Erőt meríteni egy tragédiából

Sarudi Bernadett Budapesten 2014. november 26-án Lantos Gábornak

Életemben most először találkozom vele. Hetek óta készültem erre a beszélgetésre. Vártam is, meg nem is. El is toltam volna magamtól a témát, miközben módfelett kíváncsi voltam az anyára, az íróra, a fotósra, közgazdászra, a 35 éves gyönyörű özvegyasszonyra. Így testesül meg ő, egyetlen személyben. Sarudi Detti, akinek ez lesz a harmadik olyan karácsonya, amelyet a férje nélkül tölt el. Három karácsonynak kellett elmúlnia ahhoz, hogy történetével a nyilvánosság elé álljon. Teszi ezt azért, hogy másoknak erőt adjon, s persze magát is erősítse. Egyfajta önterápia ez, másoknak pedig megrendítő történet.

„A rákról fogok beszélni és arról, hogyan halt meg a férjem. Pillanatokat idézek fel, az ismerkedést, a boldogság óráit, a szörnyű felismerést, hogyan támad a gyilkos kór, s hogyan dönt le a lábáról egy életerős fiatalembert. Aki egy hordágyon fekve magatehetetlenül, a kezemet fogva élhette meg gyermekünk, Bálint születését. Születés és halál mámorító és borzalmas pillanatát. El akarom mondani, hogy másoknak is segítsek. Hogy soha senki ne adja fel a reményt és az életbe vetett hitét. Beszélnem kell erről, mert a magyarországi viselkedéskultúrában olyan téma ez, amiről senki sem szól. A legtöbb esetben nem tudunk rá értelmesen reagálni. Kötelességszerűen elmormoljuk, hogy részvétem, miközben agyunk valahol máshol jár. Történetem elolvasása után talán ebben is tudunk picit változni, változtatni.”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

A kezdet a szokásos és banális: céges buli, ismerkedés, villámcsapás, szerelem. Zsoltnál már korábban diagnosztizálták a bőrrákot, de a megismerkedésükkor az orvosok tünetmentesnek nyilvánították. A férfi akkor már túl volt két meneten a rákkal vívott küzdelemben, és talán éppen ezért engedte nagyon nehezen közel magához Dettit. Tisztában volt azzal, hogy a gyilkos sejtek egyik pillanatról a másikra visszatérhetnek a testébe, ő pedig bármikor meghalhat. Ez utóbbi mondatot megismerkedésük után két hónappal mondta el Dettinek.

„Addigra persze régen tisztában voltam mindennel, hiszen Zsolt ismerősei a kezdet kezdetén jóindulatúan felvilágosítottak, hogy ez a pasi beteg, hagyjam az egészet a francba, nekem ennél több és jobb jár. Jägermeisterek mellett próbáltak lebeszélni arról, hogy fejest ugorjak ebbe a kapcsolatba. Mit éreztem, amikor két hónap elteltével Zsolt ki merte mondani, hogy bármikor meghalhat? Annyira szerettük egymást, hogy ennek a lehetősége meg sem fordult a fejemben, így aztán e felvetésre csak annyit mondtam: nem érdekel. Bár még nem voltunk házasok, de holtomiglan, holtodiglan. Csak ez járt a fejemben.”

Még négy évet és tíz hónapot éltek együtt, ennyit kaptak a sorstól. És egy közös gyermeket, Bálintot. Amikor a kisfiú megfogant, Zsolt még mindig tünetmentes volt. A terhesség tizenkettedik hetére viszont rossz hír érkezett. A betegség visszatért a testébe. Elkezdődött a harc a kettős ellenséggel. A rákkal és az egyre gyorsuló idővel.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Kívülről nézve szürreális lehetett a kép. Voltam én, az egészséges kismama, aki naponta gondozta és ápolta a teljesen lebénult férjét. Együtt jártunk sugárkezelésre, hívtam a mentőket, pelenkáztam, etettem. Ezt látva sokan hozzánk sem mertek szólni. Inkább elfordultak, elfordították a fejüket. Akik viszont képesek voltak az egészen felülemelkedni, határtalanul kedvesek voltak velünk. Ők nem játszottak szerepet egy nem létező, de magunk által ácsolt színpadon. 2011 nyarára már iszonyatos fájdalmai voltak a férjemnek. Magatehetetlenné vált egy hatalmas küzdő ember. Fia, Bálint születésekor még együtt lehettünk. Ő a lebénult, de agyban teljesen tiszta férfi és én, az egészséges, az ő gyermekét váró nő. És az én beteg férjem a kisfiam világra jötte alatt végig fogta a kezemet. Egymás mellett feküdtünk. Az élet kezdete és a halál közelsége jelent meg abban a szülőszobában. Aki ott volt, zokogott. Kisfiunkat azonnal a mellkasára tették. Bálint azonnal megnyugodott. Pedig a férjem akkor már annyira gyenge volt, hogy a háromkilós gyermekünket sem volt képes megfogni. Egyetlen olyan fényképünk van, ahol minden erejét összeszedve megtartja a fiát. Aztán soha többet.”

A következő három hónapban Detti – miközben újszülött kisfiát gondozta – haldokló férjét ápolta. Iszonyatos küzdelmet vívott, olyat, amelyben nem lehetett győztes. Visszaút nem lévén csak az egyre gyorsuló napokat számolták. De vajon felmerült-e bármikor is Dettiben, hogy rosszul döntött? Hogy nem kellett volna vállalnia ezt a gyermeket, aki az édesapja nélkül nő fel. A fiatalasszonyt egyetlen pillanatig sem gyötörték kétségek.

„Ma is így döntenék, semmit sem bántam meg. Nem merik ugyan megkérdezni tőlem, de tudom, hogy sokan mást gondolnak erről. Hogy felelőtlennek tartanak. Nekik sem tudok mást üzenni, csak azt: a mai eszemmel is mindent ugyanúgy csinálnék. Mégpedig azért, mert a miénk volt az igazi szerelem. Annyira szerettük egymást, hogy azt szavakkal nem is tudom kifejezni. És ez nem mese, nem belemagyarázás. Minden ember ezt a szeretetet és harmóniát keresi a világban. És rengeteg ember hiába vágyakozik ez után. Úgy élnek, és úgy halnak meg emberek ezrei, hogy egyetlen igazán boldog napjuk, pillanatuk sem volt. Nekem a sors adott öt ilyen évet Zsolttal. Azért kell tovább élnem, hogy Bálintot, akit Zsolt itt hagyott nekem, felneveljem.”

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Detti férje életének utolsó időszakára rettenetesen elfáradt. Férjét nem engedte kórházba, a 37 éves, szellemileg teljesen ép, de már moccanni is képtelen férfit továbbra is maga ápolta. A legutolsó időszakban nővéri segítséggel. Tudta, hogy ha Zsolt kórházba kerül, azonnal kikészül, és pillanatok alatt meghalhat. Azzal, hogy otthon gondozta, azzal, hogy a kisfiát mindig a közelében tudhatta, Zsolt élete – ha nem is sokkal – meghosszabbodott. De a férfi ekkor már csak ülve tudott aludni. A tüdejében lévő áttét és víz miatt szó sem lehetett arról, hogy feküdjön. Ha kellett, kettévágták a közös matracukat, hogy együtt tölthessék az éjszakákat. Mindenki segíteni próbált. Így érkezett el 2011. november másodika, Zsolt 37. születésnapja.

„Azon a napon nagyon boldog volt. Még bontottunk egy alkoholmentes pezsgőt, még rátettem Bálintot. Az utolsó olyan közös nap volt, amikor a férjem még élni akart. Bár speciális diétán volt, ennek ellenére a kedvenc olasz étterméből rendeltem neki. Azt mondta, nem érdekli a diéta, enni akar. Az volt az ő utolsó igazi örömteli napja. Mert másnaptól feladta. Elege lett, nem akart küzdeni. Akkora fájdalmai voltak, hogy csak a morfiumtapaszok enyhítették valamelyest borzalmas állapotát. Én pedig nagyon megharagudtam rá. Ne add fel, küzdj, élj, élnünk kell – ezek jártak a fejemben.”

Halála előtt két nappal Zsolt magához hívatta családja összes tagját. Elköszönt mindenkitől. Szüleitől, apósától, anyósától. Feleségétől, gyermekétől. Aztán elérkezett az utolsó éjszaka. Mint ahogyan az elmúlt öt évben mindig, most is egymás kezét fogva aludtak el. Csak a lélegeztetőgép monoton hangja szólt a csendben. Éjjel Detti felébredt, s betakarta a férjét. Majd a lány ismét elaludt. A fiú is mellette – örökre.

„Felriadtam, és hatalmas nyugalom szállt meg. Mintha egy óriási szeretetbuborékban ültem volna. Abban a pillanatban semmit sem éreztem, csak azt tudtam, hogy neki már nagyon jó. Aztán persze hamar visszatértem a valóságba. Pánikba estem, próbáltam újraéleszteni, jöttek a mentők, és mondták, hogy nem tudnak már segíteni. Ordítottam, hogy miért nem? Később valahogy felöltöztettem. Felhúztam rá a gyűrűjét, mert ez volt az utolsó kívánsága. Mindennek vége lett. Ekkor rogytam igazán térdre. Gyűlöltem a világot. Azt kértem az Istentől, hogy ne vegye el a hitemet. Ott és akkor kitört belőlem a fájdalom, s azt kértem, hogy ezt segítsen feldolgozni valahogy. Nem értettem, hogy lehetett vége. A gyerekemet három napig a kezembe se tudtam venni. Ha nincs ott édesanyám, nem is tudom, mi lett volna. A harmadik napon tértem észhez. Anya voltam. Felelősségem volt. Össze kellett magamat szednem. Viselkednem kellett, megfelelnem, nem mentem végig a gyászfolyamaton, elnyomtam az érzéseket magamban. S ennek később ittam meg a levét. Én nem jártam szakemberekhez, gyászterapeutához. Nekem a családom és a barátaim segítettek abban, hogy erős legyek, és fel tudjam mindezt dolgozni. Az apám alkoholista volt, de a történtek után lerakta a poharat. Talán azért, mert ő is élni akart. Ahogyan én is. Édesapám addig soha nem ismerte el, hogy alkoholista lenne. Ezzel a tragédiával, s azzal, ahogyan ő viszonyult a történtekhez, legalább őt visszakaptam az életembe. Sokan megkérdezték, hogy az öngyilkosság gondolata megfordult-e a fejemben. Soha. Amiről most beszéltem, három évig tartott, iszonyatosan hosszú és nehéz folyamatnak bizonyult. Mára talán ki merem jelenteni, hogy jól vagyok.”

Elkezdett fotózást tanulni, ma már ez a tevékenység is az életének a része, akárcsak az írás Fotó: Szabó Gábor - Origo

"Özvegyasszony vagyok, egy csodálatos, hároméves gyermek édesanyja. A mai, modern kifejezéstár találóan ad erre egy szót: nem partiképes. A legtöbb férfi szemében a szánakozással vegyes döbbenetet látom, amikor felfogják mindezt. Érdekes a reakció. A szánalom, amire végképp nincsen szükségem. Aztán persze elszaladnak, vagy néhány semmitmondó, udvarias szó közepette lépnek olajra, teljesen mindegy. Volt olyan férfi, aki olyannak fogadott volna el, amilyen valójában vagyok, de vagy nem illetünk össze, vagy nem mertem közelebb engedni magamhoz. Egyszerűen nem voltam készen egy új kapcsolatra. Mostanra ez is megváltozott, így nagyon bízom abban, hogy egyszer majd az én tüneményes kisfiam megismeri azt a férfit, akit második apukájaként fogadhat el. Ha már az első az angyalok közül néz le rá, és vigyázza minden mozdulatát.”

Odakint szürkeség, igazi téli idő van. Idebent a cukrászdában hangtalanul kavargatjuk a teát. Egyedül vagyunk, jó helyet választottunk. Szerda délelőtt tizenegykor kevesen jönnek még sütizni. Aztán belém hasít a felismerés, hogy a cukrászda Buda egyik nagy temetőjének a tőszomszédságában áll. Nem is igazán tudok mit kezdeni a helyzettel. Tapintatlanságot érzek, hogy ide hívtam Dettit, de ő megnyugtat. Minden rendben van, semmi gond. Aztán a következő mondata belehasít a levegőbe, szinte már magam előtt látom az olvasó ítéletét, a felemelt mutatóujjat, a kimondott verdiktet. Másokat megítélni mindig sokkal egyszerűbb, mint magunkba nézni és megválaszolni bizonyos kérdéseket.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Nem járok ki havonta a temetőbe Zsolthoz. A temetésen kívül egyetlen percet sem töltöttem feketében. Engem nem érdekelnek a társadalmi konvenciók, nem akarok megfelelni senkinek. Én Zsoltot örökké szeretni fogom. Ha odahaza meggyújtok egy gyertyát, akkor vele vagyok, és rá emlékezem. 2011 karácsonya óta most voltam másodszor kint nála. Pityeregtem, beszélgettem vele, de nekem Zsolt nem a temetőben van, ott csak egy test fekszik. A búcsúztatása előtt a férjem édesanyja még egyszer látni akarta a fiát. Kitolták őt egy fémtepsiben, amelyet kinyitottak. Egy porcelánbőrű, nyugodt arcvonású test feküdt ott, de nem Zsoltot láttam magam előtt. Csak egy testet. És akkor váltam egészen bizonyossá, hogy a lelke itt van velem. És itt is marad mindörökre.”

A meg nem élt pillanatoktól nem szabad félni. Ne úgy éljük le az életünket, hogy folyamatosan arra koncentrálunk, ami nincs, hanem örüljünk annak, ami megadatott nekünk. Figyeljünk oda a másikra, töltsünk minél több időt szeretteinkkel. S ne csak akkor, amikor betegek leszünk. Amikor Sarudi Detti saját történetére visszatekint, azt csodálatosnak találja. Azért vállalkozott ennek az elmondására, hogy erőt adjon minden olyan embernek, aki most, az év legszebb napjain is a halállal, annak közelségével, egy betegséggel vagy csak önmagával küzd. Hogy legyenek boldogok.