Demeter Szilárd: Oroszok

Budapest, 2019. március 5. Demeter Szilárd író, publicista, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a múzeum épületében 2019. március 5-én. MTI/Illyés Tibor

A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának írása a Mandinernek.

Mikor a háború miatt orosz műveket, alkotókat, előadókat, szellemi nagyságokat, sportolókat tiltanak le, tiltanak ki, zárójeleznek, akkor saját magát heréli ki a fényességes Nyugat.

A romániai kommunista diktatúrában a rengeteg propaganda-irodalom (pl. Timur és csapata) mellé/közé valahogy befért Tolsztoj és Dosztojevszkij is. Mivel annak idején nem volt még internet, a tévében sem volt mit nézni, mert az, hogy Ceausescu gyárakat látogat, nem tűnt túl izgalmas sorozatnak – hát olvastunk. Olvastunk még áramszünet alatt is, olvastunk vacogva, mert a fűtés, bizony akadozott, hetente legfeljebb kétszer volt melegvíz. Nem háború volt, csak diktatúra a jegyre adott kenyérrel, végtelen sorokkal, nélkülözésekkel, nehéz hallgatásokkal stb.

Túléltük. Meggyőződésem szerint azért, mert volt anyanyelvi kultúra, megtartott.

Nagyon leegyszerűsítve: azért, mert olvashattunk.

Szóval hamarabb olvastam Dosztojevszkijt, mint Thomas Mannt, akit pedig fehérek között európaiként rajongott már József Attila is. Később, a szép új világban, a kilencvenes évek második felében rendesen hajtóvadászatot kellett szerveznem Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuszki c. remekéért. Megérte.

Számomra – mint ahogyan a fél világ számára – Tarkovszkij Sztalkere volt a film. És nem tudom, műveltnek számíthat-e bárki a nyugati kultúrában (!), aki Csajkovszkijról/-tól nem hallott.

Mindezek közhelyek, de a lényeg éppen ez: az orosz kultúra az európai, vagy a tágabb értelemben vett nyugati kultúra része. Az orosz alkotók, előadók, tudósok, szellemi nagyságok nélkül nem lehetünk önazonosak.

Amikor tehát az orosz-ukrán háború miatt orosz műveket, alkotókat, előadókat, szellemi nagyságokat, horribile dictu: sportolókat tiltanak le, tiltanak ki, zárójeleznek (cancel culture), akkor saját magát heréli ki a fényességes Nyugat.

Ne várjunk tőlük elhatárolódást – a nyugati kultúra számtalan remeke született a fronton, és az alkotók nem mindig vöröskeresztesként mentek oda.

Ráadásul a kollektív bűnösség elve ilymértékű érvényesítésének talán nem kellene ennyire lelkesen tapsolni, kedves haladárok – ez olyan bumeráng, ami általában visszaüt. Csak emlékezzünk vissza a XX. századra, nem volt olyan régen: mind a nácik, mind a kommunisták előszeretettel alkalmazták.

Ahogyan nem tudtam egyenlőségjelet tenni Gheorghe Funar és Mircea Cărtărescu közé, úgy most sem lehet érdekes egyetlen orosz alkotó vagy előadó esetében sem, hogy Putyin éppen mit csinál. (És ez fordítva is igaz: Amanda Gorman, sajnos, attól nem lett jobb költőnő, mert Joe Biden beiktatásán szavalt.)

Szóval: ne öntsük ki fürdővízzel együtt a gyermeket. Olvassunk, hallgassunk, nézzünk oroszokat. Amíg még olvashatunk.

Valami ilyesmit ír József Attila is fentebb megidézett versében:

„Most temettük el szegény Kosztolányit / s az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?... / Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb..."

Vállalj szolidaritást az ukránokkal – de ne tagadd meg az oroszokat, sőt, állj ki mellettük. Mindketten a mieink. Európaiak.