John Lukacs

Állam, nemzet, nép

III. Állam és nemzet

Itt jutottunk el az állam és a nemzet történelmi viszonyához. 1918-ban a régi Nagy-Magyarország fenntartása mindenképpen lehetetlenné vált. De ha 1918-ban és mindjárt azután a nemzet akkori társadalmának, vezetőinek, politikusainak emberi minősége (és itt nem csupán politikai látókörükre gondolok) nem lett volna gyenge és gyarló, akkor az új Magyarország határait nem Trianon szabta volna meg teljesen, hanem a trianoni határokon túlra került hárommilliónyi magyarságnak legalábbis jó része a magyar állam keretein belül maradhatott volna. Nálunk ez sajnos nem történt meg. Ugyanakkor más kelet-európai országokban 1918-ban és azután feltűntek nagy államférfiak: 3. ábra/Carl Gustaf Emil Mannerheim (1867-1951)/luk_02
Mannerheim Finnországban, 4. ábra/Józef Pilsudski (1867-1935)/luk_03
Pilsudski Lengyelországban, 5. ábra/Mustafa Kemal Atatürk (1881-1938)/luk_04
Kemal az Ottomán Birodalom romjain, akik a nagyhatalmak dacára, a rájuk szabott határok ellenére nemcsak függetlenségüket vívták ki, hanem katonai erőfeszítéseikkel országaik jobb vagy igazságosabb határait is biztosították.

Nálunk akkor Mannerheimhez, Pilsudskihoz, Kemalhoz hasonló formátumú vezető nem akadt. Ezért is kötelességünk az állam és nemzet egymástól elválaszthatatlan történetéről gondolkodni. Trianon volt a magyar állam legújabbkori legnagyobb tragédiája; de e tragédia nem volt független volt a magyar nemzeti gondolat- és szólamvilág hiányosságaitól, sőt részben azokból következett. Erre mutatott rá Szekfű Gyula - még mielőtt állam, nemzet, nép kapcsolatáról szóló esszéit írta volna - az 1918-20-ban keletkezett Három Nemzedékben. Ennek az éles és keserű tollal megírt nagy műnek a lényegét címéből láthatjuk: 1830 után kilencven év alatt három vezető magyar politikai nemzedék irányította az országot, mindegyik gyarlóbb, mint az előző, s a végeredmény: összeomlás, forradalom, katasztrófa, Trianon. 6. ábra/gróf Károlyi Mihály (1875-1955)/luk_06
Szekfű legélesebb kritikája persze az akkori nemzedéket illette, a függetlenségieket és liberálisokat, radikálisokat, akiknek politikája Károlyi Mihály jellemhibáihoz és illúzióihoz, a "nem akarok katonát látni"-hoz, majd végül Kun Béláékhoz vezetett. 7. ábra/Kun Béla beszédet mond 1919-ben/luk_07

De látnunk kell ugyanakkor, hogy a felelőtlenség, rövidlátás, éretlenség, világnézeti demagógia és emberi gyarlóság 1920 előtt, sőt azután sem csak a baloldalon létezett. Kun Béláék rövid uralma hamar megdőlt. Ez nem hasonlítható a Rákosi-korszakhoz, mivel Kun Béláék egy arcátlan kisebbség uralmát valósították meg, míg Rákosiék egy uralkodó nagyhatalom lehető legalantasabb kiszolgálói voltak. 8. ábra/Román katonák Budapesten 1919-ben/luk_22
Kun Béláék kicsi, népszerűtlen és gyáva társasága nem a magyar Nemzeti Hadsereg, hanem a közelgő románok előtt futott el Budapestről, ahova aztán hónapok múlva Horthy Miklós és serege is csak akkor masírozott be, miután a románok onnét kimentek. 9. ábra/Horthy Miklós bevonulása Budapestre 1919-ben/luk_08
Az akkori úgynevezett Szegedi Gondolat vagy Nemzeti Feltámadás fatális gyengeségei már születésük pillanatában megjelentek, nemcsak az odatoluló politikusok vagy hivatalkeresők rosszillatú és nagyhangú szólamaiban, hanem egész viselkedésükben, emberi minőségükben. 1918-20 nemcsak a magyar állam, hanem a magyar nemzeti politikai jellemiség katasztrófája, mélypontja is volt.

Ez vezetett - bár nem egyszerűen és nem egészen közvetlenül - az 1944-45-ben bekövetkezett második magyar katasztrófához. Mert az is, sok tekintetben egyszerre és együtt, az állam és a nemzet és a nép katasztrófája volt. 10. ábra/Horthy Miklós (1868-1957)/luk_10
Beszéljünk például a magyar államról. Horthy Miklós nem volt diktátor, nem volt nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt. E tekintetben javára írandó, hogy minden gyengesége ellenére 1938 után ahhoz a sajnos nemzeti kisebbséghez csatlakozott, mely szemében a legfontosabb magyar feladat már nem Trianon revíziója, hanem a Nagy-Német Birodalommal szembeni magyar függetlenség védelme és megőrzése volt. De 1944. október 15-én bebizonyosodott, hogy Horthynak nem csupán személyisége, de tekintélye is tragikusan kicsiny és kevés volt ahhoz, hogy a magyar államnak egy már bukófélben lévő nagyhatalommal szembeni valamilyes függetlenségét megtarthassa.

Itt érkeztem témám második részéhez: az állam, a nemzet és a nép kapcsolataihoz. A magyar nacionalizmus, a magyar úgynevezett jobboldal, a magyar úgynevezett nemzeti társadalom történetének talán legsötétebb oldala az az október 15-e, amikor Horthy Miklóst tízezrek tagadják meg éppen abból a hivatalnoki és katonatiszti karból, akiknek állását, földjét, címét, vitézi telkét, kardját és kardbotját éppen Horthy Miklós adta. 1944 és az oda vezető folyamat nem a magyar jobboldal és baloldal, hanem a két magyar jobboldal küzdelme: ezek között árnyalati eltérésekről van szó, hanem komorabb és mélyebb különbségekről.

Állam. Nemzet. Nép. Történetük nem ugyanaz. Ezt magyarok hosszú és keserű tapasztalatokból tudják: erről a mai napig folynak a viták. Hogy például a kiegyezés korában nem volt teljes magyar függetlenség, hogy nemcsak a nemzetiségek, de a magyar nép jólétének életkérdései is megoldatlanul maradtak, mind valóság; de történelmünkre visszatekintve talán még lényegesebb az, hogy az 1860 utáni kor mégis a nemzet - még inkább, mint az állam és a nép - nagy felemelkedését jelentette. Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, író, publicista fogalmazott így:: "Mennyi meddő kőzet és kis nemzet páratlanul szerencsés korszakában! Ritka az érc - és töméntelen a használhatatlan törmelék."

Manapság a Nyugat-Európában mindössze 4-500 évvel ezelőtt kialakult modern szuverén állam tekintélye és hatalma már hanyatlik, csökkenőben van. Ennek több oka van: a technika, a tömeges közlekedés, a nemzetköziség, a világdemokrácia stb. Az államok kereteit lassan a népek töltötték és töltik ki - Hitler maga jelentette ki olykor, hogy ő a nép vezére, és hogy az állam csak egy a népre rákényszerített keret. Hogy az állam elsődleges és hogy minden szerkezeten, minden kérdésen felüli hatalommal bír - ez a felfogás ma lassan változóban van, s ennek példája az, ami ma Európában történik. Bár meg kell hogy mondjam, talán nyersen fog hangzani, hogy meggyőződésem szerint az Európai Unió fából vaskarika. Persze, aki fából vaskarikát készít, még lehet kiváló kovács; és ha jó nyersanyag, acél kerül a kezébe, abból valódi, maradandó vaskarikát is csinálhat. Ez a nyersanyag a nemzetek, népek gondolkodásmódja, szelleme, önérzete.

A magyarság számára máris előnyös, hogy az Európához való csatlakozás következtében a szomszéd államokban élő magyarság körülményei - az őket tőlünk elválasztó államhatár-korlátozások gyengülésével együtt - valamelyest javultak. De az Európához való tartozást alapjában nem a gazdasági, államhatalmi intézmények szerkezetei határozzák meg, hanem a gondolkodásmód, ami Európa történelme folyamán alakult ki, és ami még sok nyugat-európai nép körében sem gyökerezett meg eléggé. Lehet, hogy egyszer majd nekik is, a magyaroknak is választaniuk kell, hogy demokráciájuk európai vagy amerikai típusú legyen.

De most nem az államközösség, hanem a nemzetköziség kérdése álljon előttünk. Hírünk öregbítése a világban most kisebb feladat, mint hírünk magunk között. A magyar önérzet és öntudat egészséges fejlődése kell ahhoz, hogy magyar tudósok és magyar művészek értékei ne külföldi hírnevük miatt tegyenek büszkévé, hanem éppen itthonlétük és honkötődésük miatt: hogy szólalnak meg, miről írnak, mit alkotnak éppen itthon. Az állam hatalma hanyatlik, de a nemzetnek és népnek nemcsak a létezése, hanem történelemalakító fontossága is megmarad - már csak nyelve miatt, amelynek oltalma és megőrzése a népnemzeti demokráciák gyakran sajnos elhanyagolt, de talán egyik leglényegesebb feladata.