Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nem fognak megsértődni a markaziak, ha úgy kezdem, hogy a világhírű operaénekes a pesti otthonában adott interjút?
Nem hiszem. 8-10 éve Markazon élek, és jobban szeretek ott lenni, mint Budapesten. De itt is van egy lakásunk, mert néha feljövünk egy-egy előadásra vagy koncertre, mint most is. Tegnap egy balettgálán voltunk, de az év 360 napjából 300-at ebben a csodálatos faluban töltünk feleségemmel, Katikával.
Ön, aki az élete jelentős részében a világ nagyvárosaiban lépett fel, Münchenben, Bécsben, Rómában, Milánóban, hogyan bírja azt a nyugalmat, csendet, amely Markazon körülveszi?
Nekem ez egyáltalán nem furcsa vagy ismeretlen. Én vidéken nőttem fel, Sümegen, és itt is érettségiztem. Édesapám állatorvos volt, 46-ban került a család Sümegre. A sümegiekkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
Hamarosan megint megyek, mert hatvanéves érettségi találkozóm lesz. Ami még fontos, hogy elég volt a stresszből, itt az ideje a pihenésnek, na és, ha tehetjük, utazunk a világban kedvünk szerint.
Édesapját rendszerellenesnek kiáltották ki 56-után. Hogyan élték meg?
Nagyon nehezen. Mivel én voltam a legidősebb testvér a négyből, nekem kellett a családot segítenem. Feketelistán voltam három évig. A gimnáziumból nem javasoltak sehová. Szomorúan emlékszem azokra a napokra.
Mi szeretett volna lenni akkor?
A Testnevelési Főiskolára készültem akkor, mert élsportoló voltam. Bizton állítom, ott is megálltam volna a helyem.
Tapolcára kerültem, és elvégeztem a vonatfékező tanfolyamot első lépésként, bízva abban, hogy majd esetleg még állomásfőnök is lehetek egyszer. Sajnos ez sem adatott meg, a főnökömtől nem kaptam segítséget az előrelépéshez, így azonnali hatállyal kiléptem.
Budapesten helyezkedtem el, mint revolver esztergályos. Bele kellett törődnöm. Nincs továbbtanulás, dolgoznom kell, a munkásosztály része lettem, de bevallom, megszerettem ezt a sorsot és az embereket, a közösséget. Nagy iskola volt ez számomra, szerettem az embereket, és ők is szerettek engem.
Az emberektől tanult?
Tőlük, és az élettől. Az egészből! Később úgy éreztem, szakmát kéne tanulnom, és elektroműszerész tanuló lettem a Villamosgép- és Kábelgyárban, és ott kaptam meg a szakmunkás bizonyítványomat.
Egy gyári kirándulás kapcsán a társaságból felfigyelt az énekhangomra egy szerszámkészítő kolléga, és érdeklődött nálam, tanulok-e énekelni, mert ő igen, és úgy hallja, nekem érdemes lenne.
Megadta az iskola címét, ahová elmentem, és felvettek. Nem tudtam azóta sem megköszönni ennek a fiatal kollégának, de ettől kezdve minden sikerült, és egy tehetségkutató meghallgatás után, amire édesanyám levélben hívta fel a figyelmemet, felvettek a Zeneművészeti Főiskola ének tanszakára, az előkészítőbe, majd a főiskolára, és végül az operatanszakra.
A Jóisten a tenyerébe vett!
Hét kemény évet töltöttem el itt, szorgalmasan készülve az akkor még bizonytalan jövőre.
Innentől kezdve pedig elkezdett meredeken ívelni felfelé a karrierje?
Azt nem mondanám, hogy meredeken, de valóban elindult felfelé.
1969-ben végeztem, és tudtam, nem én leszek a legfoglalkoztatottabb énekese az operának, igy sportnyelven szólva versenyekre kezdtem benevezni, hogy felmérjem, valóban mit is érek, mire vagyok jó?
Azt hiszem, a versenyeken elért díjaim nyitották fel a szemét az akkori vezetésnek, és a szerepeim: Hamlet Horatiója, majd a Bánk bán Biberachja, a Margitszigeti Faust Valentinja után elég korán Verdi Macbeth című operájának címszerepét osztották rám, ami az egyik legnehezebb, legigényesebb szerepe a bariton repertoárnak énekben és játékban egyaránt. Nagyon sokat profitáltam ebből a szerepből, magam sem tudom, hogyan, de partot értem, és ettől kezdve szebbnél szebb feladatokat kaptam.
Miután a párizsi Fauré-versenyen a nagydíjat, a dalkategória első díját, valamint a Pompidou-különdíjat elnyerte, megváltozott az élete?
Nemcsak az életem, de a lehetőségeim is megváltoztak. Sorra jöttek a külföldi meghívások.
Még egy nagyon fontos énekversenyről nem is tettem említést. Ez a Trevisoi Toti dal Monte énekverseny volt, ahol a zsűri elnöke a világhírű tenor, Mario del Monaco volt. Luna gróf szerepére Verdi Trubadúrjából első díjat kaptam és két előadást.
Sajnos az előadást nem tudtam teljesíteni, mert Münchenbe szólított a szerződésem, Verdi operájában, Az álarcosbálban Renátót alakítottam.
Volt olyan szerep, amelyet nagyon nem akart, de önre erőltették?
Olyan, amelyet nagyon erőltettek, nem, de a Falstaffból Ford szerepét a Párizsi operában nem vállaltam el, mert el nem tudtam magam képzelni ennek az idiótának a szerepében.
Mi volt az ön igazi szerepköre?
Kezdem azzal, a szerepeket és szerepkört nem mi határozzuk meg. Mikor mire van szüksége egy színháznak a kiválasztott operához. Én nagyon sokszínű repertoárt énekelhettem Mozarttól Wagnerig. Mégis talán nem volt véletlen, hogy 15 Verdi-szerepet énekeltettek velem, részben itthon és külföldön.
Volt olyan, hogy nem a kottával kezdett, hanem azzal, hogy mást meghallgatott? Ha igen, nem lett ebből utánzás?
A kottát meg kell nézni, ez nem vitás. Sajnos én jártam úgy, hogy ezt nem tettem meg, és elvállaltam egy olyan szerepet, amelyet nem kellett volna.
De az, hogy meghallgatni, megnézni mást – ma már rengeteg videó van, az én időmben még egy hangfelvételnek is örültünk –, nem hiba. Én már csak azért is rengeteget hallgattam, hogy a nyelvet, a tökéletes kiejtést eltanuljam. Én az olasz belcanto híve vagyok, hiszen legtöbb szerepem az olasz szerzők műveiből adódott. Én nem tudok kitalálni egy újfajta stílust, de ugyanakkor máshogy kell egy olasz operát, máshogy egy modern szerző művét vagy Wagnert, máshogy az orosz operát stílusosan elénekelni. Azzal teljesen egyetértek, hogy
attól nem szabad eltérni, amit a szerző leírt, de azt a saját egyéniségeddel kell megvalósítanod. Ha nincs egyéniséged, és csak vizenyős tekintettel nézel a távolba, akkor nem vagy művész.
Akkor magadba forduló vagy, és öncélú. Ha csak ordításra vagy képes, a hangod fitogtatására, az szörnyű. Valamikor régen az énekesek Olaszországba jártak tanulni. Ennek sajnos vége. Sokan hiszik, hogy mindent tudnak a szakmáról, a művészetről. Ajánlatos meghallgatni másokat. Részben ötleteket is meríthetsz belőle, és kritizálhatsz is. Mondhatod azt, hogy te nem úgy, hanem másként fogod énekelni.
Szereti, ha utánozzák?
Én nem utánoztam soha senkit, és másoktól sem várom ezt. Mondjuk, nem zavar egyáltalán.
Mindenkinek az a legfontosabb, hogy a saját kvalitásával, hangjával, még a korlátaival is legyen tisztában. Az operaéneklésben az a csodálatos,hogy nincs két egyforma hang vagy művész, merjünk egyediek lenni!
Kivel volt a legjobb együtt játszani, vagyis a színpadon közösen énekelni?
Nem akarok neveket sorolni, félek, hogy kihagyok valakit.
Egy-egy előadás sikeréhez, színvonalához nagymértékben hozzájárul, hogy ki a partner. Ott nincs mese. Átjön az, hogy az illető neked szimpatikus, vagy sem.
Ha óriási művész a társ, akkor te is arra a színvonalra szeretnél fellépni. Nagyon sok jó énekessel énekelhettem együtt. Ők vitték magukkal az embert.
Sokan azt mondják, például zenekari vezetők, hogy az adott zenész legyen akár egy kicsit gyengébb zeneileg, viszont emberileg legyenek meg azok a tulajdonságok, amelyek elengedhetetlenek. Mit gondol erről?
Borzasztó fontos, hogy megtaláljuk a közös hangot, bár nem kizáró ok, ha nem. Én énekeltem olyan társsal, akivel úgy utáltuk egymást, hogy az eszméletlen. Az előadásnak akkor is le kellett mennie.
És le is ment rendben?
Le, csak legfeljebb nem azt érezte a néző, amit kellett volna. Az ilyesmi előfordult. Az ember ilyenkor hozza a megszokott rutinját, de
volt olyan esetem is, amikor bementem az igazgató úrhoz, és kértem, hogy ezzel a kolléganővel lehetőleg többé ne tűzzön ki.
Ilyenkor előfordul, hogy az egyik énekes – mondjuk így – le akarja énekelni a másikat?
A rivalizálás nem ismeretlen a színházban. Ha ezzel az előadás jobb lesz, és a nézőt magával tudja ragadni, akkor rendben. Anna Netrebko és a férje, Yusif Eyvazov koncertjét hallgattam nemrég a Művészetek Palotájában. Utóbbi mellszélességgel előrement, és énekelt. Nem fogott meg egyáltalán. Előbbi hátrahúzódott, és csoda volt, amit csinált.
Gyűlöltem, utáltam, és a mai napig nem tartom jónak, ha egy énekes teljes mellszélességgel dobja magát előre, fitogtatva külsejét, és nem a hangját.
Kritikus egy-egy előadás után?
Mostanában sajnos igen. Talán nem kéne.
Mióta abbahagytam a pályát, amúgy is jobban odafigyelek, hogy mit hogyan kellene csinálni. Azt látom, hogy vannak problémák, de vannak óriási egyéniségek is a Magyar Operaházban. De nem elég, ha valakinek a hangja csodálatos, ahhoz, hogy jó legyen, a személyiségnek is erősnek kell lennie.
Az ember csak saját magát tudja adni.
Én abból, ahogy valaki énekel, le tudom írni, hogy milyen ember az illető. Az ember nem tudja saját magát meghazudtolni.
Azok az érzelmek, amikkel rendelkezel, azok a színpadon kijönnek, sugároznak, ordítanak vagy taszítanak.
Volt kedvenc koncertterme?
Én énekeltem a Carnegie Hallban, a bécsi koncerttermekben, Operában, a New York-i MET-ben. Amikor bekerültem a Magyar Állami Operaházba, olyan akusztika volt ott, hogy élvezet volt énekelni. Nem erősítésről, meg gégemikrofonról beszélek, hanem belső akusztikáról, amit tud produkálni egy ilyen színház, jó tervezőjének köszönhetően, amit sajnos az átépítéssel elvesztett. A nézőtereket patkó alakúra építik. Ez nem véletlen.
Az olasz énekesek, mielőtt énekelnének, bepróbálják a színpadot, hogy melyik ponton hogy szól a hangjuk. Általában nem a színpad közepe a legjobb, hanem valamelyik sarok.
Amikor Buenos Airesben énekeltem, és az egyik alkalommal a próbát hallgattam, a kupola alatt megszólalt valami. Mintha egy hangszóróból szólt volna, úgy áradt a hang a kupolából. Azt azért fontos hozzátennem, hogy Buenos Airesben nem bombázták le az operaházat, a Teatro Colónt a második világháborúban, ahogy Európában sok helyen. Az úgy maradt ott, ahogy építették. Az összes külföldi nagymenő a háború alatt oda járt énekelni, a világ legnagyobb énekesei akkor mind megfordultak ott, mert akkor Európában már nem lehetett dolgozni és énekelni. Az akusztika csodáját talán itt tapasztaltam először.
Koncerteket szervez, és úgy tűnik, nagyon aktívan éli az életét.
Ez a feleségemnek is köszönhető, aki ugyanúgy, vagy talán még jobban szereti ezt a műfajt, mint én. Igen, valóban elég aktívak vagyunk.
Többféle műsort szerkesztettem az elmúlt években, de egy picit azért vissza kellett vennem, mert ugyan valóban aktívnak tűnök, de azért egy kis pihenőt kell tartanom.
Azért nyugtasson meg, hogy nagy baj nincs!
Nagy baj nincs, próbálom az életet sportosan, egészségesen élni, utazni, amíg bírjuk.
