A szekta az új társadalom legkisebb gondolkodó egysége

DEMETER Szilárd
Budapest, 2020. január 28. Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, miniszteri biztos 2020.január 21-én dolgozószobájában, ahol interjút adott az MTVA újságírójának. MTI/Koszticsák Szilárd
Vágólapra másolva!
Interjú Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával.
Vágólapra másolva!

Már megint Önt szidja a magyar balliberális világ...

Ha nem szerepelek valamely ellenzéki médium címlapján, kicsit meg is ijedek, hogy valamit rosszul csináltam. De amíg mindkét szélsőséges tábor engem tekint mumusnak, addig ezt dicséretnek veszem. Akkor lenne baj, ha elkezdenének szeretni.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója, miniszteri biztos 2020.január 21-én dolgozószobájában Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd

Szeretni talán nem kellene Önt, de nem lenne jobb, ha kissé diplomatikusabban fogalmazna, és nyugodtabb körülmények között tudná megvalósítani a terveit?

Mindig is arra törekedtem, hogy egyenesen fogalmazzak. Nem rejtem véka alá az értékszemléletemet, és tudom a helyem. Minden nagyképűség nélkül állítom, hogy az engem gyalázók többségénél józanabbul viszonyulok a dolgokhoz. Az olyan emberrel, aki a szövegösszefüggésből kiragadott félmondatokon rugózik, és nem olvassa el az eredeti nyilatkozatot, akkor sem állok le vitatkozni, ha egyébként tisztelem. Tegyen bele munkát, olvasson végig, hallgasson meg, fogalmazzon meg érveket, akkor hajlandó vagyok komolyan venni. Cs. Szabó László írta, egyébként pont a Herczeg Ferenc 80. születésnapjára kiadott emlékkönyvben:

. Ezek nem racionális dialógusok, hanem hitviták. Annak is az egydimenziós fajtájából.

Legutóbb a magyar írókra adott definíciójával dühített fel egyeseket. Kire gondolt, amikor azt mondta, hogy vannak olyan írók, akik magyarul írnak, de nem magyar írók?

Neveket nem mondanék. Két ilyen típust ismerek: az egyik eleve külföldre akarja eladni a műveit, mert azt hiszi, hogy abban nagyobb pénz van. Ezzel semmi bajom, de ez a magánbiznisze, amit nem föltétlenül kell magyar adóforintokból megtámogatni. Csinálja, ha a piac beárazza, akkor legyen sikeres, nem irigylem tőle. A másik viszont veszélyes. Jönnek felfelé ezek a neomarxista „hasznos idióta" fiatalok, akik az Arany-összest bármikor elcserélnék egy Starbucks-kávéért. Még – talán – magyarul írnak, viszont meglehetősen agresszívek. És nem a magyaroknak, hanem az elvtársaiknak akarnak megfelelni. Miért kellene őket magyar adóforintokból megtámogatni? Ellenérdekeltek a nemzeti kultúra megerősödésében. Ha nekik joguk van globalistának/internacionalistának lenni, akkor én miért ne lehetnék nemzeti? Azt írtam egykor a főigazgatói pályázatomban, hogy

Nem azért, mert jobb, mint más kultúrák, hanem azért, mert a miénk.

Hogy kerül ide az LMBTQ-ideológia? Mert az egyik interjújában ezt is felhozta.

És nem azt mondtam, hogy kifogásolnám a homoerotikus verseket. Pontosan fogalmaztam: az ideologikussággal van bajom. Toleráns vagyok, de a szó eredeti értelmében: türelemmel elviselem, ha valaki más nézeteket vall, de ez nem jelenti azt, hogy nekem helyeselnem kellene az ő nézeteit. Kifejezetten irritál, amikor be akarnak tolni a „rossz ember" pozíciójába csak azért, mert nem vonulok a Pride-on. Hadd éljem az életemet úgy, ahogyan szeretném, és ne kelljen bocsánatot kérnem azért, mert fehér, heteroszexuális keresztény magyar vagyok.

Térjünk vissza a magyar írókra. Egyfelől azt állítja, hogy a kortárs magyar irodalom sokszínű és izgalmas, egy másik interjúban pedig azt mondja, hogy a kortárs írók zöme az erős középszerhez tartozik. Ez nem ellentmondás?

A két állítás együtt is igaz lehet. Íróemberből mindig is sok volt, de csak keveseket olvasunk ötven-száz év múlva. Hogy ki lesz az, akit a halála után két perccel nem felejtünk el, azt nem most, és nem mi döntjük el. Hagyjunk az olvasóknak is teret és időt. Bármiféle művészetnek ez a természete. Ettől még a középszer is lehet izgalmas és sokszínű, ha nem is jó műveket, de jó mondatokat, képeket tudnak alkotni, amire az ember elismerően biccent. Nem is ezzel van baj, hanem azokkal, akik többek akarnak lenni, vagy többnek akarnak látszani, csak azt nem veszik észre, hogy attól, mert hangosabban mondják, még nem lesz igazuk. Két típusa van a hangos középszernek: az egyik csak szeretne akkora lenni, mint a nagyjaink, de nem tud.

A másik elég okos, hogy belássa, hiányzik belőle az isteni szikra. Ettől frusztrálódik, és

Az interjú előtt tréfásan azt mondta, hogy sok politikus sokat fizetne azért, hogy ilyen rövid idő alatt ekkorát nőjön az ismertségi indexe. Nem zavarja, hogy Ön most szinte gyűlölt közellenség?

Van néhány száz – ha még emlékszünk rá: 200 ezer + 1 – liberális, aki képzelt diktatúrában él. Mint az a katona, aki folytatja a háborút, mert elfelejtettek szólni neki, hogy véget ért. Ők magukat független értelmiségnek nevezik. Ezek az állítólagos független értelmiségiek hajlékonyak, sokféle ideológiával tudnak azonosulni, idomulni aktuális világtrendekhez, csak maradhassanak megmondó pozícióban. Ha valaki megkérdőjelezi a monopóliumukat – miszerint ők mondják meg, mi a teljesítmény, mi a jó irodalom, mi a rossz –, az készüljön fel a verbális lincselésre: könyörtelenül kifészbukozzák. De néha brutálisan abszurd helyzetekbe tudják lavírozni magukat: például egyszerre támogatni a muszlim bevándorlókat, elítélni az antiszemitizmust és támogatni a homoszexualitást egyszerűen nonszensz.

Olyan tömegek érkeznek Európába, akik zsigeri antiszemitizmust hoznak magukkal, nem beszélve arról, hogy a saját törvényeik szerint hogyan viszonyulnak a homoszexualitáshoz.

Ez még csak nem is ideológiai kérdés, hanem egyszerű logika.