A magyarság megmaradásáért küzd a mezőségi lelkész

Nem állunk vesztésre a megmaradásért folytatott küzdelemben, erről is beszélt Oroszhegyi Attila mezőségi lelkész. Szalma György pusztakamarási riportja.

A magyar nemzet életerejét a szórványban élő magyarság bizonyítja legkiválóbban. Különösen igaz ez olyan területekre, mint a Mezőség. Annak ellenére is megmaradtak a magyarok, hogy minden körülmény a beolvadásuknak kedvezett évszázadokon át. A mezőségi magyarok erejéből tellett arra is, hogy hozzátegyen a közös magyar kultúrához, a magyar néptánc és népzene jelentősen szegényebb lenne a mezőségi hagyomány nélkül. A magyarság nem kisebb személyiségeket köszönhet a Mezőségnek, mint Kallós Zoltán, Sütő András vagy Pongrácz Gergely, a sor azonban hosszan folytatható. Annak ellenére, hogy mára tovább fogyatkozott a magyarság létszáma, megtartó ereje ma is erős, tucatnyi magyar sziget a román tengerben, olyanok a megmaradt településeink a mezőségi vidéken.

A magyar identitás megőrzésének mikéntjét Reményik Sándor foglalta össze a legjobban a Templom és iskola című versében. Én biztos vagyok benne, hogy társadalomtudósok még ki tudnák egészíteni a vers mondanivalóját, pilléresedett társadalmakról, öngettósításról szóló fejtegetésekkel, de közérthető nyelven Reményik verse magyarázza el, hogy mi segít megmaradni kisebbségben. A több évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy ott a magyar keresztény egyházak végzik a leghatékonyabb munkát az identitás erősítésében. A templom az egyik stabil színtér, ahol a magyarok akadály nélkül használhatják az anyanyelvüket, ahol a sajátjaik körében lehetnek. Ezen a gondolaton elindulva felhívtam egy mezőségi szolgálatot teljesítő református lelkészt, Oroszhegyi Attilát, hogy az egyik vasárnap elkísérhessem az Istentiszteleti útjára, a rá bízott közösségekben.

Forrás: Origo

Kolozsváron, egy benzinkút parkolójába beszéltük meg a találkozót. Szürke Dacia érkezett a megbeszélt időpont magasságában, az autóra ragasztott Székelyföld, és a kettő darab „Reformáció 500” matricák azonnal eloszlattak minden kételyt azt illetően, hogy vajon a fiatal lelkész érkezett-e meg. Oroszhegyi Attila kolozsvári születésű református lelkész, 14 éve szolgál a mezőségi szórványban, két gyerek édesapja. Felesége nyelvész, aki a magyar nyelvet kutatja szórványvidékeken. Ebben a családban több kiadvánnyi tudás halmozódott fel a szórvány életéről, nyelvéről, úgy általában a magyarság sokféleségéről.

Oroszhegyi Attila Bocskait visel, az autó nemzeti jelképekkel van díszítve, egy szemernyi kétséget sem hagyva azt illetően, hogy a lelkész milyen viszonyt ápol a nemzeti érzéssel. Az ember ilyen környezetben hajlamos otthonosan érezni magát, különösen abban a tudatban, hogy a sajátjaink közé megyünk vendégségbe. A mezőségi táj, dombok végeláthatatlan rengetege, mintha hullámokat vetne a föld errefelé. Télen különösen szép.

Útközben elbeszélgetünk, Oroszhegyi Attilának a kisujjában van a Mezőség története, de naprakész a jelenét illetően is. A jövőjéről úgy gondolkodik, hogy „az jó helyen van Isten kezében”.

A Mezőség történetéről elég azt tudni, hogy megpróbáltatásokkal nem szűkmarkúskodott a Fennvaló. De ebből látszik, hogy szereti az ittenieket, mert próbára tette őket. Ebben a próbatételben egy idő után nagyon megfogyatkoztak a magyarok. Nem azért lettek kevesebben, mert elkívánkoztak innen, a fogyatkozás oka, hogy a Mezőség a kisebb hadi útvonalak útján feküdt. Ami nagyobb hadtestmozgás volt, azok követték a folyók nyomvonalát, a kisebb hadmozgások azonban itt vezettek keresztül. A török-tatár csapatok itt vonultak végig, akár Szamosújvár felé, akár Torda felé haladtak, ezen a vidéken mentek keresztül, ez pedig minden esetben pusztítással járt.

Forrás: Origo

A Mezőség már nagyon régen szórványnak számít, sok települést többször újra kellett telepíteni, mert az utolsó emberig kiirtották a lakosságot. Néhány falu maradt csak meg, amelyeket nem sújtott olyan nagyon a pusztítás. Ezeken a településeken úgymond őslakosság él. „Meg merem kockáztatni, hogy a legeredetibb magyar típus maradt meg ezeken a településeken, egyedi vonások, egyedi markerekkel rendelkeznek itt a magyarok. Palatkán, Mezőkeszüben, Szováton egyaránt” – mondja Oroszhegyi Attila.

A kevés kivételtől eltekintve a vidék javarésze rendszeres pusztításnak volt kitéve. Pusztakamarás lakosságát többször kiirtották, az utolsó nagy mészárlás az 1848-49-es szabadságharc alkalmával volt, amikor a mócok végigpusztították a vidéket, százszámra gyilkolva a magyarokat.

A folyamatosan megtizedelt magyar lakosságot egy idő után román jobbágyokkal pótolták. Egyszerre tűnt kegyesnek és hasznosnak a betelepítés. Engedelmes munkaerő került a nemesi földekre, illetve a kegyetlen romániai török elnyomás viszontagságaitól mentettek meg ezreket azzal, hogy beengedték őket Erdélybe. Senki nem gondolta, hogy a befogadottak egy nap elzavarják a befogadóikat, és majd azt mondják, hogy ez valójában mindig az ő földjük volt. De ez egy másik történet kezdete lenne.
Botháza az első falu, ahol megállunk. Egy XIII. században épült templom kertjében parkolunk le, ami egy telken van a papi lakkal. Az Istentisztelet a lakásban zajlik, a templomot képtelenség felfűteni télen. A kapu előtt helyi idős házaspár, Horváth Sándor és Zsuzsa asszony várja a tiszteletest. Sándor katolikus, de a feleségével eljár a reformátusokhoz imádkozni, az egy szem gyermekük szintén katolikus. Azonban az ő sorsa úgy alakult, hogy román felesége lett, most inkább az ortodoxokhoz jár, egyben ő ott a harangozó is.

A papi lak egyik szobájában már be van fűtve a vaskályhába, mindössze hatan gyűltek össze. Még van 5-6 magyar a faluban, de azok vagy túl öregek, hogy a hóban nekiinduljanak az útnak, vagy nincsenek jelenleg a faluban.

Forrás: Origo

Az Istentisztelet hangulata igazán nehezen leírható, különösen, ha az ember kerülni akarja a felesleges pátoszt. Fesztelen és családias a hangulat, semmi kötelező formaság, az ünnepélyes emelkedettség mégis kézzel tapintható. Szórvány katolikus közösségekben tapasztaltam ugyanezt, ez élmény tekintetében olyan, mint visszaérkezni az ősegyházi időkbe. Az emberek mindenféle körülményeskedés nélkül összegyűlnek, hogy Istenről beszélgessenek, énekeljenek róla, neki. A régi énekeskönyveket vastag ujjú munkáskezek forgatják. Az énekhangok falsul, erősen hangzanak, itt minden olyan őszinte és eredeti, mint egy romantikusan hazafias regényben.

A gondnok egy rövid vizit erejéig körbevezet a templomban. Közben elmondja, hogy a magyar kormány támogatása nélkül ez az épület hamarosan elpusztulna. Most azonban remény van rá, hogy felújítják. Nem az eltűnőben levő helyiek számára, hanem a jövőnek mentik meg a múltunk értékes darabjait.
A következő állomás Pusztakamarás. A falu magyarsága 114 főt számlál, arányait tekintve nem változott semmi, a románok és a magyarok egyaránt megfogytak létszámban. A református gyülekezet létszáma virágkorában is 300 fő körül volt. A falu többi lakosát kitevő közel 1300 fő románokból és cigányokból áll. Hogy ez szám szerint mit jelent, azt pontosan nem lehet tudni, az ilyen felméréseket nem végzik pontosan Romániában. A cigányok zöme románnak vallja magát, és ezt nem is firtatja senki, ellenkező esetben szembe kellene nézni a románok tényleges lélekszámával, arra pedig nincs felkészülve a román társadalom. A 23 milliós nemzet mítoszának megsemmisülése is sokként érte a románokat.

Oroszhegyi Attila elmondása szerint a vegyes házasságok okozzák a legnagyobb problémát, mindössze 13-14 tisztán magyar család van Pusztakamaráson. A vegyes családokban jó eséllyel a magyar fél engedékenyebb lesz, a család nyelve a román lesz, a születendő gyerekek románként nőnek fel. Ez a tapasztalat, ellenpélda is van szép számmal, de jellemzően nem a Mezőségen. A románok létszámát a folyamatos elvándorlás apasztja erőteljesen. Beköltöznek valamelyik környékbeli városba, Kolozsvárra, Szamosújvárra, Tordára, vagy meg sem állnak valamelyik nyugati ország eperföldjéig.

Pusztakamaráson átlagosan 30 hívő gyűlik össze az Istentiszteleteken, Novolyból és Szombattelkéről is átjárnak a hívek. Novoly valamikor anyaegyházközség volt, gyönyörű kegyszerekkel felszerelt templommal. Ennek a világnak az vetett véget, hogy Avram Iancu csapatai feldúlták és elpusztították a települést. Novolyban módos magyar gazdák éltek, az 1848-49-es szabadságharc alatt, háromszor annyi katonát állítottak ki, mint a lélekszámban és magyarságban is nagyobb Pusztakamarás. Szombattelke pedig a Sütő András regényekből ismerős, ott lakott Gyümölcsoltó Gergely, az író nagybátya.

Forrás: Origo

A téli hideg miatt Kamaráson is egy melléképületben tartják a szentmisét, a templomot addig használják, amíg az időjárás megengedi. Egy patikára emlékeztető, fehérre festett falú, kicsempézett padlózatú teremben gyűlnek össze a hívek. A teremnek az az illat ad némi patinát, ami az öreg falusiak ruházatából, a férfiak jellemző bőr- és szövetkabátjából, és a régi énekeskönyveikből árad. Ez az illat ismerős minden régi templomból, az öreg hívek, a régi kegytárgyak és a jó illatú imádkozás elegye ez.
Az Istentisztelet közben végignézem a megjelent híveket, ugyanolyan munkában megöregedett földművesek, mint Botházán.

Oroszhegyi Attila megmutatja a falu templomát, szó esik a Kemény bárókról, akik a templomban vannak eltemetve, és akiknek tragikus sors jutott osztályrészül a román világ 45 utáni visszatérésével. Az egykori kúriáikat elbontották apródonként. Amikor Oroszhegyi Attila feljelentést tett a lopások miatt, a rendőrség csak megvonta a vállát. Nem rosszindulatból nem törődnek a dologgal, csupán nem értik, hogy miért kellene azért a régi épületért bármit is tenni.

Forrás: Origo

A szórvány sok tanulságos történet megszületésének a helyszíne, alkalmas hely a furcsán szép történetek megszületéséhez. Oroszhegyi Attila pedig ontja magából őket. Elmeséli többek között egy magyarlégeni élményét, amikor elment a faluba, hogy a reformáció ünnepén Istentiszteletet tartson az ott lakó négy református magyarnak. Még él a faluban négy másik magyar, de ők katolikusok. Az úrvacsoraosztás úgy történt ezen a jeles ünnepen, hogy egy katolikus néni hozta az úrvacsorai kenyeret és bort, mivel ezzel a gesztussal akart megemlékezni a református édesapjáról. Az ünnepi Istentiszteleten részt vett egy vegyes házaspár is, a román asszony elkísérte az urát. „Négyen voltunk a templomban, egy katolikus, egy ortodox és velem együtt két református, így ünnepeltük a reformáció ünnepét Légenben.”

Egy másik történetében elmesélte, hogy Bárányosvölgytanyán nincs templom, az egykori iskola épületében alakított ki a román pópa egy kápolnát, ott szoktak havonta egyszer református istentiszteletet tartani a csekély számú magyar híveknek. Az istentisztelet két nyelven folyik, ez nem szokatlan szórványban. Nem azért, mert a magyarok nem értenék a liturgia nyelvét, hanem mindig összejön 20-30 román is ezeken az ünnepi alkalmakon. Az ő kedvükért mondják el a liturgikus szöveget románul is, néhány éneket is lefordítottak, szeretik is énekelni.

Egyszer kérték meg Oroszhegyi Attilát egy temetésen, hogy elegendő, ha csak románul mondja a búcsúztatást, mivel a halott rokonsága, leszármazottjai jórészt románok. A lelkész úr kedélyesen azzal utasította vissza a nagylelkű engedékenységet, hogy számára elegendő indok a magyar szertartásra, ha a meghalt ember tud magyarul.

A kétnyelvűség örök dilemma egy szórvány lelkész számára. Az egyházjog úgy rendelkezik, hogy az Erdélyi Református Egyház belső nyelve, az adminisztráció, illetve az istentiszteleti nyelve a magyar nyelv. Viszont egy olyan vidéken, ahol többségében románok élnek egy faluban, az alkalmi Istentiszteletek, mint az esketés, temetés alkalmával nem lehet megtenni, hogy a szertartás egy része legalább el ne hangozzék románul, vagy a Miatyánkot ne mondják el a többségi nyelven is. Oroszhegyi Attila elmondja, hogy a dilemma onnan ered, hogy a lelkész tényleges feladata, hogy az evangélium üzenetét hirdesse, mellékes, hogy milyen nyelven. Azonban egy szórvány lelkész helyzete speciális, tudnia kell azt is, hogy nemcsak az Istent szolgálja, hanem a nemzetét is, mind a kettőnek kedvében kell járjon. Egy szórványlelkész a magyar közösséget is meg kell szervezze, a magyar kultúrát jeleníti meg.

Oroszhegyi Attila elmesélte, hogy egy konfirmálás alkalmával a kátét kellett kikérdeznie vegyes családból származó fiataloktól. A kérdéseket magyarul tette fel, a konfirmándusok magyarul is válaszoltak. Oroszhegyi Attilának azonban az a szokása, hogy a válaszok után egy rövid magyarázatot fűz a kérdés-válaszhoz, hogy közben a rokonság is tanuljon. Ezen a ceremónián a magyarázatot elmondta románul is. Ezt amolyan kísérletnek szánta. A református magyarok részéről volt némi morgolódás, hogy nem kellene indokolatlanul is használni a román nyelvet, azonban a román résztvevők megköszönték a fordítást, elmondásuk szerint nekik nagy élmény volt ez, mert eddig nem tudták, hogy miben áll a református vallás. „A magyar hívek úgy tekintenek a lelkészre, mint a magyarság támaszára, megtartójára, érthető mindenki álláspontja. A szórvány világban a házajtón kilépve, a legtöbbet a román nyelvet használják az emberek, jórészt csak a családtagokkal van módjuk magyarul beszélni. Ezért fontos, hogy minden alkalmat megragadjon a lelkész is arra, hogy a magyarok a saját nyelvüket használhassák” – mondja el Oroszhegyi Attila.

Oroszhegyi Attila örömmel végzi munkáját, minden érdekli, ami a Mezőséghez kapcsolódik. Elmondása szerint nagyon hálás feladat a szórvány szolgálata. Sokkal látványosabb eredménnyel jár bármilyen erőfeszítés. A hazavezető úton a vidék többarcúságáról beszélt, illetve, hogy egyáltalán nem állunk vesztésre a megmaradásért folytatott küzdelemben. Szórványkollégiumok, magyar ifjúsági közösségek, magyar szigetek jelentik a stabil bástyáinkat. A világ, és benne a Mezőség is visszavonhatatlanul megváltozott. Hosszú időre az tervezhet itt, aki úgy képes alkalmazkodni, hogy közben nem prédálja el az örökségét.