Így látják a kínaiak saját magukat

Kína útja a jövőben kevésbé lesz egyenes, mert a tagadhatatlan haladás ellenére a mélyben olyan áramlatok munkálnak, amelyek merőben eltérő irányba vezérelhetik az országot – olvasható az Antall József Tudásközpont, Nyughatatlan birodalom című legújabb művében.

A császárok uralmához vagy más kommunista rendszerekhez képest a kortárs Kína több erőt mutat, nyitottabban viselkedik, még akkor is, ha a háttérben vagy a napi politikában olykor visszaköszönnek a régi beidegződések. Kétségtelen, hogy az ázsiai állam gazdasága az utóbbi évtizedekben óriási mértékben nőtt, és a legtöbb kutató arra számít, hogy az ország globális vezető szerepet tölthet be a későbbiekben is.

A Nyughatatlan birodalom szerzője azonban – vitába szállva jó néhány szakértővel – arra a következtetésre jut, hogy Kína útja a jövőben kevésbé lesz egyenes, mert a tagadhatatlan haladás ellenére a mélyben olyan áramlatok munkálnak, amelyek merőben eltérő irányba vezérelhetik az országot.

Mi is valójában Kína?

A könyv arra tesz kísérletet, hogy rövid áttekintést adjon Kína és a külvilág kapcsolatáról az elmúlt 250 évben. A szerző szerencsére a műben pontosan tisztázni próbálja, hogy milyen Kínáról is beszél. A műből kiderül, hogy bár napjainkban Kínáról mindenki úgy beszél, hogy az egy egységes nyelvű és kultúrájú ország volt a korábbi évszázadokban, ez a valóságban nincs így. Aki elsajátította a kínai nyelvet és írást, az általában a kultúrán belül volt, míg a többiek a periférián.

Talán a kulturális elitizmus lehetett az oka annak, hogy az állam mindig is központi fontosságú volt a kínaiak számára. Benjamin Schwartz, a Harvard Egyetem szellemtörténésze teljes joggal figyelmeztetet arra, hogy helytelen dolog a Kínai Népköztársaság minden jelenségének gyökerét a múltban keresni. Az egyén azonosítása az állammal kétezer éven át meghatározta a kínai létet. Akadtak, akik elszántan próbáltak megszökni a központi hatalom karjaiból: a 10. században a buddhisták, míg a 20. században az anarchisták.

Forrás: Origo

Hamar elsajátították az új dolgokat

A központiság érzete szintén kulcsrésze a kínai gondolkodásnak. A történelem során a szomszédos államalakulatok meglehetősen könnyen elfogadták a kínai kultúra egyes elemeit, ezzel is bizonyítva az országot örök középpontba helyező kozmológia létjogát. A kínaiak meggyőződése, hogy országuk alapvető szerepet játszik Kelet-Ázsiában, s ebből következik a rendszerszintű felelősségérzet, miszerint a Kínai Népköztársaság nélkülözhetetlen szereplője a régiónak. Itt a magyarázata annak, hogy a kínaiak nehezen értik meg a világ működéséről szóló alternatív értelmezéseket, valamint az övéktől eltérő társadalomszervezés módozatait.

A könyv központi része Kína 19. és 20. századi változásainak elbeszélése. Olyan időszak volt ez, amikor a magukat kínaiaknak valló emberek átalakították életüket és eljárásaikat, s a modernitás globális formáinak résztvevőivé váltak. Az új dolgokat idejekorán elsajátítók mindig többen voltak, mint azok, akik elutasították az újat. A kínaiak utaztak, tanultak, sőt külföldre költöztek, hogy megértsék az előttük megnyíló nagyvilágot, s hogy profitáljanak belőle.

Száguldás

Egyes kínaiak ciklikus folyamatként tekintenek hazájuk történetére. Ezer év alatt a virágzó Kína lehanyatlott, aztán újra magához tért. Az ezt az értelmezést vallók úgy vélik, hogy országok most kezd ismét magához térni, s a jövőben egyre fontosabbá és hatalmasabbá válik. Büszkék arra, hogy Kína sok szempontból szinte száguld afelé, hogy a világ elsőszámú nagyhatalma legyen. Persze lehetséges, hogy Kína és a világ kapcsolatai formai szempontból visszatérést jelentenek majd néhány régi gyakorlathoz, de tartalmilag kétségkívül teljesen újak lesznek.

Odd Arne Westad, Kelet-Ázsia-kutató, a számos díjjal kitüntetett történész ebben a kötetében Kína és a külvilág kapcsolatát tekinti át 1750-től napjainkig, miközben óhatatlanul a még távolabbi múltat is fürkészi, hátha a jelenkori átalakulások a Mennyei Birodalom meghatározó örökségében gyökereznek.