Jéki László

Sugárözönben élünk

Csernobil

1986. április 26-án hajnalban gőzrobbanás, majd gázrobbanás történt Ukrajnában, a csernobili atomerőműben. Az atomenergia-ipar máig legnagyobb balesetéhez több műszaki és emberi hiba, hiányosság együttese vezetett el. A radioaktív anyagok kiáramlását csak május 6-ra sikerült elfojtani helikopterekről ledobott anyagokkal. Május 4-ig a Csernobil körüli 30 kilométeres zónából közel 130 ezer embert telepítettek ki, ez a zóna ma is zárt terület. A csernobili balesetben a szabadba került és szétszóródott radioaktivitás kb. 1/20-ad része annak a mennyiségnek, amely a légköri atomfegyver-kísérletek betiltásáig a nagyhatalmak fegyverkísérletei során került a levegőbe.

A baleset közvetlen következményeinek elhárításában részt vett tűzoltók, katonák és mások soraiból 31 ember halt meg az elszenvedett sugárzás következtében röviddel a baleset után. Ukrán forrásokra hivatkozva a sajtóban időnként több százezerre teszik a csernobili balesetnek tulajdonítható halálesetek számát. Valójában ezek a számok a sugárszennyezett területeken 10 év alatt bármely okból meghalt összes emberre vonatkoznak, ezek a halálozási adatok pedig nem térnek el más, nem szennyezett területek adataitól. A legszennyezettebb körzetekben kétségtelenül megnőtt a pajzsmirigy daganatos megbetegedések száma, elsősorban a gyermekek körében, ám az idejében felismert betegség kezelhető és gyógyítható. A baleset, a kitelepítés természetesen erős pszichológiai hatást gyakorolt a lakosságra, ami hozzájárult egészségi állapotuk romlásához. Torzszülöttek, daganatos megbetegedések azonban Csernobil előtt is voltak és sajnos Csernobiltól függetlenül is lesznek a jövőben.

A baleset idején uralkodó időjárás és az azt követő napok változó irányú légáramlási viszonyai szeszélyes pályákon vitték szét Európában a radioaktív anyagokat. Az időjárás kegye folytán a magyar lakosság a környező országokhoz képest kis sugárterhelést kapott. Az emberi szervezetbe belélegzéssel, majd az élelmiszer fogyasztás útján bejutott radioaktív izotópokat már az első felhő megérkezése utáni napokban mérni lehetett. A balesetet követő napokban a gyorsan bomló izotópok határozták meg a külső dózisteljesítményt, míg évek múlva, így ma is, a talajfelszín cézium-137 szennyezettsége okozza a külső sugárterhelést. A légkör radioaktív szennyezettsége a 10 napos kibocsátási időszak után gyorsan csökkent, az élelmiszerek szennyezettségének csökkenése jóval lassabb volt. A csernobili baleset következtében Magyarországon a talajba került cézium-137 mennyisége nagyjából megegyezik a légköri atomfegyver-kísérletekből a talajba került cézium-137 mennyiségével. A talaj az észak-nyugati megyékben jobban, az Alföldön kevésbé szennyeződött.

Magyar szakemberek mérések és számítások alapján megállapították a hazai lakosság által elszenvedett és a várható dózist, ezt az értékelést a nemzetközi tudományos közvélemény elfogadta. A balesetet követő 70 évre számított külső és belső sugárterhelés hazai átlagértéke 0,5 mSv, a legborúlátóbb becslés szerint sem lehet több 1 mSv-nél. Ennek a dózisnak nagyjából felét a balesetet követő első évben szenvedtük el, a másik felét pedig 2056-ig apránként éljük át. Magyarországon a háttérsugárzás, vagyis a természetes eredetű, a világűrből és a talajból érkező sugárzásokból állandóan elszenvedett dózis évi 2,4 mSv. Tehát a baleset utáni első évben megkapott csernobili eredetű plusz dózis és a baleset utáni 70 évben kapható dózis együttesen mindössze egyetlen évi természetes eredetű sugárterhelés 20%-át teszi ki. Másképpen fogalmazva: a csernobili baleset Magyarországon 2 - 3 havi természetes eredetű sugárzásnak megfelelő többletterhelést okozott. Érdemes ezt az adatot néhány további számmal összevetni: orvosi vizsgálatok során évente átlagosan 1 mSv dózist kapunk, ez önmagában nagyobb a csernobili hatásnál. A hivatásszerűen sugárzásokkal foglalkozók számára évi 20 mSv korlátot szab meg a törvény, a klinikai tünetekkel járó sugárbetegséget minimálisan alkalmanként 2000 mSv dózis képes kiváltani. A csernobili sugárterhelés a hazai lakosság körében nem járult hozzá a daganatos halálozások 1970 óta nyilvántartott folyamatos növekedéséhez.