John F. Kennedy elnök gondolatai a békéért aggódóknak

5th January 1960: American politician John Fitzgerald Kennedy (1917 - 1963), during nominations for the Democratic presidential candidacy. (Photo by Keystone/Getty Images)

Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász írása az orosz-ukrán háború kapcsán az Origónak.

Ötvenkilenc éve, hogy John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök a Texas állambeli Dallasban, egy ellene megkísérelt merénylet áldozataként elhunyt. Az Egyesült Államok 35. elnökét halála másnapján, november 23-án a Fehér Ház Északi Csarnokában ravatalozták fel, pontosan abban a szobában, ahol csaknem száz esztendővel korábban hasonlóan tragikus sorsú hivatali elődjét, Abraham Lincoln elnököt. A huszonnégy órával később megkezdett állami gyászszertartás során a bronzkoporsóba zárt, mahagóniból készült halottas ládát ágyútalpon a Capitoliumhoz vitték, ahol százezrek, köztük külföldi előkelőségek rótták le kegyeletüket. November 25-én délelőtt a szenátus búcsúzott az államférfitól, akinek koporsóját visszakísérték a Fehér Házig, majd onnan a St. Matthew's Cathedral épületéig vonult vele a menet, ahol több mint egymillió ember vehetett búcsút volt elnökétől. Innen a végső út a Virginia állambeli Arlingtoni Nemzeti Temetőbe vezetett, az ír Védelmi Erő kadétjainak kíséretével – Kennedyt itt eresztették a sírba.

Az elnök, aki nem is sejthette, hogy az esztendő végére miatta borul majd gyászos hangulatba nemzete és a világ egy jelentős része, szűk fél évvel korábban, 1963. június 10-én emlékezetes beszédet tartott a washingtoni American University metodista egyetemen.

Még egy év sem telt el azóta, hogy a kubai rakétaválság idején stratégiai nyugalmat tanúsítva – az amerikai hadsereg vezetőinek és a „héjának” nevezett kormánytagok háborús uszításnak nem engedve – Kennedy megakadályozta a III. világháború kitörését Graham Allison, a Harvard Egyetem professzora szerint.

A másfél évtizede nyugati–keleti vonalon polarizálódó, ellenségeskedő világban, az USA államvezetőjeként a világbékéről és azzal kapcsolatos elvekről, elképzelésekről beszélt – valamint arról, hogy a béke kapcsán „túl gyakran” terjednek el tudatlan nézetek, és túl ritkán észlelik az igazságot e talán legfontosabb, legégetőbb jelentőségű témában.

Az amerikai elnök így vetette fel mondandóját:

„Hogy milyen békére gondolok? Milyen békét keresünk? Nem egy Pax Americanát, amelyet amerikai hadi fegyverek kényszerítenek a világra. Nem a sír békéjére, a rabszolga biztonságára. A valódi békéről beszélek, arról a fajta békéről, amely a földi életet érdemessé teszi élni, amely lehetővé teszi az embereknek és a nemzeteknek, hogy gyarapodjanak, reménykedjenek, és jobb életet alkossanak meg gyermekeik számára – békét nem csupán az amerikaiaknak, hanem békét minden férfinak és nőnek, békét nem pusztán a mi időnkben, hanem békét minden időszakban.” Egy olyan világ képe rajzolódik ki előttünk az egykori amerikai elnök mondataiból, ahol – kétségkívül – gazdasági erő, konjunktúra is szükséges, és ahol ez adott, ott béke, biztonság, társadalmi gyarapodás is van.

Álláspontja szerint túl sokan gondolják lehetetlennek és valószínűtlennek a világbékét, ezt pedig egy veszélyes, defetista hitnek tartja. Egy olyan, az ügy győzelmében amúgy sem bízó, eleve bukást váró magatartásnak, amely arra a következtetésre csalja a benne hívőket, hogy a háború szinte elkerülhetetlen dolog, sőt, az emberiség pusztulásra van ítélve, és a minket szorongató erőket nem is tudjuk irányítani. A néhai amerikai elnök meglátása alapján ezt a fajta vélekedést színtiszta pesszimizmusnak tekinthetjük, amellyel azt sugallják nekünk, hogy általánosságban a dolgok rosszak, és csak egyre romlani fognak. Nem kell elfogadnunk ezt a nézetet – mutatott rá – ugyanis az ember okozta problémákat ember is tudja csak megoldani; annyit teszünk érte, amennyit akarunk, az emberi sors egyetlen problémája sincs kívül az emberen, és az ember cselekedni tudásán.

E gondolatát kiegészítve: a békével kapcsolatban azt is jól tudhatjuk, hogy annak ellentéte nemcsak a háború, hanem az egocentrizmus is, annak megannyi pusztító formájában – mint például a tébolyodott internacionalizmus, a szélsőséges állapotokat előidézni képes anarchizmus, a libertinizmus (szabadosság), vagy épp a felforgató rasszizmus, az etnocentrizmus bármely káros változata.

Kennedynek abban igaza van, hogy a civilizált világnak meg kell tudnia oldani a saját problémáit, hiszen – ahogy fogalmaz – az ember értelme, szelleme gyakran megoldotta már a megoldhatatlannak tűnő dolgokat – és ma is hihetjük, hogy ezt újra megteszi. Ehhez persze a nemzetközi politikában több állam megegyező akarata szükséges, de a realitások fényében nem a békésebb állapotokban érdekelt államok fölött álló, egységesen elhatározott döntésként, hanem tartalmilag egymással megegyező több akaratként.

Az elnök nem a béke és a jóakarat „abszolút, végtelen fogalma”, egyetlen és közvetlen cél mellett foglal állást, hanem – a remények és álmok értékét nem tagadva – a hit fontos voltát hangsúlyozza abban, hogy képesek vagyunk javítani a békétlen helyzeten. Ez a hitünk vihet ugyanis előrébb bennünket a helyzet jobbá tételében, hogy aztán küzdelmünk gyümölcseként a világot egy békésebb és boldogabb hellyé tehessük. Az elnök gondolatmenete kapcsán érdemes utalni a szovjet-orosz prózaíró Solohovra, és az „Emberi sors” című világsikerű elbeszélésre, amelynek egyszerű katonahőse még a világháború megpróbáltatásai és borzalmai után is képes volt megőrizni hitét az életben, az emberekben és az emberiességben.

Elvetette azt a megközelítést, miszerint hiábavaló világbékéről vagy világszintű leszerelésről beszélni mindaddig, amíg a szovjet vezetők nem tanúsítanak felvilágosultabb magatartást. Miközben remélte utóbbit, tudta azt is, hogy nekik, azaz a Nyugatnak is segíteniük kell ebben. Ugyanis szerinte a saját hozzáállásuk ugyanolyan lényeges, mint az ellenfélé, és békére törekvő államférfiként neki magabiztosan, a saját érzéseit, céljait, elvárásait tudatosítva, azokat vállalva kell tenni, cselekedni, megnyilvánulni a nemzetközi porondon, akár nehéz szituációban is. Egyúttal képesnek kell lenni arra, hogy meghallgassa és megértse a másik fél motivációit is, vagyis célja valóban a konfliktus megoldása kell, hogy legyen, miközben minden tárgyaló, résztvevő fél igényeit szem előtt tartja.

Kennedy egy gyakorlatiasabb és elérhetőbb békéről beszél, a béke folyamatáról, a problémák megoldásának módjáról, ez pedig olyan konkrét cselekvések és hatékony megállapodások sorozatában ölthet testet, amelyek minden érintett érdekét szolgálják. Nincs egyetlen, egyszerű kulcsa ennek a békének – vallja, hanem a valódi béke sok nemzet produktuma kell, hogy legyen, sok tett összessége. A békének dinamikusnak, változó jellegűnek kell lennie, hogy így megfeleljen az új generációk kihívásainak is.

Kennedy megközelítése és a békés egymás mellett élés elve a második világháború után, egy polarizálódó világban, két egymással szembehelyezkedő katonai, gazdasági és társadalmi rend küzdelmében, „hideg” háborújában született meg. A nemzetek közötti, illetve transznacionális kereteken belül zajló (globális) együttműködés gondolata is ebben az alapelgondolásban nyerhetne ma új értelmet, és ezzel összefüggésben különös jelentőséget.

Ha most a jelenre gondolunk, és pusztán csak a saját térségünkre tekintünk: az elmúlt években a Lengyelország és Magyarország ellen indított uniós intézményi eljárások, a brüsszeli hatalmi erő kezdeményező alkalmazásai közepette bontakozott ki egy új konfliktusos küzdelem, kemény szembenállás. Az Európai Bíróság „abszolút” joghatóságát, az EU-s közösségi jog mindenek felettiségét – és az alapszerződések jurisztokraták kívánta „alkotmányosságát” – nemzeti alkotmányos szinten vitatni merő intézmények (kormányok vagy alkotmánybíróságok) vívják most küzdelmüket a föderalista Európát kívánó erőkkel. Varsó és Budapest több bírálójuk szerint is az „európai föderáció” új jogi alapjait kérdőjelezte meg; ez alapvetően igaz is.

Ma a magyar külpolitika JFK békeeszményeihez jól illeszthető irányokat követve a legfontosabb feladatnak azt tekinti, hogy az Európai Unióban közös erővel helyreállítható legyen az egység, és hogy a közösségen belül ne az ellentéteket, a kelet–nyugati kulturális, társadalmi és politikai vitákat élezzék, hanem közösen megoldást kell találni a békés együttműködésre.

Az elveket soha fel nem adva, kemény, határozott, de a békés megoldások iránt végig nyitott tárgyalópartnernek kell lenni és maradni, ellenfeleinket sohasem ellenségnek tekintve. Ezt a békéért való küzdelmet – amelyet Közép-Európa elkezdett – végig is kell vinni. Ahogy a régi diplomáciai mondás tartja: le vin est tiré, il faut de boire – a bort már lefejtették, ki kell inni…

Vegyünk egy másik példát is. Ma vannak olyan érdekkörök Európában, amelyek azt a képzetet próbálják kelteni, hogy a jövőben az oroszokkal való együttműködés nélkül is működhet földrészünkön stabil geopolitikai rendszer, így is lesz majd gazdasági biztonság és energiapiac. Vannak rá politikai törekvések is, hogy Oroszországot nem szabad bevonni egy békés európai versenybe, sőt inkább ki kell rekeszteni őket Európa közös politikai életéből és az energiapiacáról. Ezek a törekvések a súlyos ukrán válság okán átértékelődhetnek, érdemben visszaszorulhatnak.

Mértékadó gazdasági szakemberek ugyanakkor jelen helyzetben is azt mondják, hogy Európa, az európai gazdaság amennyiben versenyképességét a globális gazdasági küzdelemben meg kívánja őrizni – ez elképzelhetetlen az oroszokkal való együttműködés nélkül. Ezt (bár külső, manipulálni akaró erők igyekeznek megosztani például a V4-eket) el kell fogadnia mindenkinek Közép-Európában is.

John Fitzgerald Kennedy elnökségére sok amerikai máig úgy tekint, mint egy korszakra, ami képes volt inspirálni, felrázni Amerikát és új irányokat mutatni (Fekete Rajmund). A 35. elnök legfőbb „békeüzenete”, hogy még ellentétes érdekek mellett is lehet törekedni a békés egymás mellett élésre, és megvalósítható a közösségi béke, de ez azt követeli meg, hogy az egymás tisztelő felek és tárgyalópartnerek a vitáikat igazságos és békés rendezésnek vessék alá.