Bródy János, Koncz Zsuzsa és társai: így szállták meg a kultúrát a kommunista rendszer propagandistái

Ha könyvem (A kultúra megszállása) első két része főleg az első kommunista generációra – Kardos, Komlós, Berkesi, Róna, illetve Ipper Pál, Koós Béla és a többiek – fókuszál, bemutatva e sötét múltú társaság hatását a tanítványaikra, illetve saját gyermekeikre, akkor a harmadik inkább már az unokák, a gyermekek nemzedékével foglalkozik. Akiknek szintén megvolt a helyük a hírhedt „három T" – tiltott, tűrt, támogatott – rendszerében. Olyan zenészekről fogok írni, akik – ha néha át is lépték a rezsim határvonalait – alapvetően a támogatott művészek közé tartoztak. Ennél is fontosabb, hogy bár nagyon kedvesek voltak a rendszer számára, és nyíltan politizáltak a rendszerváltás előtt és után, ezt a békeharcot később következetesen letagadták. Koncz Zsuzsa, Bródy János és Zorán a hetvenes, nyolcvanas években is kiálltak a rezsim mellett, bár utóbbi politikai értelemben szinte visszavonult '90 után, ami szimpatikusabb annál, mint ahogyan Bródy és Koncz viszonyul a múltjához.

Ők ketten az SZDSZ ismert arcai lettek, tüntetések, demonstrációk állandó résztvevői, úgy, hogy közben korábbi szerepüket igyekeztek átfesteni, magukat lázadóként bemutatni. Ebben nagy segítségükre volt az amnéziában szintén érdekelt média. Könyvemben Bródyékat is társutasnak nevezem, hiszen tagjai voltak annak a tágabb értelemben vett értelmiségi csoportnak, amely '90 után az SZDSZ, az MSZP, illetve a köztük között koalíció mögé állt, nagyban befolyásolva ezzel nemcsak a rendszerváltást, de az egész kilencvenes, kétezres éveket. Sőt, a mát is. Ide tartozik az a két mecénás bankár is, akik nem csak abban hasonlítanak, hogy gyanús körülmények között gazdagodtak meg, de abban is, hogy egy-egy egészen ismert értelmiségi kört gyűjtöttek maguk köré.

Koncz Zsuzsa és Bródy János a rendszerváltás előtt... Forrás: Fortepan/Urbán Tamás

Külön felhívnám a figyelmet a szintén bemutatásra kerülő közgazdász-elitre, más megfogalmazás szerint organikus közgazdászcsoportra, amely szintén megkerülhetetlen volt mind a propagandát, mind a gazdasági átalakulást, mind a politikát tekintve. És ugyanúgy az SZDSZ–MSZP tandem erős támasza volt, nagy pillanatuk 1994-ben jött el. Róluk szól a következő részlet.

... és a rendszerváltás után Fotó: MTI/Czeglédy Zsolt

A Demokratikus Charta

Bauer Tamás, Fleck Zoltán, Vásárhelyi Mária, Vitányi Iván

– egy 2009-es közlemény szerint akkoriban éppen ők voltak a Magyar Demokratikus Charta szóvivői. Bauer (SZDSZ) és Vitányi (MSZP) már szóba került [a könyvben], Vásárhelyi Mária még nem. A most bemutatott, általam „társutas értelmiségnek" nevezett csoporthoz sorolhatjuk őt is. Apja, Vásárhelyi Miklós a már említett propagandista, későbbi „nagyimrés", majd az SZDSZ egyik legfontosabb embere, a Soros Alapítvány alelnöke. Fia – Mária testvére – Vásárhelyi István a kétezres években az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. vezetője. „Eltűnni tehát biztosan nem tűnt el semmi" – mondta 2007-ben egy mára elfelejtett interjúban.

Vásárhelyi Mária, miután rajongással hallgatta végig Gyurcsány Ferenc beszédét, díjat vesz át tőle, 2020-ban (jobb oldalt Kolber István, Gyurcsány egykori minisztere) Fotó: MTI/Kovács Tamás

Vásárhelyi István egyébként már 1990-ben komoly politikai feladatot kapott, az SZDSZ pártigazgatója lett. Egyik sógora az MSZP pénztárnoka (és későbbi pártigazgatója) Puch László volt, a másik (Vásárhelyi Mária férje) az a Dés László, akiről nagyjából senki sem tudja, hogy apja pár évig a Komplexet vezette. Azt a céget, ahová Bauer Tamás apját, Bauer Miklóst helyezték az ÁVH után, s ahol Eörsi Mátyás is dolgozott.

És a negyedik szóvivő, Fleck Zoltán? Talán ő lehetett a marcipánfigura a tortán – szociológus, jogász, a többiekhez képest nincs ilyen erős pártkötődése.

Bauer Tamás is Gyurcsány pártjába ejtőernyőzött MTI/Beliczay László

De térjünk vissza a kilencvenes évekhez. Alvilági leszámolások, botrányos ügyek, majd aláírásgyűjtések, gyertyás felvonulások, a semmiből feltűnő „szélsőjobboldali" karakterek (gondoljunk az igen homályos múltú, de minden idősebbnek "ismerős" Szabó Albertre vagy Bácsfi Dianára), és szinte állandósult rettegés az állítólagos fasiszta veszélytől. Mindennek korlátlan teret adott az a média, amely 1990 és 1994 között szinte teljes egészében az Antall-kormány ellen volt – nem is kis részben a rendszerváltás idején kialakult sajtóátmentésnek köszönhetően.

Tény, hogy ezek a módszerek – az állandó lázítás a kormány ellen, a tüntetések szervezése, a sztrájkok hirdetése, egyáltalán a bizonytalanságnak, a „félelem légkörének" a megteremtése, a fenyegetettség-érzés mesterséges növelése és felszínen tartása, és ezzel a rossz társadalmi közérzet erősítése – régiek, és az egészen huszadik században jól működtek.

Kulcsfontosságúak ezen a területen azok a sajtóban, a parlamentben felépített ügyek, amelyek alapja nagyon sokszor hamis volt, vagy teljes kitaláció. Ilyen ismert kormányellenes kampány volt a kilencvenes években az antiszemitizmussal riogató „hordó-botrány" vagy a Hanákné-ügy. De ugyanerre találó példa az, amikor a finoman szólva is gyanús hátterű taxisblokádot követően Eörsi Mátyás nyilvánosan arról elmélkedett, hogy az MDF-es Horváth Balázs belügyminiszter a puccskísérlet idején a tömegbe lövetést fontolgatta.Rosszindulatú hecckampány volt, de a médiának köszönhetően hatásos – jelentős részben az '56-ot követő sortüzekre, a traumákra és félelmekre játszott rá.