Zavarja a balliberálisokat, hogy a közbeszédet már nem kizárólag a saját látásmódjuk uralja

Szánthó Miklós
Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója
Vágólapra másolva!
Az zavarja valójában a balliberális szcénát, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan a saját történetkezelése uralja –írja a Magyar Nemzet Szánthó Miklósnak a Mandinerben megjelent cikkére hivatkozva. Az Alapjogokért Központ igazgatója szerint a progresszió igazából nem is híve a „jó újságírásnak" és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol burkolatlan eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket.
Vágólapra másolva!

– ezt jó ötven évvel ezelőtt mondta Richard Nixon republikánus amerikai elnök, és kapott érte hideget-meleget a fősodratú liberális médiától – emlékeztet Szánthó Miklós. Mert hát az mégiscsak hallatlan, hogy bárki – pláne egy ilyen „veszélyes" és „együgyű" államfő – minősítgetni merészelje az újságokat, az újságírókat, magát az újságírást!

Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója Forrás: Arpad Foldhazi/Földházi Árpád

Az Alapjogokért Központ igazgatója szerint Nixon kijelentése óta azonban nagyot fordult a világ. Manapság ugyanis mind Amerikában, mind Európában éppen a globalista elitek és a velük szövetkező „értelmiség" osztja fel, címkézi meg a sajtót. E szerint van

a liberális ízlést kielégítő és éppen ezért természetesen objektív és semleges újságírás – minden más pedig pártos görcsölés, hovatovább hírhamisítás

– írja Szánthó, hozzátéve, hogy a hazai ellenzéki érvelésében is jó pár éve visszatérő elem, hogy a „magyarországi közállapotok állítólagos megromlásáért" a kormányzat mellett a jobboldali média is felelős. Emlékeztet, hogy a Népszabadság egykoron úgy hirdette magát, hogy „más újság nincs", ahogyan most az Index is azt írja magáról, hogy „nincs másik valóság, nincs másik igazság". Persze, hogy nincs, az övék van csak nyilván – jegyzi meg az igazgató.

A balliberális értékeket állítják be semlegesnek

A dolog úgy áll, hogy a „szakmaiság" jelszava mögé bújva balliberális körök azt hirdetik részrehajlásmentes, független és „pártok fölött álló" újságírásnak, ami politikai szempontból

saját liberális ideológiájuk propagálására szolgál.

Saját értékeiket – mint amilyen a multikulturalizmus, a genderideológia, a politikailag korrekt nyelvezet vagy az emberi jogi fundamentalizmus – állítják be semlegesnek, egyféle általánosan és univerzálisan tételezett normának. És azt szándékoznak elhitetni a publikummal, hogy innen „mérhető", mi minősül elfogultnak vagy elfogulatlannak. Példaként említi, hogy független, objektív, sőt mi több, oknyomozó újságírásnak minősül az ő mércéjük szerint, ha a migráció megítélését megértéssel közelítik meg, és együttérzést keltenek az olvasókban.

Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek", ha a cikkek őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes érzékeny csoportokat meg ne sértsenek.

Ha ezzel egy szerkesztőség szembemegy, akkor az már „elfogult, politikailag motivált" újságírásnak minősül.

A progresszió csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban

Szánthó Miklós megjegyzi, hogy a humanista morál ezen, önfeláldozóan következetes képviselői persze

külföldről is kapnak szellemi muníciót érvelésük alátámasztásához.

Tavaly novemberben a nyílt társadalom hálózatához tartozó „médiaszervezetek" álltak fel gyors reagálású hadtestként, és „nemzetközi sajtószabadság-missziót" szalajtottak Magyarországra. Arra a megállapításra jutottak, hogy hazánkban „szisztematikus módon lebontották a média függetlenségét (...) szándékos manipulációval elhallgattatták a kritikus sajtót". Mindennek a következménye pedig, hogy „új ideológiai törésvonal" jött létre, természetesen a „független média" és a „kormánypárti propaganda" között. Szánthó szerint valójában nem a „médiapluralizmus" állítólagos csorbulásáért aggódnak a nyílt társadalom hazai és nemzetközi barátai, hanem

az idegesíti őket, hogy nem az ő szájízük szerinti, vagyis egy nem liberális dinamika is jelen van már a magyar nyilvánosságban.

Az általuk előadottakból ugyanis az következik, hogy

egy országban akkor „egészséges" a médiahelyzet, ha a közbeszéd- és politikaformálás fórumait a liberális narratíva dominálja

– ahogy ez történt Magyarországon is egészen a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Amikor hazánkban a baloldali és progresszív oldal kezében volt a valóság értelmezésének kvázimonopóliuma, az a legtermészetesebb dolog volt a világon. Nem az frusztrálja tehát a kultúrmarxistákat – akik fel vannak háborodva, ha politikai aktivistának bélyegzik őket –, hogy megszűnt volna a sajtószabadság, hanem az, hogy

a közbeszédet már nem kizárólagosan az ő történetkeretezéseik uralják.

Ők azonban úgy vélik, az a normális, ha ez így van, ezért a saját szempontjukból véleményterrornak élik meg a szellemi konkurenciát.

A progresszió igazából nem is híve a „jó újságírásnak" és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol burkolatlan eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket – írja Szánthó Miklós.