Nagy Márton: Kutyaharapást szőrével

Vágólapra másolva!
A gazdaságfejlesztési miniszter a Magyar Nemzeten írt esszét.
Vágólapra másolva!

– kezdte véleménycikkét Nagy Márton a Magyar Nemzet hasábjain. Úgy véli, a koronavírus-járvány és a háború miatt a rövid-középtávú gondolkodás is meghatározó, de ezeken túl strukturálisan is több érv mutat a korábbiaknál magasabb átlagos infláció irányába. A miniszter számba vette a változó világ kihívásait, a gyorsan mozgó inflációs célokat és úgy véli, ebben a környezetben kell egy hitelesebb hosszútávú jövőképet felvázolni.

Az újjászerveződő világ hosszú évekig nem feltétlenül a korábbi olajozottsággal zakatol tovább.

A helyi sokkok ezért olyan globálisakkal is kiegészülnek, amelyek nem múlnak el nyomtalanul, hanem tartós változásokat – torzulásokat – okoznak. Jelenleg, amikor a globalizáció további mélyülése minden eddiginél inkább irányított folyamat, a politika egyre több beleszólást követel az innovációs, termelési és kereskedelmi döntésekbe. Ez a logika pedig eltérhet a pusztán vállalati, profitmaximalizáló gondolkodástól, hiszen a társadalmi jólét összetett mércéjét igyekszik maximalizálni, amiben helyet kapnak ellátásbiztonsági és kockázati motívumok is.

A Nyugat–Kelet közötti gazdasági háborúnak viszont ára és költsége van. A protekcionista gazdaságpolitika átmenetileg maga is megszakítja az ellátási láncokat az újjászervezés céljával, de ezzel magasabb inputköltségeket idéz elő.

A másik probléma – írja a miniszter –, hogy a koncentráció piaci túlerőt idézhet elő. Az egyre inkább, egyre több szinten politikai meghatározottságúvá váló globalizáció csökkenti a versenyt, sőt szándékosan próbálja a szabályokat átírni, hogy azzal hazai ipart építsen fel. Itt már rég nemcsak vámokról van szó, hanem tiltások és szankciók sokaságáról, ami a versenybe való kiszámíthatatlan eredményű beavatkozást jelent. Ha a nyugati politika saját nagyvállalatait igyekszik védelmezni és köréjük védőhálót szőni, akkor a külföldi verseny visszaszorulásával a hazai vállalatok áremelési képessége jelentősen erősödhet. A vállalatok pedig az újraalakuló világrendben erőforrásaikat sokkal inkább az ároptimalizációra (az inflációs pszichózis kiaknázására, illetve a piaci erő menedzselésére), mint az innovációra helyezhetik.

Árfelhajtó tényezők

Az első tényező az energia. A globális zöldátállás kezdetben komoly beruházásokat igényel, ráadásul ezeket sok esetben a kormányzatok intenzíven támogatják, hogy új típusú energiapiacok alakuljanak ki. Ez egy nagy, össztársadalmi projekt, amelyben a gazdasági működés alapját alkotjuk újra. A bizonytalan zöldenergia-kísérlet – ami részben egy ideológiavezérelt társadalmi luxusfogyasztási cikknek is tekinthető – további hátulütője lehet, hogy egyrészt olyan technológiai kényszerpályára tereli a fejlődést, amelynek egyes elemeit utólag elhibázottnak tarthatják majd a társadalmak, másrészt, a kényszerpályán történő előrehaladás kiszorítja a hagyományos energiaforrások piacáról a beruházásokat. Így egyszerre adódnak majd kihasználatlan nagyberuházások (azaz holt tőke), párhuzamos beruházások és fejlesztések, de olyan területek is, ahova nem juthatott elegendő forrás.

Nagy Márton

Az árakat tartósan felhajtó második szűk keresztmetszet az energia mellett a tőke lehet. Az átalakuló, új korlátokat felhúzó globális világ a tőke áramlását is új utakra terelheti – állapítja meg a miniszter. Ebből a tőke érzékelt elérhetőségének csökkenése is adódhat, miközben persze más, stratégiai fontosságúnak tartott területeken minden eddiginél több tőke állhat rendelkezésre, persze ez is nagyrészt az állami beavatkozásoknak köszönhetően. Az államok a hazai gazdaságfejlesztésre fókuszálnak majd, ami kettős helyzetet okozhat: az otthoni esetleges tőkebőség külföldön visszaeső tőkekínálattal társulhat.

A politikailag újjászervezendő világgazdaságban a tőkét még inkább politikai eszközként használják, eltérítik (Amerika Kínával, Brüsszel Budapesttel szemben), így nem minden térségbe és iparágba jut majd annyi, mint korábban. Ez megjelenhet egyrészt beruházások elhalasztásában, de abban is, hogy a tőke kölcsönzői magasabb hozamokat kérnek a világgazdaságból minden egyedi projektbe is átszivárgó bizonytalanságok kompenzálása érdekében.

Hazai vonatkozásban ez a kamatcsapda kérdése, ami a 2023-as év egyik legnagyobb kihívása, mert a kormányzatok számára is szűkösebbé és drágábbá válhat a tőke, így azok kevésbé ellensúlyozhatják az elapadó forrásokat, illetve kevesebb juthat a társadalmi tőkét bővítő, illetve a további magánberuházásokat bevonzó infrastruktúra-fejlesztésekre. Annak csak örülhetnénk, ha az itt leírtak helyett – mint egyes közgazdászok megfigyelték – folytatódna a tőke reálkamatának középkor óta tartó évszázados csökkenése. A két folyamat nem zárja ki egymást, mivel a történelmi trendet is ingadozások övezik.

Az árfelhajtó tényezők közé tartozik a miniszter szerint a demográfiai hanyatlás is – amit a zöldátmenet mintájára szürke vagy ősz átmenetnek is neveznek – szintén hozzájárulhat a tőke szűkösségéhez, de számos árnövelő hatása is lehet, még ha a fogyasztást csökkentve hűtené is az inflációt. Legnyilvánvalóbb mechanizmusként munkaerőhiány lép fel, ami béremelési nyomást okoz. A népességfogyással együtt jár az állam nyugdíj- és egészségügyi költségeinek emelkedése, ennek a finanszírozási igénye pedig szintén kiválthat inflációs nyomást. Az egyik legsúlyosabb negatív hatása ugyanakkor az innovációs stagnálás, mivel folyton csökken a kreatív, innovációs folyamatban részt vevő, a vállalatoknál újításokat bevezető és alkalmazó népesség mérete.

Új inflációs cél?

A fentiek tükrében nem véletlen, hogy egyre több gondolkodó veti fel a jegybankok inflációs céljának újragondolását. A bemutatott strukturális tényezők az egy számjegyű tartományban időben ragadóssá tehetik az inflációt. Ha ez egy strukturális, elkerülhetetlen változás, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig és milyen áron érdemes ellene küzdeni- tette fel a kérdés a miniszter. Bár szerinte a kérdés az, hogy ezt az inflációs hajtóerőt teljesen lefojtsuk, vagy fogjuk vissza „élhető" mértékűre és fogjuk be a vitorlánkba? Persze

elképzelhető, hogy az inflációt a korábbi mértékre, a 2–4 százalék közötti tartományba szorítsuk vissza, de egy gyors ütemben felzárkózó gazdaságban ez nem egyértelműen szükséges.

Akik magasabb inflációs cél mellett érvelnek, azok a gazdasági növekedés, a fogyasztás és befektetés ösztönzését említik, ahogyan azt is, hogy így sikerülhet elkerülni a „zero lower bound" problémát, amikor a kamatlábak nullára csökkennek és a monetáris politika mozgástere beszűkül. Érzékeny kérdés persze az inflációs várakozások és a jegybanki hitelesség ügye. Ugyanakkor a korábbiaknál egy magasabb inflációs cél akár hitelesebb hosszú távú jövőképet mutathatna a gazdaság szereplői számára, akik ezt a szemléletet magukévá téve beépítenék várakozásaikba úgy, hogy közben a jegybanki hitelesség is új alapokra helyeződne.

Az említett tényezők alapján munkából és tőkéből a jövőben kevesebb állhat rendelkezésre, miközben a termelés legkülönbözőbb egyéb költségei is megugorhatnak. Szinte semmit nem találunk, amiből bőség lenne, az egyedüli az adat és az információ lehet. Mostantól ezért minden gazdaságpolitikának legalább közvetve, de „erősebben" kínálatoldali politikának kell lennie. A költségvetési és szabályozói politika felértékelődik az infláció alakításában és felerősödik az inflációs cél meghatározásában is.