Megelőzhető, hogy a bánatból depresszió, a félelemből pánik, a stresszből kiégés legyen

Vágólapra másolva!

„Ha valaki sérül az élete során - legyen az munkahelyi, párkapcsolati vagy családi gond -, eldöntheti, hogy coach, mentálhigiénés szakember vagy pszichológus segítségét kéri-e. A legfontosabb, hogy olyan segítő szakembert találjon, akivel el tudja képzelni a közös utat." - mondta az Origónak Rátóti-Mikó Krisztina, diplomás mentálhigiénés szakember, életvezetési, párkapcsolati tanácsadó, coach. Hozzátette: míg a rendszerváltás előtt az emberek többsége nem járt – nem járhatott – pszichológushoz, mert nem fért bele a szocialista ember mintaképébe a lelki probléma, addig ez mára megváltozott. Egyre többen kérik szakember segítségét. „Addig, amíg nincs baj, érdemes felkeresni egy szakembert. Ha már baj van, akkor már késő. Nem kell eljutni a gyógyszeres kezelésig. Az önismeret egyben prevenció is. Megelőzhető, hogy a bánatból súlyos depresszió, a félelemből pánik, a stresszből kiégés alakuljon ki." - hangsúlyozta. Mikor forduljunk pszichológushoz, és mikor coach-hoz? Egyebek mellett erről is kérdeztük a szakembert. Interjú Rátóti-Mikó Krisztinával.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

mentálhigiéné depresszió pszichológus kiégés

Ha valaki úgy érzi, segítségre van szüksége, mert megrekedt az élete, el tudja-e dönteni, hogy coach-hoz vagy pszichológushoz forduljon?

Létezik egy mondás, amely így hangzik: kapcsolatban sérülünk, kapcsolatban gyógyulunk. Ezt persze van, aki félre érti, és amint lezár egy bántalmazó kapcsolatot, azonnal új társ mellett próbál "gyógyulni". Pedig ez a mondás nem erről szól. Ha valaki sérül az élete során - legyen az munkahelyi, párkapcsolati vagy családi gond -, eldöntheti, hogy coach, mentálhigiénés szakember vagy pszichológus segítségét kéri-e.

A legfontosabb, hogy olyan segítő szakembert találjon, akivel el tudja képzelni a közös utat.

Vagyis: ki tud vele alakítani egy olyan munkakapcsolatot, amelyben gyógyulni tud. A szakember ugyanis nemcsak a tudásával segít, hanem a konzultációkon jelen van teljes személyiségével. A másik fontos kérdés, hogy milyen végzettséggel rendelkezik a szakember. A coach szónak sajnos nincs magyar megfelelője - bár hosszú éveken át gondolkodtam ezen, nem találtam. A coach edzőt jelent, aki nem egyszerű tréner, hanem segítő, aki a legtöbbet szeretné kihozni a kliensből. A gond az, hogy a kifejezést nagyon lejáratták az elmúlt években. Ugyanis többen szakembernek - coach-nak - mondják magukat, miközben semmilyen képzésen nem vettek részt. Néhányan kétnapos tanfolyamot végeztek, kezükbe kaptak egy papírboltban is vásárolható oklevelet, és máris coach-ként tevékenykednek. Ez hatalmas gond. A hiteles szakember több éves képzés után vallja magát coach-nak. A páciensnek érdemes - és joga is van – megkérdezni, hogy rendelkezik-e egyetemi diplomával, illetve nemzetközi coach-minősétíssel a szakember. A kérdésre válaszolva: coach-hoz akkor fordulunk, ha valamiféle elakadást tapasztalunk az életünkben.

A coach abban különbözik a mentálhigiénés szakembertől és a pszichológustól, hogy jelen- és jövőorientáltak a beszélgetések, a cél pedig a gyors problémamegoldás.

A coach-nál nem az a kérdés, hogy miért, hanem az, hogy hogyan.

Nem vájkálunk a múltban, nem keressük a traumát. A páciensnek olyan coach-ot kell keresni, aki felismeri saját kompetenciájának határait, tudja, hogy mi az a pont, amikor el kell küldenie páciensét klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez. A coach ugyanis lelkileg egészséges emberekkel foglalkozik.

A coach egy "előszoba", éppen ezért hatalmas a felelőssége.

A jó szakember meg tud teremteni egy empatikus közeget, ahol a kliens megéli, hogy elfogadják személyiségét. Akkor ő is el tudja fogadni saját magát. A coach nem a páciens helyett oldja meg a problémát, hanem a klienssel közösen.

Rátóti-Mikó Krisztina életvezetési tanácsadó, mentálhigiénés szakember Fotó: Polyák Attila - Origo

Milyen tipikus problémákkal keresik az emberek?

Az utóbbi időben jellemzően párkapcsolati gondokkal érkeznek a kliensek.

A magánéleti gondok sokszor olyan mély sebet ütnek, amikor a páciens szakember segítségét kéri.

De sok édesanya is jelentkezik, akik elakadtak, és bizonytalanok, jó irányban nevelik-e a gyerekeiket. Ezen kívül nagyon sok munkahelyi problémával küzdő páciens érkezik, többen a kiégés tüneteit mutatják. A munkahelyi gondoknál egyébként legtöbbször kiderül, hogy nemcsak a munkában, hanem az egyéni életútban is elakadás tapasztalható.

A coach-oknál vannak megoldási sémák egy-egy problémára, vagy mindenkinek egyénileg kell megtalálni a kiutat?

Nincs két egyforma coach, nincs két egyforma pszichológus, ahogy nincs két egyforma páciens, és nincs két hasonló probléma sem. Nincs előre kijelölt út a terápia során, de természetesen strukturált folyamatról beszélünk, amikor elkezdjük a munkát. Az első kérdés nálam mindig így hangzik: min szeretnél változtatni?

Talán éppen ez az, amit nem biztos, hogy pontosan meg tud fogalmazni egy gondokkal küzdő ember. Lehet, hogy csupán azt érzi, valami nincs rendben, de az is előfordulhat, hogy az első alkalommal nem is meri elmondani a valós gondját...

Ez valóban így van. Sokan nem tudják, hogy mit szeretnének, azt viszont szinte mindenki elmondja, hogy mit nem. És ez már jó. Később majd megtaláljuk a terápia során azt is, hogy mit szeretne a kliens. Általában már az első találkozás után tudom, hogy hány órára lesz szükség az eredmény eléréséhez.

A rendszerváltás előtt azt sulykolták, hogy aki pszichológushoz jár, az elmebeteg – egyszerűen nem fért bele a szocialista ember mintaképébe, hogy lelki gondjai vannak. Ez az évtizedek alatt be is rögzült, és a rendszerváltás után is nehezen kértek segítséget az emberek pszichológusoktól, vagy akár coach-októl. Mára változott a helyzet?

Szerencsére igen, de még mindig olykor tapasztalható ez a régi berögzülés.

A középkorúaknál divatosabb, hogy coach-ot választanak, ha segítségre van szükségük. A fiatalok – többnyire a 25 év alattiak – könnyebben választanak már pszichológust.

Náluk nem érezhető az a több évtizedes nyomás, mint az idősebbeknél.

Milyen problémákkal jelentkeznek a fiatalok, és milyenekkel az idősebbek?

A fiataloknál és az idősebbeknél is nagyon gyakori gond az elfogadás. Felteszik maguknak a kérdést: elfogadható vagyok-e.

A fiataloknál rendkívül magasan van a léc a közösségi média egyre nagyobb térnyerése miatt. Csak a tökéletes képeket osztják meg az emberek magukról, és mindenki ezekhez viszonyítja saját magát.

Aztán felmerül a kétely:

ha nincs tizenkét kocka a hasamon, csak tíz, akkor még elfogadható vagyok-e?

Ez a probléma erősen jelen van a lányoknál és a fiúknál is. Gyakori a szülőkkel való kapcsolati probléma is. Sokszor szülők is jelentkeznek, és arra keresik a választ, hogy elrontottak-e valamit a gyereknevelésben. A szülők közül többen úgy gondolják, hogy ha a gyerek elvégezte a nyolcadik osztályt, lényegében csaknem felnőtté vált, így nincs szükség már hosszas beszélgetésekre. Pedig hogy ne lenne – sőt, ilyenkor kell talán a legtöbbet beszélgetni a tinédzserrel.

A húsz és harminc év közötti kliensek elsősorban a karrierjük elakadása miatt keresnek meg.

Mit dolgozzak? Hogyan élhetek anyagi biztonságban? Együtt teremtsük meg a párommal a biztonságunkat, vagy egyedül, önállóan álljak meg a lábamon? Régebben jellemző volt, hogy együtt, közösen a házastárssal vagy az élettárssal dolgoztak azon, hogy biztonságos otthont alakítsanak ki az emberek. Később az lett a trend, hogy sokan egyedül próbáltak érvényesülni. Ma újra azt látom, hogy a fiatalok a párjukkal együtt dolgoznak a közös, biztonságos élet megteremtésén, mert felismerték, hogy egyedül kegyetlenül nehéz, sokszor szinte lehetetlen. A negyven év fölötti korosztálynál sokkal többféle probléma jelentkezik.

Az élet közepén jelenik meg először egy komolyabb válság.

A hölgyeknél jellemző, hogy vajon még negyven év fölött is vonzóak-e. De a karrierjükben is ilyenkor következhet be bicsaklás. A férfiaknál is ekkor jelentkezhetnek munkahelyi gondok: többen elgondolkodnak, hogy jó helyen vannak-e. Ötven év felett pedig sok férfi páciensemnél egy újabb fordulat következik: megteremtették a családot, felépítették a házat, felnevelték a feleséggel együtt a gyerekeket, közben persze keményen dolgoztak. Ötven éves korban pedig felteszik a kérdést: hol vagyok én? Ez egy olyan megváltozott érzelmi állapot, amelyhez sokszor a feleségek nehezebben kapcsolódnak. A férj úgy érzi, szeretne kicsit másként létezni, magára is figyelne, nemcsak a családra. A feleség pedig nem érti, miért változott meg a férje.

A fiatalokra visszatérve: a mai világban, amikor az életük nagy része interneten zajlik, egészen más gondokkal találkoznak, mint a szülei, nagyszülei. Szinte hetente hallunk internetes zaklatásokról, kommentekben bántják egymást a fiatalok, arctalan, névtelen hozzászólók kegyetlenül kritizálnak mindenkit. Tapasztalatai szerint hogyan tudnak megküzdeni a fiatalok ezzel a problémával?

Rendkívül nehezen – akár még úgy is, hogy természetesen mindenki eltérően reagál: valaki érzékenyebb, valaki kevésbé.

Meggyőződésem, hogy a szülőnek kell segítenie ilyen esetekben.

Gondoljunk csak bele: amikor egy kétéves gyerek elesik és beüti a térdét, azonnal nyújtja a karját, hogy vegye fel az édesanyja. A tinédzser ugyanúgy nyújtaná a karját, hogy az édesanyja vigasztalja meg, ha interneten bántalmazzák. Csak sok esetben nincs otthon az édesanya, vagy ha otthon is van, nincs jelen aktívan a gyerek életében. A gyerek kétségbe esik: kihez forduljon? A másik gond az internet világával, amiről már beszéltünk: csak a tökéletes az elfogadható. Emiatt kialakul a fiatalokban egyfajta szorongás – különösen, ha bántják is a kommentekben. Én a közösségekben nagyon hiszek – vagyis, hogy a fiatal a családjával beszélgessen erről a problémáról, azonban ha a család nem tud védőbástya lenni, akkor a barátok segíthetnek.

Néhány éve a fiatalok lényegében valóban az interneten élték az életüket – ott szereztek barátokat, akikkel egyébként nem is találkoztak, csak üzengettek egymásnak, személyes találkozások alig voltak. Még mindig ez jellemző?

Szerencsére azt látom, hogy a tizenöt-tizennyolc éves korosztály kezd visszatérni a valódi emberi kapcsolódásokhoz. Ez pedig nagyon jó. Kis baráti társaságok alakulnak, együtt beszélgetnek kávézókban, közösségi tereken, és együtt beszélik meg a problémáikat. Rendkívül nagy fejlődés, és a fiatalok lelke is gyógyul a személyes baráti beszélgetések során.

A beszélgetés elején említette, hogy legtöbben párkapcsolati problémával keresik meg. Egy korábbi interjújában azt olvastam, hogy sokan bántalmazó kapcsolatban élnek – párjuk narcisztikus. Hogyan ismerjük fel, ha narcisztikus kapcsolatban élünk?

Sokszor ez nem könnyű. Ha valaki önimádó, minden tükörbe belenéz és megállapítja:

„ma is szép vagyok",

ez még nem feltétlenül probléma. Mindaddig, amíg másokat nem bánt. Ha személyiségzavarról beszélünk, akkor már baj van. Sigmund Freud diagnosztizálta először a narcizmust. Úgy fogalmazott, akinél egyáltalán nincs jelen – tehát egy nullától tízig terjedő skálán egyáltalán nem mutat narcizmusra utaló jeleket –, lényegében nem tud gondoskodni magáról, testi és lelki szükségleteiről. Tehát ilyen ember valójában nincs. Mindenki valamennyire narcisztikus – az egészséges szint a tízes skálán valahol középen van.

A súlyosan narcisztikus személyiség azonban csak mérgező kapcsolatot tud fenntartani.

Ő maga nem tud mást, csak bántani. A bántalmazó kapcsolat felismerésében sokat segíthet a család.

Sok esetben éppen a család az, aki vádolja is a szenvedő félt: te vagy a hibás, miért nem vetted észre korábban, hogy a párod narcisztikus? Vagy: miért hagytad, hogy így bánjon veled, de az is előfordul, hogy a bántalmazott felet okolják.

Igen, és ez egyáltalán nem segít. Ugyanis a narcisztikus személyiséget nem minden esetben könnyű felismerni a kívülállóknak.

Ember legyen a talpán, aki korán felismeri a rejtett, sérülékeny narcisztikus személyiséget. Én úgy hívom: ők a fekete öves narcisztikusok.

Úgy élnek, hogy a környezet őket tartja áldozatnak. Hatalmas csavarokat tudnak létrehozni. Sokszor azokra az emberekre fogják rá, hogy önimádóak, akik nem is azok, és akik valóban narcisztikusak, őket nem ismeri fel a környezetük. Pedig a családon, a barátokon nagy a felelősség. Amikor megállapítjuk a kliensemmel, hogy narcisztikus kapcsolatban él, először feltérképezzük, hogy ki tud segíteni. Néha ez is nehéz, mert a környezet nem látja, hogy a másik fél bántalmazó – hiszen az áldozat szerepét veszi fel. Senki nem ismeri fel, hogy valójában nagy a gond.

A covid-járvány idején a karantén mennyire viselte meg lelkileg az embereket? Kialakult-e valamiféle hipochondria, fertőző, vagy egyéb betegségektől való túlzott félelem?

Érdekes, hogy nem a fertőző betegségektől tartanak a kliensek – a covid ellenére–, hanem a gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan betegségektől. Leginkább a rossz párkapcsolatban élők félnek attól, hogy a folyamatos stressz miatt daganatos betegség alakul ki náluk. De a legújabb jelenség, hogy autoimmun betegséget diagnosztizálnak saját magukon a páciensek. Megjelenik egy pötty valahol a bőrön, és az internetes keresőben azonnal megtalálják, hogy ez bizonyára autoimmun betegség. A kliens pedig beleéli magát, hogy nála egészen biztosan ez a betegség alakult ki. Két fontos tényezőre hívnám fel a figyelmet. Egyrészt, ilyenkor észre kell venni, hogy a kliens miért akar beteg lenni? Ez is egyfajta figyelemfelhívás, segélykiáltás a környezete felé. Másrészt pedig rendkívül fontos, hogy

ne az internetes kereső segítségével diagnosztizáljunk.

Különös, hogy a fiataloknál ez egyre inkább jellemző – és talán ez is a covid-járvány miatt alakulhatott ki, amikor az emberek nem mentek orvoshoz, ha bármi tünet jelentkezett, hiszen nem is mehettek. Amit csak lehetett, „távgyógyításban" orvosoltak. Ez azonban nagyon veszélyes. Bármilyen tünet megjelenik, az emberek beírják a keresőbe, és a legfélelmetesebb betegségeket állapítják meg saját magukon. Más esetben felteszik a titkokra a fotót a piros pöttyről, ami megjelent a bőrön, és sok kommentelő diagnosztizál: ez biztos rák, esetleg autoimmun betegség. Az elbizonytalanodott társadalomban megjelent az ál-biztonság, ami mindenre tudja a választ: és ezt úgy hívják, internet. Ez óriási gond. Bármilyen tünet megjelenésekor el kell menni orvoshoz, aki majd segít – ezzel megelőzhető a stresszhelyzet, a hosszú napokig, hetekig tartó bizonytalanság.

Ha valaki felismeri magában, hogy akár narcisztikus, akár hipochonder, vagy mérgező a környezetére, tud magán segíteni? Vagy mindenképpen kérje a szakember segítségét?

Sokkal könnyebben kezelhető, ha valaki felismeri, hogy vele van a gond – tehát monitorozza a környezetét, van önreflexiója, és tisztában van azzal, mit okoz a tetteivel.

Megpróbálhatja saját magát kezelni, de ha nem megy egyedül, érdemes szakemberhez fordulnia.

Meg kell találni ugyanis az okot is, hogy miért alakult ki nála a jelenség. A jól feltett kérdések nyomán a páciens rájön, hogy mi okozta a gondot. Ez egyedül nem mindig sikerül.

Valahol azt olvastam, hogy az ember életében legalább egyszer szüksége van pszichológusra vagy coach-ra. Mit javasol, mikor érdemes szakemberhez fordulni?

A legfontosabb az önismeret. Találkozzunk saját magunkkal. Nem kerülhetjük el. Azt szoktam mondani, hogy az ember beszélgessen saját magával.

„Helló én, ki vagy te?"

Gondolkodjunk el saját magunkon: mit gondolnak rólam az emberek? Jó szülő vagyok-e? Mérgező-e a kapcsolatom? Én magam mérgezek-e? Miért képzelek különböző betegségeket? Azt javaslom, hogy addig, amíg nincs baj, érdemes felkeresni egy szakembert. Ha már baj van, akkor már késő. Nem kell eljutni a gyógyszeres kezelésig. Az önismeret egyben prevenció is. Megelőzhető, hogy a bánatból súlyos depresszió, a félelemből pánik, a stresszből kiégés alakuljon ki.