A végkielégítés kérdéskörét a Munka törvénykönyve szabályozza – fejtette ki dr. Sári Judit.
A vonatkozó rendelkezések szerint, a munkavállalót főszabály szerint akkor illeti meg végkielégítés, ha a munkaviszonyát a főnöke mondja fel, a munkáltató jogutód nélkül megszűnik, vagy bár jogutóddal szűnik meg, a jogutód nem a Munka törvénykönyve hatálya alá tartozik, más néven jogviszonyváltás következik be.
Ha a fenti esetkörök valamelyike megvalósul, a munkáltató a nála eltöltött időt meghálálva, végkielégítést köteles fizetni a távozó munkavállalónak, mégpedig a munkaviszonyban eltöltött évek számához mérten.
A jogosultság feltételei
A végkielégítés mértéke legalább három év esetén egyhavi, legalább öt év esetén kéthavi, legalább tíz év esetén háromhavi, legalább tizenöt és esetén négyhavi, legalább húsz év esetén öthavi, míg legalább huszonöt év esetén hathati távolléti díjnak megfelelő összeget jelent.
A jogosultság feltétele továbbá, hogy az említett időintervallumok (három, öt, tíz, stb. év) a felmondás közlésének, vagy a munkáltató megszűnésének idejében fennálljanak.
Ily módon nem válik végkielégítésre jogosulttá az a munkavállaló, akinek például a 3 év leteltét megelőzően mondott fel a munkáltató, csupán a jogviszonya megszűnésének időpontja esik 3 éven túli dátumra.
Meg kell említeni azt az esetet is, amikor bár a munkáltató szándékában áll a felmondás, a végkielégítés fizetését azzal igyekszik kikerülni, hogy közös megegyezéses munkaviszony megszüntetést kezdeményez.
Ennek tartalma szerint pedig a felek, tehát a munkáltató és munkavállaló lemondanak az egymással szembeni valamennyi további igényük érvényesítéséről, burkoltan akár a végkielégítésre való jogosultságról is.
Így, ha munkavállalóként hasonló helyzetbe kerülünk, semmiképpen ne írjunk alá olyan tartalmú közös megegyezést, mely az egyébként fennálló jogosultságainkat csorbítja – tanácsolta végezetül a D.A.S. JogSzerviz szakértője.