John Lukacs

Állam, nemzet, nép

IV. Nemzet és nép

Itt jutunk el most már a nemzet és a nép viszonyához. A legtöbb európai nemzet, főleg Közép- és Kelet-Európában, államát - és az azzal járó függetlenségi valóságokat és illúziókat - csak a legutolsó 150 évben, és igen gyakran csupán más hatalmak segítségével tudta megteremteni. Vannak olyan - történelmükben mindeddig szerencsés - országok, ahol a nép, nemzet, állam valamilyes egysége már sok évszázada kialakult. De legtöbb esetben - és főleg az utolsó két évszázad Európájában - a nemzetek (majd az államok) létezése már elválaszthatatlan a nép létezésétől, és főleg annak nyelvétől. Itt is vannak jelentős kivételek: például a svájci nemzet, amely (bár csak évszázadok után) négy különböző nyelvű népet egyesít; vagy a kétnyelvű és kétnemzetiségű Belgium, melyet legújabbkori állami kerete és egységes királysága tartott és tart ma is össze. Hogy nemzet és nép nem ugyanazt jelentik és hogy sokáig nem ugyanazt jelentették, az a társadalmak szerkezetével is kapcsolatos. Kétszáz évvel ezelőtt a lengyel és a magyar népesség majd tíz százaléka kisnemesnek tartotta magát. Mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy nemzetállamiságukat kivívják.
11. ábra/Charles Maurice de Talleyrand Perigord (1754-1838)/luk_11
De hallgassuk Talleyrand szavait, melyeket 1815-ben lengyelekhez intézett, amikor a nyugati hatalmak kénytelenek voltak beleegyezni a független Lengyelország újabb megszűnésébe, abba, hogy a lengyel állam helyén orosz alkirályság létesüljön: "Önök bebizonyították, hogy nemzetük létezik. Továbbra is tartsák meg büszkén nyelvüket, műveltségüket, Európához való tartozásukat. Ha ezt továbbra is megőrzik és művelik, eljön majd az idő, amikor a nagyhatalmi helyzetek változásai során megteremtődik egy szabad Lengyelország." Mondhatta volna ezt egy nyugati államférfi 1849 után a magyaroknak is.
12. ábra/gróf Széchenyi István (1791-1860)/luk_16
13. ábra/Kemény Zsigmond (1814-1875)/luk_17
14. ábra/Eötvös József (1813-1871)/luk_18
15. ábra/Deák Ferenc (1803-1876)/luk_19
De érezték ezt és őrizték, ápolták a gondolatot a legnagyobb akkori magyarok: Széchenyi nyomain Kemény, Eötvös, Deák is. A magyar nemzet és a magyar nép problémái továbbra is fennálltak. De 1860 után a magyar kultúra és műveltség felemelkedése, Hegedüs szavaival élve, nem csak "páratlanul szerencsés", hanem főleg Kelet-Európában, egyedüli is volt.

Ennek egy - talán másodlagos, de mindenképpen jelentős és a magyar nemzet történetéhez tartozó - bizonyítékát nyújtja az akkori magyar asszimiláció. Egész Kelet- és Közép-Kelet-Európában, egy-két parányi kivételtől eltekintve, Magyarország volt az egyedüli, ahol az azelőtt önérzetes és a népi lakosságtól ridegen elzárkózó németajkúak - erőszakos kényszerítés nélkül - asszimilálódtak, beilleszkedtek a magyar nemzeti és nyelvi közösségbe, ahol sokszor egy-két generáció alatt magyarnak tekintették magukat. Az asszimiláció, a magyar nemzethez való tartozás - mi több: az azzal való azonosulás - lehet, hogy bonyolította a nép mindenesetre igen kérdéses faji jellegét, de a magyar nemzeti kulturális és nyelvi minőségeket nem hígította, sőt itt-ott gyarapította.

Nem térhetek ki itt a kényes és nehéz úgynevezett zsidókérdés elől, amely mindmáig gyakran - és sajnálatosan - a politikai, sőt világnézeti szembenállások mélyén (a "mélyén" nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint "alapján") ma is létezik - sok tekintetben úgy, mint az 1937 és 1944 között dúló magyar szellemi polgárháború alatt (amelynek, hála a Gondviselésnek, ma nincsenek és nem is lehetnek véres következményei). Mindenesetre minden magyarnak tudnia kell, hogy a zsidók magyar asszimilációja Európán belül majdnem páratlan volt, szélesebb és mélyebb, mint az akkori Ausztriában és Németországban. animáció/A főváros lakosságának megoszlása anyanyelv szerint /luk_20
De ennek eredője nemcsak a magyar szabadelvűség, a Szekfű és mások által ostorozott liberalizmus hanyagsága, hanem a magyar műveltség akkori dinamikus ereje és minősége is volt. Szekfűnek a Három Nemzedékben kifejtett tételét, miszerint a zsidók asszimilációja túlságosan gyors és felületes volt, ne itt vitassuk; de figyeljünk arra, hogy ő 1920-ban is különbséget tett a régebbi, asszimilált zsidó magyarok és az újonnan beözönlők között. S e tekintetben nemcsak az 1920-as, hanem az 1940-es Szekfűn túlmenően is engedtessék azt sugalmaznom, hogy - paradox módon - a magyar nemzeti antiszemitizmus, a népi antiszemitizmustól eltérően, kevésbé volt kirekesztő: mivel elismerte, sőt gyakran befogadta egyes nem magyar eredetű emberek hazafiságát (figyeljünk itt a hazafiság és a hazafiasság, vagyis a patriotizmus és a nacionalizmus különbségére). Ugyanakkor a népi nacionalisták ellenszenve elsősorban a sikeresen, illetve majdnem teljesen asszimilált zsidók ellen irányult. Olyanok ellen, akik nem csupán maguk tekintették magyarnak magukat, hanem akiknek magyar mivoltát mások is elismerték.

Két megjegyzést szeretnék tenni a "nép" kifejezéssel kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy a "nép" szóval retorikailag könnyedén bánunk, de maga a "nép" nehezen ragadható meg: a "nép" ritkán szólal meg. Inkább az a helyzet, hogy sokan és gyakran beszélnek a nép nevében. Ha egy történész vagy politikus "Kossuth mondatára" vagy "Széchenyi gondolatára" hivatkozik, ez vagy bizonyítható, vagy nem. Többé-kevésbé az is megállapítható, hogy a politikai nemzet hogyan oszlott meg 1848-ban, 1867-ben vagy akár 1938-ban. De aki "a nép akaratáról" vagy a "nép gondolatáról" beszél, az nehezen, vagy egyáltalán nem bizonyítható álláspontokat érint, amelyek vagy helyesek, vagy nem, de csak nehezen vagy egyáltalán nem bizonyíthatóak. A másik megjegyzésem az, hogy "a nép" fogalma, amely főleg a 19. században baloldali kategória volt, a 20. században megváltozik - több okból, melyek közül a leglényegesebb, hogy a nép meghatározásának főleg gazdasági vagy anyagi tényezői nem elegendők, sőt hibásak: a 19. századdal ellentétben a 20. század során sok minden bizonyítja, hogy az államok, nemzetek, népek történetének lényege kevésbé osztályok harcai, inkább nemzetek, nemzetiségek, népek és népfajták közötti ellentétek és küzdelmek.