Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mindenki ezt mondta. Öhöm. Brezsnyev és Kádár előtt, pártkongresszuson. Aham. A haláltáborok őrei meg csak parancsot teljesítettek, fizetésért dolgoztak, mert valamiből meg kellett élni. Ugye.
Ha nem lennék főigazgató, akkor most köpnék egyet.
Inkább lépjünk kettőt hátra. Az emberi szabadság lényege – nem győzöm eleget idézni Schellinget –, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra is. Akkor vagyunk szabadok, ha döntünk. Választhatjuk a rosszat is, annak minden felelősségével és következményével.
Korábbi cikkemben jeleztem, hogy a diktatúrák általában nem túl jó választási lehetőségeket kínáltak – de volt választási lehetőség. 1975-ben pláne, már nem létezett a recski haláltábor, nem vitték az embereket Magyarországról a Gulágra, ha ellene mondtak a kommunista diktatúrának. Székely Gábor fejéhez senki nem tartott pisztolyt, hogy vagy elmondja a veretes kommunista szöveget, vagy főbe lövik.
Az elmúlt harminc évben (!) nem derült ki semmi olyasmi, hogy Székely Gábort zsarolták, a családját fenyegették, vagy bármi olyan kényszerítő eszközt bevetettek volna ellene, ami miatt vállalnia kellett a pártkongresszusi haknit.
Harminc esztendő hosszú idő, akit meggyötörtek az elvtársak, nagyjából mind elmesélték, mit műveltek velük. Tehát inkább azt valószínűsíteném, hogy Székely saját döntése okán beszélt a pulpituson, vagyis tevőlegesen építette a kommunista diktatúrát, és legitimálta Brezsnyev és Kádár tömeggyilkos rendszerét.
Ha ezt relativizáljuk, mint ahogyan a nemzet művésze teszi, akkor mindazoknak az ellenállását nullázzuk le, akik akár az életüket is kockáztatva, de a kommunista diktatúrával való szembenállást választották. Akik nem lettek színházigazgatók, főszerkesztők, intézményvezetők, hogy ne kelljen ilyeneket mondaniuk, hanem inkább elmentek kétkezi munkásnak.
Ha szebb múltat hazudunk magunknak, akkor 1956 emlékét gyalázzuk.
Szembeköpjük a kommunista diktatúrák áldozatait.
Mellékszál, de nem mellesleg Cserhalmi még Székelybe is belerúg, azt mondja: „A Nemzet Színésze szerint ha szakmának van még morálja, akkor Székely Gábor a gerince..." Csakhogy a tudósítás szerint a nemzet művésze azt hozta fel Székely kommunista beszédének mentségére: „És egy színház életében akkor is fontos volt, hogy kap-e pénzt vagy nem, ugyanúgy, mint ma". Akárhogy olvasom, Cserhalmi tulajdonképpen azt állítja, hogy ez a gerinc elég hajlékony volt, mert színházigazgatóként csak a pénzért hajolt be az elvtársaknak.
Na, ennek semmi köze a szakmához. Ez tartás kérdése.
Nem állítom, hogy nem lehet megváltozni. Elfogadom, hogy egykori hithű kommunisták, vagy csak sima konjunktúralovagok ma már másképpen látják a dolgokat. De ahhoz, hogy ezt el is higgyük, szükségünk volna valamiféle bocsánatkérésre. „Tévedtem. Rosszul döntöttem. Bocsássatok meg." Ennyit kellett volna ezelőtt harminc évvel elmondani.
Az erkölcsi ingoványon túl még valami: a tévedés belátása után első és legfontosabb logikus következtetés annak felismerése, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek. És ha ezt elfogadjuk, akkor nem nyilatkoztatunk ki. Ez alázat kérdése.
És ennek sincs semmi köze a szakmához. Ez emberi minőség kérdése. Amennyiben igaza van Cserhalminak, Stohl Andrásnak, meg az összes Székely Gábort védő színházi embernek, akkor Székely tanárként ezt pontosan tudja. Ezt tanította nekik.
