húszas, ötvenes szomorkodik ott két gyűrött kétszázas mellett. Sokan meg-megállnak egy percre, elmosolyodnak, tetszik nekik, de aztán osonnak tova, jön haza az éhes férj, türelmetlen a gyerek. "Nem pénzért csináljuk. Nekünk az a legjobb fizetség, ha látjuk, hogy valakinek boldogságot okozunk" - mondja a trió főnöke, de csak picit hiszünk neki.

Pénzről nemigen akar beszélni, bizalmatlanul pillant körbe, de végül megvallja, hogy nem az utcai muzsikálásból élnek, az inkább csak zsebpénz. A cédék eladásából származó összeg már valamivel jelentősebb, de az igazi bevételi forrás az a céges buli. Vállalati rendezvényekre és gazdagabb emberek születésnapjára is hívják őket. Árat nagyon nem akar mondani, de végül megsúgja, hogy ötvenezer alatt nemigen lépnek fel, de például egy négy zenésszel felálló egész estés műsor egy céges partin már akár a nyolcvanezret is elérheti. Aradszky sem olcsóbb, lehet választani. " Az utazás drága, de voltunk már Miskolcon, Nyíregyházán, Szombathelyen, sokat zenéltünk a Balatonnál. A meghívásos rendezvények a legjobbak, így utcabálokon is részt veszünk" - meséli.

A rendőrökkel nincs probléma, jobbára hagyják őket muzsikálni. Mikor a rasszizmusról kérdezzük, akkor egy pillanatra elgondolkodik. Évekkel ezelőtt volt valami kisebb, kellemetlen incidens, de nem akar erről beszélni. Kifejezetten jó a véleménye a magyarokról, befogadó, barátságos, nyitott népnek tart minket, cikkíró hiába provokálja, nem hajlandó rosszat mondani. "Nagyon kedvesek velünk, nem érezzük, hogy lenne rasszizmus" - zárja le a témát. Az egzotikus pasikra bukó, csudaszép magyar lányokról ő is ejt pár szót, talán nem véletlen, hogy sok fiatal indián zenész nem akar továbbmenni Angliába.

Volt sok vicces helyzetük. Legutóbb például valaki azt kérdezte a cédékre nézve, hogy "mennyi darabja?", ami spanyolul akár úgy is értelmezhető, hogy "Es de Arabia?" (Arábiából van?). Az egyik fiatal zenész - aki magyarul egy szót sem - hosszan mérgelődött azon, hogy miképp lehet, hogy arabnak nézik őt az ostoba fickók, holott ő az Andok szülötte, tollakkal, fekete, hosszú hajjal, jellegzetes ponchóba bugyolálva.

De nincs is több idő a csevegésre, egyre több járókelő jön oda megkérdezni, hogy mikor kezd a trió. Fél ötkor már peng a gitár, szól a pánsíp, kezdődik az újabb egy-másfél órás műsor.

Kalmár Csaba