Óda

1 Itt ülök csillámló sziklafalon.Az ifju nyárkönnyű szellője, mint egy kedvesvacsora melege, száll.Szoktatom szívemet a csendhez.Nem oly nehéz -idesereglik, ami tovatűnt,a fej lehajlik és lecsünga kéz. Nézem a hegyek sörényét -homlokod fényétvillantja minden levél.Az úton senki, senki,látom, hogy meglebbentiszoknyád a szél.És a törékeny lombok alattlátom előrebiccenni hajad,megrezzenni lágy emlőidet és- amint elfut a Szinva-patak -ím újra látom, hogy fakada kerek fehér köveken,fogaidon a tündér nevetés.2 Óh mennyire szeretlek téged,ki szóra bírtad egyaránta szív legmélyebb üregeibencseleit szövő, fondor magányts a mindenséget.Ki mint vízesés önnön robajától,elválsz tőlem és halkan futsz tova,míg én, életem csúcsai közt, a távolközelében, zengem, sikoltom,verődve földön és égbolton,hogy szeretlek, te édes mostoha!3 Szeretlek, mint anyját a gyermek,mint mélyüket a hallgatag vermek,szeretlek, mint a fényt a termek,mint lángot a lélek, test a nyugalmat!Szeretlek, mint élni szeretnekhalandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.Elmémbe, mint a fémbe a savak,ösztöneimmel belemartalak,te kedves, szép alak,lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak,de te némán ülsz fülemben.Csillagok gyúlnak és lehullnak,de te megálltál szememben.Ízed, miként a barlangban a csend,számban kihűlve lengs a vizes poháron kezed,rajta a finom erezet,föl-földereng.4 Óh, hát miféle anyag vagyok én,hogy pillantásod metsz és alakít?Miféle lélek és miféle fénys ámulatra méltó tünemény,hogy bejárhatom a semmiség ködéntermékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige,alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok,reszketnek szüntelen.Viszik az örök áramot, hogyorcádon nyíljon ki a szerelems méhednek áldott gyümölcse legyen.Gyomrod érzékeny talajáta sok gyökerecske át meg áthímezi, finom fonalátcsomóba szőve, bontva bogját -hogy nedűid sejtje gyűjtse sok rajáts lombos tüdőd szép cserjéi sajátdicsőségüket susogják! Az örök anyag boldogan haladbenned a belek alagútjainés gazdag életet nyer a salaka buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek,csillagképek rezegnek benned,tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,sürög millió élő állat,bogár,hinár,a kegyetlenség és a jóság;nap süt, homályló északi fény borong -tartalmaidban ott bolyongaz öntudatlan örökkévalóság.5 Mint alvadt vérdarabok,úgy hullnak elédezek a szavak.A lét dadog,csak a törvény a tiszta beszéd.De szorgos szerveim, kik újjászülneknapról napra, már fölkészülnek,hogy elnémuljanak. De addig mind kiált -Kit két ezer millió emberneksokaságából kiszemelnek,te egyetlen, te lágybölcső, erős sír, eleven ágy,fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég!Seregek csillognak érceiben.Bántja szemem a nagy fényesség.El vagyok veszve, azt hiszem.Hallom, amint fölöttem csattog,ver a szivem.)6 (Mellékdal)(Visz a vonat, megyek utánad,talán ma még meg is talállak,talán kihűl e lángoló arc,talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg!Ime a kendő, törülközz meg!Sül a hús, enyhítse étvágyad!Ahol én fekszem, az az ágyad.) 1933. június<< előző    következő >>