Ha jó oldalon állsz, Hitler életművét is éltetheted Magyarországon

2020.07.09. 07:51

Az egykori Szabad Demokraták Szövetsége politikájáról és ezen belül oktatás- és kultúrpolitikájáról a saját szavazói mondtak megsemmisítő ítéletet, és legfeljebb a hátrahagyott egymilliárdos adósságot szeretnék látni a választópolgárok. Az SZDSZ oktatáspolitikai kárvallottjai között jó néhányan vagyunk, akik nem értettek egyet a célkitűzésekkel és a módszerekkel. Ily módon érintettként a HírTV-ben elmondtam a véleményem a bukott liberális párt zsákutcás politikájáról, és megemlítettem, hogy a zsinórmértéknek tekintett Szerb Antal munkásságán belül a világirodalom bemutatása volt a meghatározó, mégis ennek alapján állították össze a magyar irodalom tantárgy bemutatását szolgáló oktatási anyagokat - így kezdi írását ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég jogi szakértője.

A nyilatkozat elhangzása után pár nappal a 444 és a Soros György által finanszírozott szatellit orgánumok felhorkantak arra utalva, hogy Szerb Antalt bírálni merészeltem. Nyilvánvaló, hogy az oktatáspolitika felelőssége a politikusoké, ezért a tragikus sorsú író irodalmi tevekénysége csupán eszköz lehet a politikacsinálók kezében, mégis a kritikát nem a SZDSZ politikájához, hanem Szerb Antal munkásságához kapcsolták, követhető célzatossággal.

Sokan, sokféleképpen vonták már kritika alá a 2010 előtt uralkodó – főképpen a liberális SZDSZ fémjelezte – oktatási és kultúrpolitikát, melynek pusztán politikai tekintetben a legnyilvánvalóbb veresége a nemzeti és polgári irányultságú, kereszténydemokrata-konzervatív erők hatalomra jutása volt 2010-ben. A balliberális kurzus bukásával csúfos kudarcot vallott az az oktatáspolitikai irányzat is, amely a köznevelésben minél inkább igyekezett zárójelbe tenni a nemzeti-keresztény értékhalmaz – bátran mondhatjuk – majd' ezer esztendeje változatlan konstansait. E törekvésében részben építhetett a negyven év diktatúra oktatási örökségére is, azonban bizonyos értelemben „innoválni" is tudott e téren.

Ez már a Horn-időszakban (1994–98) is jól látszott, például az első Nemzeti Alaptanterv elfogadásával, de különösen 2002 után járatták csúcsra a 20. századból jussolt és átmenteni kívánt szellemiséget. A baloldal kormányai a Kádár-korszakot választották a maga korában Nyugat-Európából is érdeklődéssel figyelt klebelsbergi politika modernesítése helyett, és ez bizony nemcsak szimbolikusan, hanem az évek során anyagi értelemben is érezhetően alakot öltött. Az állami számvevőszéki jelentések tanúsága szerint például a törvényben megszabotthoz viszonyítva évente milliárdokkal kurtították meg az egyházak felé a közoktatási kiegészítő finanszírozást, és gyakorlatilag hadat üzentek a mostoha körülményekhez képest színvonalas, értékelvűbb nevelést biztosítani kívánó intézményeknek.

Tényleges reformok helyett inkább csak szétszabdalták és közepes színvonalúra nivellálták az oktatást, 2006-tól a közműveltségi tartalmak jelentős csökkentésével, a magyar történelmi és irodalmi ismeretek gondos elaprózásával, sőt az egész magyar 20. század történeti-kulturális ismereteinek mind feltűnőbb száműzésével az oktatásból. A folyamat eredménye végül az lett, hogy egy leérettségizett átlagos diák például már egyáltalán nem ismerhette meg a népi írók vagy Hamvas Béla munkásságát – persze ez nyilvánvalóan nem is volt gond a posztkommunisták szemszögéből –, sőt a Nyugat híres első nemzedékét, Ady Endrét vagy Kosztolányit is csak egyoldalúan, a Szerb Antal-i elnagyolt (és egyes források szerint leegyszerűsített) irodalomtörténet nyomvonalán haladva.

Így lett mára Petőfi népieskedő forradalmi költő, s így silányították Mikszáthot vicces, szórakoztató lektűrszerzővé, aki pusztán a hagyományos, ősmaradi, nemzeti Magyarországot igyekezett pellengérre állítani politikai karcolataiban. Katona József egy dramaturgiailag közepes szerző volt szerintük, aki német szépirodalmi forrásokat „magyarított". Ami ugyanis magyar, az már nem lehet eredeti, különleges szellemi teljesítmény; legvégül próbálták elvenni gyermekeinktől történelmi mítoszainkat, eszményképeinket is. Mindezt nem pusztán oktatásként hajtva végre – hiszen ők valahol nevelni, azaz „átnevelni" is kívánták a tudatformálás alanyait képező nebulókat.

Visszatérve Szerb Antalhoz. A tragikus sorsú író, irodalomtörténész is bizonyára döbbenten szemlélné azt a jelenleg a magyar társadalom egy szegmensében tetten érhető kettős mércét, amelynek kapcsán az irodalmi műveinek tényszerű bírálatát súlyosabb problémaként kezelik, mint egy parlamenti párt alelnöke általi méltatását egy tömeggyilkos diktátornak, a birodalmi vezér Adolf Hitlernek – egyébként következmények nélkül. A volt piarista öregdiák vélhetően azt sem nézné jó szemmel, hogy a keresztény, heteroszexuális és fehér férfiakat és nőket ugyanennek a pártnak egy másik alelnöke rémisztő képződménynek bélyegzi – szintén a balliberális média cinkos védelmét élvezve. Persze értjük az üzenetüket, ami nagyjából így szól: egy balliberális többet megengedhet magának, mint egy konzervatív, jobboldali. Ez már azonban a vélemény, a szólás és a gondolat szabadságának durva és nem tolerálható elfojtásáról szól (Nota bene: a malis vituperari laus est).

Bár úgy tűnik, hogy a milliárdos adósságot és súlyos politikai károkat maga mögött hagyó SZDSZ bármiféle politikájának bírálatára egy szűk, agresszív kör tíz évvel a párt megsemmisülése után is ugrik, ne feledjük, hogy ők voltak azok, akik a magyar történelmet kudarcsorozatként akarták beállítani fiataljainknak, mert „mi mindig rossz lóra tettünk", mi mindig utolsó csatlósok voltunk – egyébként is, mi magunk vagyunk az igazi előidézői a trianoni országvesztésnek is. Mi mit akarunk, mire akarunk büszkék lenni? A történelemkönyvekből annak jelentőségét kisebbítve, elhazudták a honfoglalás ügyét sikerre vivő pozsonyi csatát, és nem adtak hangsúlyt más sikeres korszakainknak, dicsőséges küzdelmeinknek sem. 1956 is a baloldal műve: egy tragikus, sikertelen kísérlet volt a szocializmus megváltoztatására, ezért emelték ki a történelmi arcok sokaságából Nagy Imre, Angyal István és mások alakját, s eme torz, hamis történelemkép elfogadására kívánták nevelni a fiatal magyar nemzedékek egész sorát.

A baloldali kurzus mindig is jól tudta, hogy elsősorban a humán tartalmakon, tantárgyakon keresztül lehet formálni a diákok tudatát, azonban Klebelsberg Kunóval vagy Hóman Bálinttal ellentétben nem a nemzeti szellem szolgálatába kívánták állítani a köznevelés ügyét. És itt jön talán a legélesebb, durva kontraszt: a baloldal ugyanis ellentétben például a középiskolai nyelvoktatást 1924 után forradalmasító Klebelsberggel, a két háború között kiszélesített alapiskolai oktatással, 2010 előtt az úgynevezett modern ismereti tárgyak, így az informatika, az idegen nyelvek terén is tovább züllesztette a színvonalat. A balliberális, Európáról harsogó, SZDSZ-uralta oktatási kurzus egyik eredménye, hogy a 2010-es évek elejére már mintegy 60-65 ezer, egyetemet vagy főiskolát végzett magyar diák diplomája porosodott az intézményekben nyelvvizsga hiányában!

Nem tettek igazi előrelépést a hazai informatikai oktatásban sem, sőt a 2000-es évtizedben még Lengyelországhoz és a balti államokhoz képest is jelentős hátrányt szenvedtünk ezen a téren, s az EU-s finanszírozási programok adta lehetőségeket sem tudták ügyesen átforgatni az elméleti informatika alapjainak korszerű, valóban használható tudást adó megismertetésébe.

A baloldal oktatási és kultúrpolitikája megbukott, hazánk a kétezres években sokat veszített korábbi előnyéből a régiós versenyben is. Bár az elmúlt esztendők folyamatos forrásvisszapótlása mellett megtörténhetett a közoktatás finanszírozásának észszerűsítése, a teljes szemléletváltás még hosszú-hosszú éveket, sőt akár évtizedet vesz majd igénybe: addigra juthatunk el végre odáig, hogy emelt fővel hagyhassuk ott magunk mögött a hazai oktatás nemzetrontó korszakának nehéz örökségét.

Alaptörvényünkben a Nemzeti Hitvallás rögzíti, hogy vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Ez teremti meg annak az alapját, hogy – szintén az alkotmányunkban foglaltak szerint – nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás lehessen az európai egység sokszínűségéhez.

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég jogi szakértője