Egyedülálló írás született az álparlamentarizmusról

Sajátos vállalkozásnak eredménye lett az Országház Könyvkiadó legújabb kiadványa, amely az 1949-1990-es időszak parlamentjét vette górcső alá. Az ominózus évtizedekben az Országgyűlés nem fejtett ki érdemi munkát, mégis egy 600 oldalas mű született erről az igazából álparlamenti időszakról.

Elsőre meglepőnek tűnő kiadvánnyal rukkolt elő az Országház Könyvkiadó, amiben az 1949-1990 közötti Országgyűlések történetét dolgozzák fel. Az adott korszakot a parlamentarizmus szempontjából még az egyetemeken is nagyjából két, vagy három mondattal intézik el. Ezzel szemben Feitl István történész egy 600 oldalas művet tett le az asztalra egy olyan korszakról, amikor demokráciáról, szólásszabadságról és szabad választásról egyáltalán nem lehetett beszélni.

Csupán álparlamenti színjáték volt Magyarországon 1949-1989 között Forrás: Országház Könyvkiadó

Csak rövid közjáték volt

Vajon szükség volt az országgyűlésre egy olyan korszakban, amikor teljes számban kormánypárti képviselők ültek a parlament padsoraiban? Volt-e funkciója a törvényhozó hatalomnak az egypártrendszer körülményei között, amikor a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt és a kormány teljes egészében uralta a hatalmat? Az 1949 és 1990 közötti időszak ezeket a kérdéseket veti fel.

Rákosi Mátyás majdnem őszinte választ adott a kérdésre, hiszen pusztán látszatra, reprezentációra használta az országgyűlést.

Évente mindössze két, néhány napos ülésszakra hívták össze a képviselőket, előre kijelölték a hozzászólókat, s megírták a beszédeiket is. Ezen Nagy Imre miniszterelnök sem tudott változtatni. A változás reményét az 1956-os forradalom hozta el, de a néhány napos közjáték után szinte azonnal bekövetkezett a visszarendeződés.

A hatvanas évek derekától csökkent az országgyűlés reprezentációs funkciója, először a bizottságokban, majd a nyolcvanas években már a plenáris üléseken is szót lehetett ejteni érdemi kérdésekről. Az államszocialista rendszer válságának elmélyülésétől, 1987-től változott meg a helyzet. Az országgyűlés az ezt követő két esztendőben – részben a kis létszámú ellenzéki képviselőnek köszönhetően – visszanyerte szuverenitását, és a rendszerváltás törvényhozó intézményének szerepébe emelkedett.

Rákosi Mátyás számára csak díszlet volt a parlament Forrás:.kommunizmuskutato.hu

Névleg nem dobták sutba a demokráciát

A kommunista politikusok saját hatalmi berendezkedésük magasabbrendűségét abban hirdették, amiben a parlament mozgástere korlátozva volt, nevezetesen az állam, de az egész ország feletti, párturalmi rendszerben. A pártot, mint a proletariátus, de tágabban az egész nép akarata kifejeződésének, megtestesülésnek tekintették, amely belső akaratképzési mechanizmusa és doktrínái, katekizmusa révén magasabb rendű alakulatként, korabeli szóhasználatként élcsapatként szerveződik meg, és testesíti, teljesíti be az össznépi vágyakat.

Minden egyéb, létező mechanizmus ezt segíti, ezt egészíti ki, vagyis az államszervezet, és ezen belül az Országgyűlés is. Ebben a felfogásban pedig a parlament a régi, a polgári világból, a kapitalizmusból kölcsönvett hasznos elem.

Volt ebben taktikai megfontolás is, vagyis a demokráciát, amit maguk is fennen hirdettek, névleg nem sutba dobták a kommunisták, hanem beteljesítették, felerősítették a gazdasági és közvetlen demokráciával, a munkásság és szüntelen és aktív politikainyüzsgésével.

Kádár János számára sem volt fontos a parlament Forrás: RIA Novosti/RIA Novosti/V. Malyshev

Lassabb tempó

A kádári időszak azonban változást hozott. Lassabb lett a tempó, maradt és kiszámított lett az elhatározások döntéssé érlelése. Alábbhagyott a kampányüzemmód, az embereket békén hagyták, az állampolgárok közéleti aktivitása inkább csak kínálatot jelentett, nem kötelezettséget. A párttagságtól, a társadalmi szervezetekben kifejtett aktivitástól a nem politikai részvételig terjedt a választék. A fejlett kapitalizmus utolérése azonban továbbra is csupán vágyálom maradt.

Megmaradt a politikai intézményrendszer is, de minden egy bevált és világos struktúrába és időrendbe szerveződött.

A parlament a hatvan évek második felétől az össznépi akarat megtestesülését reprezentálta, a párt és a kormány által előkészített elhatározásokat kisebb, részletkérdéseken folyó rövid vita után törvényi magasságokba emelte.

Azonban bárhogyan is próbálja csavarni a dolgokat bárki, 1949-1989 között diktatúra volt Magyarországon. Azonban a Kádár-korszak esetében lehet használni a korporációs diktatúra fogalmát is, mert ez a parlamentben is szerepet játszott. A korporatív rendezőelv már ebben az időszakban is jellemző volt. Azokról az érdekképviseletekről van szó, amelyek hierarchikusan rendezettek, funkcionálisan tagoltak, jórészt a képviseleti monopóliummal bírnak, az állam elfogadja őket, egyfajta közjogi státusszal rendelkeznek, és érdekközvetítés, érdekkegyeztetés, és érdekképviselt a funkciójuk, és a parlament mellőzésével közvetlenül a kormánnyal, az állampárttal van kapcsolatuk. Ennek a szervezetnek volt a legfőbb reprezentánsa a Szakszervezetek Országos Tanácsa.

Álparlamentarizmus

Összességében az egész korszakra találó kifejezés az álparlamentarizmus kifejezés, mivel az Országgyűlés bár meglehetősen ritkán, de működött, azonban minden fórumon a hatalmon lévők elmondták, hogy a népképviselt legfőbb szerve továbbra is a parlament. Ráadásul, aki mindezeket a tételeket kétségbe vonta volna arra nagyon súlyos büntetés várt volna. Éppen ezért az 1949-1989 közötti korszak parlamentarizmusa egyfajta kirakat volt a kommunista rendszerben valós jogkör nélkül.