John Lukacs

Állam, nemzet, nép

VI. A történetíró feladata

Előadásom vége felé járok. A 20. század során a történettudomány - Magyarországon is - nagyjában követte és képviselte az általam felvázolt fejleményeket. Sokáig a történetírás alig foglalkozott érdemlegesen mással, mint politikatörténettel, az államok történetével, itt-ott államférfiak és politikai egyéniségek életrajzaival. De a 20. században a történettudomány tárgya kiterjedt, szélesebb lett, sőt itt-ott mélyebb is. Egy-két kiváló történész kisebb munkái után megint Szekfű Gyula volt az, aki nagyszerű olvasottsága és szellemi hajlama következtében, a politika- és államtörténet elsőbbségét nem vitatva, összhangba hozta azt a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti források vizsgálatával, sőt ezen felül sokszor különösen megragadó módon, az úgynevezett szellemtörténettel is. Hogy a magyar állam és magyar politika mellett vagy után vagy alatt a magyar nép története kutatható, kifejthető, megírható, az nem kétséges: ma már sok magyar történeti munkára mutathatunk, melyek ezekkel foglalkoztak és foglalkoznak, bár a néppel foglalkozó falukutatók, írók és művészek munkái is gyakran megelőzték a népet tárgyul választó történettudósokat. Ebben a tekintetben a szűklátókörű és doktrinér marxista történetírás alkotásai nagyjából érdektelenek voltak és azok is maradnak.

Ugyanakkor a történész számára nem elegendő az úgynevezett segédtudományok (például szociológia, közgazdaságtan stb.) automatikus felhasználása. A történelem tudománya más, mint a természettudomány, nem támaszkodhat a természettudománytól kölcsönzött módszerekre. Láttuk, hogy a nemzetek és népek alakulása az újkori történelemben elválaszthatatlan volt nyelveik alakulásától, sőt nyelveik tudatától (és az is maradt). Ez áll a történetírásra is. A történelemnek nincsen szaknyelve: a történelmet nemcsak mindennapi nyelven írjuk, hanem így is tanítjuk, így beszélünk, így gondolkodunk róla. Emiatt gyarló az a történész, aki az ország vagy állam vagy nép történetével foglalkozván a magyar irodalom alkotásait, szellemét, történetét a politikatörténethez csak odabiggyeszti, mint egy szobrász a ló testéhez a farkát. 18. ábra/Kosztolányi Dezső (1885-1936)/luk_21
A magyar irodalom bizonyos termékei gyakran többet árulnak el a korról, a társadalomról, melyben keletkeztek, mint más források és kútfők. Idő híján csak egyetlen példát említek, Kosztolányi Dezső Édes Annáját, amely egy valódi kor (a 20-as évek eleje) és egy tényleges nemzeti osztály (az úgynevezett városlakó keresztény középosztály) utánozhatatlan képe.

A 20. században több tudomány is krízisbe került vagy átalakult világszerte, így a történettudomány is, melynek válsága talán később jelentkezett, mint más tudományágaké.

Ugyanakkor Magyarországon, mint máshol is, egy érdekes fejleménynek lehetünk tanúi: annak, hogy a történelem iránti érdeklődés elérte a nép szélesebb tömegeit is, olyanokat, akik régebben közömbösek voltak az ilyen kérdések iránt. Kétségtelen, hogy a történelem iránti étvágyat lehet mindenféle rossz és egészséget romboló étellel is táplálni (Krúdy Gyula szerint "Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet, ahogy akarja."). De mégis: maga az étvágy az egészség jele.

A modern történettudomány kezdete 250 évvel ezelőtt párhuzamos volt a modern regény megjelenésével; így akkor a történelmet az irodalom ágának tekintették, amit aztán a 19. században a történelem mint tudományág elmélyedése és módszertanának kialakulása követett. De manapság a történelemmel való foglalatosságot kizárólag a tudomány egyik ágának tekinteni a diszciplína minden nagy vívmánya és maradandó eredményei dacára megkérdőjelezhető. Persze nem térhetünk vissza ahhoz, hogy a történelmet mint az irodalom egyik fajtáját lássuk. Sőt, a nem is oly rég még egész osztályok történelmi tudatát formáló történelmi regény is mintha idejét múlta volna. De egy fordított, érdekes jelenséget is látunk: azt, hogy a regényirodalom átitatódik történelemmel - ez kerül a próza előterébe, majdnem hogy ez válik a fő tárgyává. Ez a történelmi regénynek a fordítottja: ott ugyanis a történelmi elem csupán az elbeszélés érdekességét fokozó festett háttér.

A történésznek persze nehezebb a munkája, mint a regényírónak. Neki nem szabad és nem lehet sosemvolt embereket és tényeket kitalálnia. De meg kell értenie valamit, aminek hallatára a szaktörténész talán megdöbben: azt, hogy a történelem szavakból, és nem csupán ridegen bizonyított és örökre lejegyzett tényekből áll: mert a szavak nem csupán a tények csomagolásai; mert az emberi elmében nem léteznek tények az őket kimondó szavak nélkül. Íme a történész nagy felelőssége. Nemcsak tárgyválasztása: legyen az állam? nemzet? nép? társadalom? politika? egyik vagy másik korszak története?, hanem - még inkább, mint a többi prózaíró esetében - szavainak megválasztása. Mert minden egyes szó kiválasztása nem csupán tudományos vagy művészi kérdés, tehát nem csupán precízió vagy stílus kérdése, hanem probléma is. A történetíró vagy történelemtanár számára szavainak helyessége, tisztessége, becsületessége erkölcsi kérdés, erkölcsi probléma, erkölcsi választás. Erről korábban is beszéltem, írtam már. És mivel a történelem nem ismétlődik, a történész se ismételje önmagát.