Arról álmodik, hogy az apukája taxis lesz Ausztriában

menekült gyerekek címlapi gif csomag

Az a megrázó benne, hogy a legtöbb gyerek nem a saját maga álmait rajzolta meg, hanem a családja jövőbeni boldogságát. Ezt Süveg Áron magyar fotós mesélte az Origónak adott interjúban, miután portrésorozatot készített a menekült gyerekekről és a rajzaikról. 

• Nem kértük őket, hogy tankokat rajzoljanak a drámaiság kedvéért.
• Mindegy, hogy hol dolgozik az ember a kamerájával, a legfontosabb, hogy a valóságot ábrázolja.
• Közelről kell belenéznem a pupillákba a kamerán keresztül. Ott temérdek nagyon fájdalmas dologgal találkozik az ember.
• A 10 éves Eshan Afganisztánból arról álmodik, hogy apukája taxis lesz Ausztriában.
• A portrésorozat eredetileg a The Wall Street Journalban jelent meg.

Sajtófotósként testközelből látja a menekültválság eseményeit. Mit gondol erről az európai közvéleményt felkavaró jelenségről? Valós képet kaphatunk a médiából mindarról, ami történik?

Egyelőre én csak a budapesti eseményekkel kerültem szorosabb kapcsolatba, így csak azokról tudok objektíven beszélni. De mindegy, hogy hol dolgozik az ember a kamerájával, a legfontosabb, hogy a valóságot ábrázolja.

Mohammed, 3 éves, Szíriából. A rajza egy bombáit ledobó repülőgépet ábrázol, egy vérző, földön fekvő férfit és két kést Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Egy kicsit persze más, mint mondjuk a mozgókép esetén, ahol például a rugdaló operatőrnek semmi esélye nem volt, hogy megússza a sztorit, a kamerák mindent vettek, több szögből.

A fotó nem ilyen egyszerű, itt egyetlen képpel kell megmutatni mindent.

A menekültválság globális probléma. Nem hiszem, hogy nekünk, magyaroknak ezzel több dolgunk lenne, mint hogy emberségesen viselkedünk, és megsegítjük a jobb élet reményében erre vándorlókat.

Fahin, 5 éves, Afganisztánból. Egy rendőrautót rajzolt esőben és egy férfit Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Nem vagyunk nagyhatalom, nem tudjuk a közel-keleti kérdést megoldani, ahogy az Európai Unióval is értelmetlen hadakoznunk.

Megengedheti magának egy fotós, hogy érzelmileg bevonódjon azoknak az embereknek a sorsába, akiket fotóz? Van olyan, hogy félreteszi a fényképezőgépet, hogy segíthessen?

Természetesen van. A segítség az első. De ha vannak ott olyan emberek is, akik át tudják venni ezt a terhet, adott esetben jobban értenek a probléma megoldásához, akkor nekünk, fotósoknak már nincs más, mint kattogtatni úgy, hogy ne sértsünk meg senkit emberi méltóságában. A legtöbbször megkérdezem, zavarja-e őket, ha fotózom, és ha elutasító választ kapok, akkor azt betartom, nem trükközök.

Rama, 13 éves, Szíriából. Azt rajzolta meg, mennyire hiányzik neki a legjobb barátnője, a palesztin Zenab Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Sokszor persze sajnálja az ember, ha egy erős karakter a tökéletes fényben, mindent elmesélő háttér előtt azt mondja, hogy nem. De ezt el kell fogadni. Én csak a magam nevében tudok nyilatkozni, engem nagyon megráznak ezek a sorsok. Sokszor – mint ennél a portrésorozatnál is – közelről kell belenéznem a pupillákba a kamerán keresztül. Ott temérdek nagyon fájdalmas dologgal találkozik az ember.

Nyitottak voltak a gyerekek, amikor a történetükről és a rajzukról kérdezte őket? Mi alapján választotta ki, hogy melyik rajz kerüljön be a sorozatba?

Ez a része Fehér Margit – a Wall Street Journal állandó újságírója – érdeme, ő vont bele a projektbe és ő beszélgetett a gyerekekkel, illetve a szüleikkel. A gyerekek természetesen mindig nyitottak voltak, de a szüleik engedélye kellett a portrék elkészítéséhez.

Hadi, 10 éves, Afganisztánból. A rajzon a Segítség! felirat szerepel, és két ember, akik azért sírnak, mert nincs semmijük, és el kellett menekülniük, egészen Magyarországig Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Amit fontos megjegyezni, hogy senkit sem instruáltunk, egyik gyereknek sem mondtunk semmit.

Nem kértük őket, hogy tankokat rajzoljanak a drámaiság kedvéért.

Minden menekült gyermek portréja olyan lett, mint amilyen az akkori kedélyállapota volt. Szomorú, vidám, fáradt, elveszett. Nem válogattam a portrék között, mert minden ember egyenlő, mindenki ugyanolyan fontos, nincs jobb vagy rosszabb.

Walit, 9 éves, Szíriából. Halottakat, tankokat és tüzelő helikoptereket rajzolt. Rendőr szeretne lenni Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ön mit olvas ki ezekből a gyerekrajzokból? Miről szólnak?

Két fő vonulatuk van, az egyik a megtörtént események feldolgozása, a másik pedig a vágyak megrajzolása. Az a megrázó benne, hogy a legtöbb gyerek nem a saját maga álmait rajzolta meg (ahogy az megszokott lenne itthon), hanem a családja jövőbeni boldogságát. Mint a például

a 10 éves Eshan Afganisztánból, aki arról álmodik, hogy az apukája taxis lesz Ausztriában.

A fegyverek elvették a gyermekkorukat, lelkileg megnyomorították ezeket a fiatalokat. Szörnyű belegondolni, mi mindent láthattak a saját szemükkel.

Ehsan, 10 éves, Afganisztánból: "A rajz a jövőt mutatja, az apukám dolgozik, a kocsija sárga, mert ez egy taxi" Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

A másik fájdalmas tapasztalat, hogy a nagyobb gyerekek mennyire híján vannak a rajztudásnak, kreativitásnak, írásnak, önkifejezésnek. Szörnyű belegondolni, milyen körülmények között cseperedtek, ahol a túlélés volt a mindennapos cél, nem az edukáció. Sok gyermeket a rokonok vagy az ismerősök menekítettek ki és hoztak magukkal, a szülők elvesztése és hiánya szintén érzékelhető némelyik rajzon.

Amina, 10 éves, Szíriából. Az otthonát rajzolta le, ami annyira hiányzik neki Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ha összeveti a magyar és a külföldi médiát, mi a legnagyobb különbség az ön számára abban, ahogy a menekültválságot kezelik?

Nagy különbséget nem látok, kivétel az államilag irányított médiumokat és érdekszerkesztőségeket, a közmédia gyakorlatilag inkább hasonlít az észak-koreaira, mint bármely más országéra. Az amerikai kiadványok és csatornák egyelőre az objektív tájékoztatást tűzték zászlóra, mivel lokálisan távolinak érzik maguktól a problémát.

Shouq, 11 éves, Szíriából. Vissza akar térni Szíriába, mert nagyon szereti. A bal szélen látható rózsaszín ház az otthonuk Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne itt szinte az összes mérvadó tévécsatorna és napilap tudósítója. Az én tapasztalatom az, hogy az európai médiumok is próbálnak egyfajta távolságot tartani, nem igazán éles kritikákat megfogalmazni, illetve a konfliktust enyhíteni. De ahogy a magyar társadalom nagy része, úgy

a nemzetközi média is jobbról és balról közelíti meg a témát, sokszor totálisan elferdítve egyik vagy másik irányba.

Az elmúlt hetek fényében mit gondol arról, ahogy Magyarországon bánnak a menekültekkel?

Ennek is két oldala van, az állami és a civil segítségnyújtás. Míg utóbbira teljes mellszélességgel lehetünk büszkék,

addig a kormány politikája számomra totális szégyen.

Leginkább azért, mert a társadalom egy részének legrosszabb énjét hozta a felszínre a gyűlöletpropagandával.

Riham, 11 éves, Szíriából. Rózsaszín helikoptereket és egy zuhanó bombát rajzolt, valamint egy embert, aki épp lelő egy másik embert Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Érthetetlen számomra, hogy mi késztet arra egy embert, hogy az autójából kipattanva nekiessen a menekülteket segítő honfitársának. Vagy arra, hogy elvadult, egymást paprikázó csoportok ezeken a szerencsétleneken nyerészkedjenek, kirabolják őket, hogy családokat kergessenek és fenyegessenek a határvidéken, vagy hogy a közösségi oldalakon állatoknak, majmoknak, söpredéknek nevezzék őket. Ez az egyik legmélyebb bugyra az emberi gonoszságnak.

Morteza, 9 éves, Afganisztánból. Ezt mondja a rajzáról: „Egy álmot ábrázol, a házunkat Ausztriában, úszómedencével. Szeretem ezt az álmot” Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ha az elejétől fogva azt propagálták volna, hogy fogjunk össze, tartsunk ki, segítsük egymást, akkor szerintem most nem itt tartanánk.

Ugyanakkor rendkívüli élmény volt, amikor láttam hétköznapi embereket lepukkant kombi csomagtartójából ételt osztani.

Találkoztam fiatal punkokkal, nagymamákkal, plázacicákkal, a társadalom valamennyi rétegének képviselőjét láttam segíteni a Keleti pályaudvar tranzitzónájában.

Mariam, 10 éves, Afganisztánból. A leendő házát és kertjét rajzolta le Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ha lenne itthon olyan választás, mint amit a Times magazin csinál,

az év embere címet biztos a magyar önkénteseknek adnám.

Magyarország rengeteg negatív kritikát kapott az elmúlt hetekben a menekültválság kezelésével kapcsolatban. Ön hogy látja, jogosak ezek a kritikák?

Nem tudom, miért alakult ki ez a katasztrófaturista szemlélet az emberekben, de nem csak nálunk létezik. A felfokozott hangulat és a gyorsan változó események miatt csak a legmarkánsabb történések és a hivatalos kormányhangok kerülnek a címlapokra, amikkel kapcsolatosan abszolút jogosak a kritikák.

Kirisma, 7 éves, Afganisztánból. A családja Németországba akar eljutni Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Ugyanakkor sajnálatos módon a civil összefogásról sokkal kevesebb szó esik. Pedig ha valakik, hát ők tudnák elbillenteni a mérleg nyelvét a pozitív irányba. Fontos is lenne, mert egyre inkább az a vélemény alakul ki rólunk külföldön, hogy

európaiatlan barbár horda vagyunk, egy gyönyörű fővárossal, ahol olcsó a sör, és jók a bulik.

És erre a képe sajnos nap mint nap rászolgálunk.

Mi a különbség abban, amikor fotósként a magyar vagy a nyugati sajtó számára dolgozik?

Őszintén?

Csakis.

Az anyagiak. Részemről azonban nincs különbség külföldi és hazai megrendelő között, mindenkinek száz százalék felett szeretek teljesíteni, ami abból fakad, hogy először is magamnak kell megfelelnem. Minden munkának és felkérésnek igyekszem úgy nekifutni, hogy az a portfólióm egyik ékköve legyen, témától függetlenül.

Mira, 8 éves, Afganisztánból. A rajza azt mutatja be, hogy milyen boldogan élt Afganisztánban Forrás: Aron Suveg For The Wall Street Journal

Nagyon örültem ennek a felkérésnek, mert újságíróval, tolmáccsal és rajzterapeutával kiegészülve tényleg csak arra kellett figyelnem, hogy a képek hozzák a megfelelő színvonalat, az meg már csak külön öröm volt, hogy szabadkezet kaptam a feldolgozást és a stílust illetően.

Ami nagyon nagy különbség, hogy külföldön a megrendelés és a munkavégzés is a bizalmon alapul.

Nem akarnak helyettem fotósok lenni, nem egy távirányított kamerát akarnak. Azért választanak valakit egy-egy munkára, mert bíznak a tudásában, a pontosságában, az eszmeiségében, hiszen ők választották. Talán ez a bizalom az, ami a legjobban hiányzik itthon. És nem csak a fotózásban, hanem az egész társadalomban. Amíg nem tudunk bízni egymásban, addig nem fogunk tudni másokban sem.

NÉVJEGY

1978-ban születtem Budapesten. Fotózással az 1997-ben alapított Boarder magazinnál kezdtem foglalkozni.

Az első 8 évben leginkább sport akció képeket készítettem elsősorban deszkás sportolókról. Később és innen nyílt ki a világ a portré fotózás és a dokumentarizmus az utazások irányába.

A fotózást autodidakta módon, könyvekkel és szakirodalommal körülbástyázva, nyitott szemmel, de leginkább tapasztalati úton igyekeztem megtanulni.