Arra tettem fel az életemet, hogy hazám legcsodálatosabb épületében táncolhassak

Tizenkét évesen már főszerepet táncolt, tizenöt évesen pedig első helyezést ért el a világ legnagyobb balettversenyén Lausanne-ban. A magyar balett egyik legkiemelkedőbb táncosa Popova Aleszja, aki harmincévesen, minden idők második legfiatalabb Kossuth-díjasa lett. Két nagy mestere Markó Iván és Seregi László volt. A balettirodalom legnagyobb főszerepeit táncolta, többek között Mária hercegnőt A diótörőből, Júliát a Rómeó és Júliából, Tatjanát az Anyeginból, Odette-Odiliát A hattyúk tavából, Nikiát A bajadérból, Swanildát a Coppéliából, Kitrit a Don Quijotéból, Scarlett O'Harát az Elfújta a szélből. Ezenkívül volt Makrancos Kata, Sylvia, Anna Karenina és Giselle is. A  Táncstúdiójában, amelyet férjével, a szintén táncművész Vladimir Arhangelskivel vezet, hatvannál is több fiatalt tanítanak. Vagy ahogy ők fogalmaznak, nevelnek. Popova Aleszjával egy hozzá közelálló ember, a Váci Egyházmegye kulturális központjának vezetője, Lonkay Márta beszélgetett.

A táncstúdiójuk újabb helyszínnel bővül, így már két helyen várják a gyerekeket. Szükség volt a bővítésre?

Márciustól nyitjuk meg az új helyszínünket, amelyre várjuk az 5 és 8 éves korú gyermekeket. Nagy öröm számunkra, hogy bővülhetünk. Új helyszínünkön is ugyanaz a tanítási módszerünk, értékrendünk.

Férjemmel, Vovával, aki a Vaganova Akadémián szerzett diplomát, fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeknek a Vaganova-féle klasszikusbalett-módszertan alapjait tanítsuk.

Magas szintű képzést szeretnénk biztosítani minden gyerek számára, mert a cél, a tánc szeretete. Vovával egyfelé gondolkodunk, így a tanításban is közös az út, és ez a tanítványaink fejlődésében és kiteljesedésében is látszik, attól függetlenül, hogy a táncművészetet ki választja majd hivatásának, vagy ki marad csak táncot szerető, színházba járó, kultúrát értő és kedvelő embernek. Vova ért a gyerekek nyelvén, és ezt tánckölteményekben koreografálja meg, a szülők és a gyerekek örömére. Életfilozófiánk nem vonatkoztatható el a gondolatiságunktól, amelyben megjelenik a hit, a remény és a szeretet.

Aleszja Popova Forrás: Andrea Paolini Merlo

A lelki életében kik segítették még?

Tömördi Viktor Sándor ferences szerzetes, aki egyben a keresztapám is. Az emberek szemében nagy tiszteletnek örvend, és a világon szinte mindenhol ismerik. Igazi missziós nagykövet és példakép.

Amellett, hogy lelki atyám, egyben a családunk fontos tagja is. Ő az, aki az egész életemet végigkísérte.

Ott volt a színházi létem nagy fordulópontjain, az örömteli eseményeknél és a mélypontoknál is. Viktor atyának még egy fontos személyt köszönhetek, pótnagymamánkat, Annát, aki a gyermekeimről szeretettel gondoskodott, míg mi Vovával az Operaház színpadán táncoltunk. Hitem fejlődését a családom többi tagja is segítette. Gondolok itt dédnagymamámra, Angyal Idára, aki templomba járó református asszony volt, de kisgyermekkoromban édesanyám is gyakran olvasott nekem a Bibliából. Szeretetteim mind nagy lelki alapot adtak, de a hit mélyebb értelme felé, saját indíttatásból kezdtem el érdeklődni. Még gyermekként megszólított a belső hang, amely úgy hiszem, mindenkit hív, csak nyitott szív kell hozzá.

Forrás: Andrea Paolini Merlo

Egészen kisgyerekkorában már a színpadon állt. Ehhez szüksége volt az erős hitre, amiről az előbb beszélt?

A Jóisten elég korán adott olyan helyzeteket és szituációkat az életembe, amelyekből egyértelművé vált számomra a jelenléte, és nélküle nem is tudtam volna megoldani a feladatokat. Nyolcévesen már színpadon táncoltam. Belekerülni ebbe a nem mindig könnyű, olykor intrikákkal teli létformába, mégis fejlődni és azzá válni, akivé Ő megálmodott, bizony nagy próbatétel. Visszatekintve az életemre, a hit és a hivatás egyszerre indult el gyermekkoromban, s mint egy sínpár, azóta is elválaszthatatlanul halad egymás mellett.

Említette a gyermekéveket. A balett miatt lehetett egyáltalán klasszikus értelemben vett
gyermekkora?

A balett fegyelmezett életvitelt követel, olyan, mint az élsport. Ezt egy idő után megszokja a gyerek, főleg akkor, ha sikereket ér el, s vannak céljai.

Fiatalként sokkal nagyobb fájdalom volt számomra, hogy a szüleim elváltak. Ez életre szóló feladatot állított elém, amit még sok más hullámhegy és hullámvölgy követett, de mindig mellettem voltak azok az emberek, akik segítettek a pályám során szellemileg és szakmailag egyaránt. Szüleim válása után édesanyámmal hazaköltöztünk Kijevből. Ekkor ötesztendős voltam. Anyukám pedagógus, gimnáziumi tanár, és Győrben kapott munkát. Mozgékony kislány lévén már Kijevben is sportoltam, ritmikus gimnasztikával kezdtem.

Éppen Győrbe költözésünkkor alapult a Győri Nemzeti Balett Balettiskolája, Markó Iván Kossuth-díjas balettművész vezetésével. A kezdő balettos osztályba felvételt nyertem.

Akkoriban került a társulathoz Ludmilla Cserkaszova balettmesternő is, aki a Bolsoj Balett szólistája volt, s akinek mi voltunk az első évfolyama. Mondanom sem kell, milyen sokat jelentett nekem a mesternő, s mindaz, amit tőle tanultam. Ugyanilyen ifjúkori mester az életemben Markó Iván is, akinek tizenkét évesen a nagysikerű, Prospero című darabban lehettem a táncpartnere. Ezt a stafétát Seregi László vitte tovább, akit második szakmai apámként szoktam emlegetni. Az ő látásmódjuk örökre végig kísérik az életemet.

Hogyan tekint vissza erre a negyedszázadra, mióta a színpadon áll?

Nagyon sok munka van ebben a huszonöt évben, de ha visszatekintek a gyermekkorig, mert igazából akkor kezdtem, szinte hihetetlen, hogy majdnem negyven év. Ez egy külső szemlélőnek talán sok idő, nekem egy szempillantás alatt elrepült. Ma már tudom, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt. Ezt álmodtam meg gyermekként, ezért dolgoztam keményen nap mint nap, és mondtam le az esti szórakozásokról, és végül is minden másról is.

Erre tettem fel az életemet nyolcéves koromtól kezdve, hogy hazámban, nemzetünk egyik legcsodálatosabb épületében, a magas kultúra templomában, az Operaházban táncolhassak,

s az embereknek igazi művészi értéket közvetíthessek. Hálás vagyok a mestereimért, a táncpartnereimért és a közönség szeretetéért.

Kvalitásait és érzékeny színpadi jelenlétét ismerők gyakran említik, hogy pályafutása akár egy világszintű karrier lehetőségét is magában hordozta...

Erre valóban lett volna lehetőség, de vendégszerepléseim során, két hét elteltével, egyszerűen mindig úrrá lett rajtam egy megmagyarázhatatlan honvágy.

Számomra még egy világszintű karrier sem ért annyit, hogy a családomat és a szeretetteimet elveszítsem.

Egyetlen egy hely van, ahol egy pillanatra azért megfordult a fejemben a maradás gondolata. Szentpétervárra, Haragozó Gyula által jutottam ki ösztöndíjjal. Itt kaptam lehetőséget huszonéves pályakezdőként, a Don Quijote női főszerepére.

Popova Aleszja és férje, Vladimir Arhangelski Forrás: Andrea Paolini Merlo

Mondanom sem kell, ez minden balerina álma... A világ leghíresebb művész színházában színpadra lépni!

Nagyon érdekes, mert mikor az álmom valóra vált, hálát éreztem, hogy mindez megadatott, és ennyi elég volt.

Balerinák általában nem, vagy csak a pályájuk végén vállalnak gyermeket. Ezzel szemben nagylánya már tinédzserkorú, míg kisebbik leánya óvodás. Hivatása mellett, a családalapítás is ennyire egyértelmű fontossággal bírt?

Igen, mindig is nagycsaládra vágytam. Nekem a gyermekeim születésével vált teljessé az életem. Ehhez Vova személyében megtaláltam a számomra tökéletes társat. Férjem szintén hívő, Párizsban végzett teológiát. A közös ima és templomba járás is a családi életünk természetes velejáróra. Nagy áldás, hogy hitünk titkait szeretetteimmel együtt fedezhetem fel, s élhetem meg. Az imáról Kronstadti Szent János azt mondja, „mindig őszintének és szabadnak kell lennie, nem pedig erőtlennek és gúzsba kötöttnek a megszokástól és az ismétléstől." Nagy tanítás ez, amihez nekünk, hívő embereknek is vissza kell térnünk újra és újra.

Forrás: Origo

Hogyan látja a mai balett alakulását?

Ami a mai helyzetet illeti, kettőség van bennem. A Magyar Nemzeti Balett mindig is világszínvonalú társulat volt. Magas szinten állt, mind karakterében, mind koreográfusok tekintetében, mind pedig tánctudásban. Ma is sok a tehetség, de hiányolom a lelkiséget, s mindazt az értékrendet, amiben engem és megannyi kiváló művésztársamat kineveltek. Nem szabad elfelejtünk a belénk nevelt hitvallást. Csak az őrizheti meg a jövő balett társadalmát, aki ezt továbbviszi.

Az utóbbi bő egy évben egy komoly sérülésnek „köszönhetően" volt időm gondolkodni, s elengedni mindazt, ami már nem az enyém. Fájdalmas időszakon vagyok túl, de azt is tudom, hogy ha valami lezárul, elkezdődik egy új.

Avilai Szent Teréz intelmeiben azt mondja: „Nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni." Ebben a bizonyságban megnyugodva, Istenre bízva az életemet, teszem továbbra is azt, ami a feladatom. A jövőben szeretném, ha a tanításé lenne a főszerep. Fontosnak érzem átadni mindazt a tudást, amit kaptam a mestereimtől, s amit megéltem a színpadon. Hiszem, hogy szeretettel, jóakarattal és derűvel mindent el lehet érni.