Mennyi erőszak! - Alice Munro új könyvéről

Vágólapra másolva!
A Park Kiadó jóvoltából tetemes mennyiségű Munro-kötetet olvashatunk magyarul. A Könyvfesztiválra jelent meg a legújabb, Mennyi boldogság! címmel. Novelláskötet ez is, de ezúttal másfajta történeteket kapunk, mint amilyeneket megszoktunk. Lehet, hogy azért van az az érzésünk, hogy az írónő mostanra kifulladt.
Vágólapra másolva!
Alice Munro: Mennyi boldogság!, Park Kiadó, 2011, 344 oldal, 3900 Ft (ford.: Mesterházi Mónika)

Alice Munrót az egyik legnagyobb kortárs írónak tartják - angolszász területen legalábbis. Számtalan díjjal büszkélkedhet, többek közt egy Bookert is begyűjtött, egy novellájából film született. A Park Kiadó 2006-ban kezdte kiadni a kanadai írónő történeteit, azóta egy-két évenként jön a következő adag. Nagy várakozással vettük kézbe az újabb könyvet, már csak azért is, mert az utolsó, Asszonyok, lányok élete című könyv nagyon erős volt. A most megjelent Mennyi boldogság!-ben viszont csalódnunk kellett. Ezeket a sztorikat Munro azután írta, hogy már - legutolsó könyve után - úgy döntött, nem dolgozik többet. Aztán mégsem tudott felhagyni az írással, így született a Mennyi boldogság!.

A tíz történet elüt a korábbiaktól. Mindben szerepel valamilyen bizarr, extrém elem: gyilkosság, öngyilkosság, erőszak, házasságtörés, különös kegyetlenség, kétszínűség, lopás, árulás. Hüledezve és némi undorral lapozunk tovább, és sehol nem találjuk az a könnyed, légies hangot, mellyel Munro oly árnyaltan tud (főleg női) viszonyokat ábrázolni (most például - korábbi köteteitől eltérően - főszereplői nem is minden esetben nők). Viszont amikor az izgalom a tetőfokára hág, a Munro-novella más séma szerint működik, mint a bestsellerek. Először csak felvillantja a helyzetet, pár mondattal bemutatja a szereplőket, majd következik a sztori. Végül aztán hajlamos a befejezetlenség érzetét kelteni az olvasóban, vagy legalábbis nem kibontani minden egyes szálat.

Ami az extrém fordulatokon kívül még furcsa ezekben a mostani Munro-novellákban, hogy majdnem mind túlírt, túlrajzolt, túlfinomkodott. Sokszor nevezik Munrót napjaink Csehovjának, mondván, novelláiban alig történik valami, minden a felszín alatt zajlik. Ez az állítás erre a kötetre nem igaz, önmagához képest sok eseményt, történést zsúfolt beléjük, miközben a karakterek nem egyszer hiteltelenek, de még nem is szerethetőek. A történetekből komor depresszió, hűvös halálszag árad, nem az az áttetsző boldogtalanság, a boldogság ígéretével a levegőben, mint a korábbi könyveiből. Az épp ezért megtévesztő című kötet írásai inkább nyomasztják az embert, mint szórakoztatják.

A tíz közül egy novella hozza vissza a jól ismert hangot, a Fa címet viselő. Nem történnek benne nagy dolgok, megismerkedhetünk a kanadai erdővel, melyben a favágó egy friss pletykán rágódik, majd idétlen baleset éri, és végül ráébred, hogy a szóbeszéd, amelyen oly sokat ette magát, valójában róla szól. Ezt a hétköznapiságot, az apró rezzenések, emberi gyarlóságok, sajátos emberi viszonyok mesteri ábrázolását szokhattuk meg a korábbiakban és épp ezt hiányoljuk most.

A könyv legerősebb elbeszélésének a címadó (Mennyi boldogság!) novellát szánta a szerző. Viszont az annyira csodált, saját korát megelőző orosz matematikus és írónő alakja utánérzésnek tűnik, a sztori túlbonyolított, néhol meglehetősen unalmas. A történet maga szét is feszíti a műfaj kínálta határokat, miközben, még ha a történet a valóságon alapul is, az egész együtt olyan, ahogy egy kanadai elképzeli az oroszokat és a 19. századi Oroszországot. Hamis.

Munro világa azért elvarázsol: nélküle idegen lenne számunkra a kanadai táj és a kanadai emberek. Az ő könyveit olvasva egyre inkább kezdjük legalább annyira ismerni ezt a vidéket, mint Amerika déli kisvárosait. Minden hibája ellenére a Mennyi boldogság!-ban is el lehet merülni időnként nyakig, szóval lelkes Alice Munro-rajongók nyugodtan kezdjenek neki, maximum készítsék fel magukat, hogy ez más lesz. De aki most ismerkedne az írónővel, az inkább az eddigi könyvekkel próbálkozzon.


Jolsvai Júlia