Vitray Tamás és társai: ki volt Berkesi András a gyalázatos múltú író?
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Nagy öröm számomra, hogy az Origo olvasóinak magam választhattam ízelítőt most megjelent, A kultúra megszállása címet viselő könyvemből. Mit mondjak róla bevezetésül? Ez nem egy hagyományos tényfeltáró könyv, és főleg nem hagyományos tudományos munka. Mint máskor, kerülni igyekeztem a tudományos szakszavakat, a számomra felesleges, ködös, tudálékos fejtegetéseket, amelyeket már egyetemista koromban meguntam. Miért? Mert elsősorban a szórakoztatás, az ismeretterjesztés, az átfestett múlt felvázolása a célom, nem az, hogy a bölcsész-elitet és önmagamat mulattassam, illetve magamat igazoljam.
Ennek megfelelően A kultúra megszállása egyrészt informál, másrészt szórakoztatni kíván. Arról szól,
hogyan szállta meg a magyar közéletet, kultúrát a kommunista ideológia, illetve annak befolyásos emberei.
És hogyan hatott ez ki az egész rendszerváltásunkra, sőt, a jelenre is.
Könyvemben több eddig nem ismert, vagy nem teljességében ismert történetet megírok. A szereplők jelentős része ma is ismert, legyen szó néhai vagy még élő csillagokról. Személyes problémám egyikükkel sincs, van, akit életműve miatt tisztelek, másokat nem. Ettől függetlenül igyekeztem empatikus lenni mindegyikükkel szemben, és a lehető legobjektívebb, bár ez biztosan nem mindig sikerült. Egy dolog nálam „origó": nem szűnök meg antikommunista lenni és antikommunistaként írni, gondolkodni. És ez akkor is így van, ha részben kommunista családból származom.
A kultúra megszállása című könyvem három részből áll, az elsőben Kardos György, Berkesi András és Koósné Sós Vera történetére koncentrálok, illetve arra, hogyan szállták meg az egykori katpolosok és ÁVH- sok, propagandisták, közép- és vezető káderek a kultúra, a könyvkiadás területét is. Ma sem látjuk át teljességében, hogy mennyire fontos stratégiai húzás volt ez, egyáltalán az akkori narratívateremtés, vagy a későbbi valóság-, múltértelmezés szempontjából. Első központi antihősöm Kardos György, az Ezredes, aki mind munkáját, mind magánéletét tekintve igazi mérgező karakter. Ő saját családjára is tragikus hatással volt. A rezsim szempontjából legfontosabb vonása a végtelen megbízhatóság, a lojalitás volt, ezért is merték rábízni a Magvető Kiadó irányítását. De a most következő részlet már nem róla, hanem hűséges emberéről, a ma már íróként ismert Berkesi Andrásról szól.
Berkesi belépője
Rákosiék szerették a színházat. Zinner Tibor jogtörténész mesélte régebben a stábunknak, hogy
még Péter Gábor letartóztatását is filmszerűen rendezték meg.
Ezt maga Péter mondta el Zinnernek, aki vele is életútinterjút készített. Alig múlt el 1952 szilvesztere, amikor 1953. január harmadikán Rákosi villájában összegyűlt a felső vezetés. Odahívták Péter Gábort, éppen „munkából érkezett", s már az ajtónál jelenteni kezdett Rákosinak. Ekkor lépett elő Farkas Mihály, és állítólag azt mondta:
A játszmának vége
Tényleg csak a dobpergés hiányzott, esetleg valami drámai zene.
A jelenetben maradva képzeljünk el egy tetszőleges függönyt, s mondjuk a Mikroszkópot vagy a Vidám Színpadot. Kikukucskál egy fej, megnézi, megtelt-e már a nézőtér. Az arcot sokan ismerik: Berkesi András író elvtárs. Ha mindez 1990 után történik, akkor Berkesi András író úr. Kicsit őszebb.
A nézők boldogok, zúg a Sastaps, pirospozsgás arcok várják a jól ismert tréfákat. De az egyik férfi mozdulatlan, a tenyerei nem csattannak egymáshoz. Érthetetlenül fagyos tekintettel figyeli Berkesit, ünneprontó, gondolhatnánk, pedig talán csak felismerte.
„Megint előhozott az élet egy olyan témát, ami régi ugyan, de meg kell írnom, talán azért, hogy ne vigyem a sírba – írták egy olvasói levélben már 1997-ben. – A helybeli piacon a használt könyvek között a kezembe akadt Berkesi András Küszöbök című könyve (1969). Így kezdi: »Aki felvette az SS-zubbonyt, eljegyezte magát az aljassággal. Mindent, ami egykor emberi volt benne, elnyomott és megfojtott«.
Én ezt úgy változtatnám meg: »Aki felvette a katpolos meg az ávéhás zubbonyt...« a többi stimmel! Az előbbi zubbony a fasizmust, az utóbbi a kommunizmust szolgálta – mások haláláig. És az utóbbi az, amiről és amit Berkesi hűen kiszolgált, s erről a mai napig hallgat.
Elmondom röviden, hogyan ismertem meg. Mikor elkezdődött a bandaháború (1949/50-ben a katonapolitikai osztály és az ÁVH között, az előbbi maradt alul), Berkesi a gyűjtőbe került. Ott fel ismerték azok, akiket ő juttatott oda, és laposra verték.
Ott tehát nem volt biztonságban. Áthozták Vácra, magánzárkába. Ez 1952 nyarán történt. Kezelésre mindig egyedül [Sz.] György ÁVH-had-nagy (civilben Kápolnán volt tanító) hozta a börtönkórházba. Igen ám, de az előzőleg átkísért többi beteg már ott ült a föld szinti padokon. Ide üljön, mondta [Sz.]. Erre minden rab felállt, és a falhoz ment.
Még Szaki bácsi is (Szakasics [helyesen Szakasits – M. G.] Árpád). Kutya érzés lehetett neki. Berkesit [S.] Ernő ÁVH-s orvos őrnagy kezelte, mert nem merték börtönorvosokra bízni. [S.] nem nézett rá, nem szólt hozzá, a volt cimborához és elvtárshoz. Én ezt mind láttam, hallottam, mert ott voltam házimunkás (1952– 1955. VI.). De ez még folytatódott. Berkesi nem gyógyult a magánzárkában. Áthozták a kórházba. De melyik szobába tegyék? (Egy-egy szobában nyolcan voltak!) Úgy kellett összeválogatni a betegeket, akik feltehetőleg nem fogják bántani.
Na itt ismertem meg közelebbről. Ott udvarias, fegyelmezett ember volt – nem volt más választása, ha életben akart maradni. De mikor megkérdeztem, hogy hány embert vert agyon, juttatott akasztófára és börtönbe, akkor ömlött belőle a hazugság. Sokat beszéltem vele, és azokkal is, akiket ő juttatott a börtönbe.
Az én véleményem az róla: mocskos hóhér volt, és teljesen mindegy, hogy melyik zubbony volt rajta: százszorosan megérdemelné a kötelet! Hát ezt a könyvét elolvasva ez jutott eszembe 45 év távlatából."
Nincs miért árnyalnunk ezt az olvasói levelet. Megjegyzései találóak („bandaháború"), emlékei világosak. Berkesit előbb megverték, aztán kiközösítették. Szomorú, hogy a társadalom nagyrésze ma is íróként ismeri.
Berkesi lektűrszerzőként a Kádár-diktatúra jóvoltából vált megkerülhetetlenné.
Bár regényeit nem tartotta sokra a korabeli irodalomkritika, hatalmas példányszámban megjelentek, és éppen egyszerűségük, olvashatóságuk miatt a szélesebb közönséget meghódították. Izgalmas kémregényeket írt, amelyekbe – alkalmi társszerzőjével, Kardos Györggyel együtt – a korábbi kitalált, koncepciós ügyeket is beleírták. Ez volt az igazi mesterfogás:
előbb pártutasításra megsemmisítették vagy megtörték az ellenséget, majd évekkel, évtizedekkel az alapfizetésük után felvették a hatalmas gázsit: már a könyvekért, illetve a regényekből készült filmek után.
Az igazán dermesztő, hogy ezeket a velejéig hazug, koncepciós regényeket még ma is sokan olvassák – leginkább olyan emberek, akiknek fogalmuk sincs, de nem is lehet arról, hogy miért és kik íratták meg ezeket. Vagy akik már tudják, de teljesen közönyösek – csak szórakozni akarnak, és nem érdekli őket, milyen véres, rettenetes valóságra épültek ezek a kitalált sorok.
Berkesi – ahogyan sok későbbi szereplőnk – a nyolcvanas években látta elérkezni azt az időpontot, amikor már érdemes volt elejtenie néhány részletet az előéletéről. Először olyan lapoknak nyílt meg, amelyekben a végtelenségig megbízott és amelyeket csak a társadalom szélsőséges része olvasott. Például a Munkásőr című újságnak.
„Kezdjük a családomnál: óbudaiak vagyunk, tősgyökeres munkáscsalád. Életkörülményeink semmiben sem különböztek a környék többi munkáscsaládjának életkörülményeitől, egy do-logban azonban kiváltunk a környezetünkből: rengeteg könyvünk volt. Nyugodtan használhatom a könyvtár szót, mert ötszáz kötet már az. Apám a Franklin Nyomdában volt segédmunkás, s a főnöke kedvelte kivételes intelligenciájáért: minden kiadványukból adott neki egyet, így aztán nálunk mindenki olvasott: apám, anyám, a testvéreim és természetesen, jómagam is. [...] huszonhárom éves koromban megvolt az érettségim, méghozzá jeles. Az utolsó évben kiválasztott a Siemens gyár egyik cégfőnöke [...] A háború alatt a Siemens hadiüzem lett, így én a gyár státuszában katonáskodtam. Igen ám, de eljött a pillanat, amikor már engem is ki akartak vinni a frontra."
Az elmesélt történet lényege: állítása szerint besorozták volna, de megvesztegetéssel elérték, hogy megússza a frontot. Maga Berkesi csak akkor, 1945-ben lépett be a kommunista pártba, amikor az már egyszerű taktikai húzásnak számított. „Párttag negyvenötben lettem, amint legálisan megalakultak a pártszervezetek. Visszamentem a Siemensbe, ősztől pedig be- iratkoztam a közgazdasági egyetemre. De kiderült, hogy nem érdekel igazán, egy év múlva abba is hagytam. Elvégeztem helyette a Keleti Akadémiát. Aztán mit hoz a véletlen? Felbukkan a textilgyári munkaszolgálatos század volt parancsnoka, a hajdani illegális kommunista magyar–francia szakos tanár, Szigeti Miklós, s azt ajánlja, hogy jelentkezzem a Pálffy György vezette katonapolitikai osztályon. Itt is gyorsan lépkedtem előre: hadnagyként kezdtem, pár hónap múltán őrnagy lettem. Az ország talán legfiatalabb őrnagya, huszonhét évesen [...]"
Láthatjuk, hogy a „Bástya elvtárs"-féle „szerénység" Berkesit sem korlátozta. A fenti szöveg szerint 1946-ban hagyta ott a „közgázt", majd felbukkant Szigeti Miklós, aki a Katpolhoz vitte. Egy másik interjúban erre így emlékezett: „A háború alatt ismerkedtem meg Szigeti Miklóssal. [...] Amikor Miklóst le akarták tartóztatni, átszökött Debrecenbe, az Ideiglenes Kormányhoz. Itt ismerkedett meg Pálffy Györggyel, és így került aztán a katonapolitikai osztályhoz. Amikor Pestre jöttek, üzent értem, együtt mentünk a pártközpontba, ahol azt mondták, nekem ott a helyem. [...] Ez történt tehát 1945-ben [...]"
A Katpolon töltött időről ezt mondta: „Az volt a feladatunk, hogy összeszedjük a háborús bűnösöket. Ma ez sokak szemében bűn. És bűn az is, hogy az osztály beépült Nyugaton a különböző kémiskolákba, és akit onnan hazaküldtek, azt mi elfogtuk. A CIA-nak is feladata ez."
Ebben a verzióban már szó sincs közgázról – úgy mondta, ahogyan nyilván történt: már 1945-ben belépett. „Közben egymás után göngyöltük fel az összeesküvéseket: a Dálnokiékét, a Magyar Közösséget... míg aztán Rákosiék agyát el nem ragadta a téboly, hogy a katonai politikai osztály vezetője is összeesküvő..."
Négy évvel később – 1989-ben – megint kicsit máshogy mesélte el a történetet a Magyar Rendőrnek – látjuk, hogy újra egy erőszakszervezet lapjának nyilatkozva: „Behívtak katonának, páncélostiszti iskolára küldtek, s mivel érettségim volt, automatikusan karpaszományos lettem. Egy év múlva leszereltem, mert nem akartam a Horthy-hadsereg tisztje lenni, és visszamentem a gyárba."
Itt már nem szerepel az amúgy izgalmas megvesztegetési történet. „Közben úgy alakult a helyzet, hogy 1945-ben a néphadsereg tisztje lettem. 1950-ig szolgáltam ott őrnagyként, egészen letartóztatásomig."
Úgy alakult. Az az igazság, hogy elolvashatunk bármennyi változatot, néhány alapvető tényen túl minden más megfoghatatlan, meseként kezelendő.
Érdekesebb az az interjú, amelyet Kőváry E. Péter készített az édesapjával, Kőváry Jánossal, az egykori katpolos tiszttel. Kőváry szerint az ő helyettese volt Berkesi, mind együtt laktak a Pálffyné szövegében már említett épületben. A lakásszerzés története is tipikus:
„Az esküvőn készült fényképről '49-ben Pálffyt levágtam félelmemben – ezt azóta is szégyellem magam előtt. [Mesélte Kőváry János a fiának. – M. G.] Egy budapesti pártbanktól kapott kölcsönből vettünk egy lakást háromezer forintért egy Szlovákiába kitelepülő embertől. Ezt a lakást később elcseréltük az Akadémia utca 7. szám alatti első emeleti, udvari kétszobásra. Fél évre rá Pálffy közölte, hogy föl kell adnom ezt a lakást, és be kell költöznöm a katpol volt épületébe. Így kerültünk az Alkotmány utca 5–7. alá, egy földszinti háromszobás lakásba [...] Pálffy a fölöttünk lévő ugyanolyan lakást foglalta el családjával, én meg kaptam egy elismervényt, hogy a szolgálati lakásom mellett van egy saját pénzen vásárolt magánlakásom is. A földszinti szomszédom Kardos György lett, de lakott vagy legalábbis sűrűn megfordult akkor ebben a házban még egy sereg későbbi vértanú, áldozat."
„Vértanúk", akiket akkor öltek meg, amikor Péter Gábor és az ÁVH vezetésével Rákosiék lefejezték a talán már túl nagyra nőtt és veszélyesnek tartott szervezetet...