Wagnerről, nélküle – avagy volt egyszer egy Ring gyűrűi-évad

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/73. levélária   Kedves Tatjána Néném! Nincs még vége a színházi szezonnak, de ilyenkor, ebben legszebb heinei hónapban – „Im wunderschönen Monat Mai" – már megérint minket az évadvég szele melege. Minden világos és virágos, ami már nem virágos, lombos, és oly éji illatok sorvasztják az előadás után hazakóválygó ember további munkakedvét, amelyeket mégoly drága üvegcsékben se keverhet ki senki. Legalábbis így érzem a Kormányzó hétfő esti magyarországi bemutatója után.

A mi múló évadunk színei is így kívántak elvegyülni egymással: jól láthatóan, de nagy harmóniában – legalább így szerettük volna. A Ring gyűrűit megmutatni, azt is, ami Wagnernek volt fontos, és azokat is, akiknek Wagner volt az. Néném jót mulatott azon, hogy Wagnert magát eközben képtelenek voltunk játszani... Igen, a lassan egy éve bezárt Operaház zenekari árokmérete az Erkelben (egyelőre) nincs meg, és a színpad sem eléggé mély (egyelőre) saját, létező Wagner-produkcióinkhoz. Miközben viszont úgy érzem, nem tett rosszat, hogy furamód az ünnepelt nélkül ünneplünk, jelzem, hogy azért az utolsó színpadi művet csak' eljátszottuk: a Parsifal előadásától búcsúzva mintha az előző 35 esztendő Operaházát is kissé elengedtük volna. Nem a Háry Nixébe, dehogy, hisz tele voltak értékkel azok az évtizedek is, csak az orrunk elől – hisz az a jó, ha kilátunk a szélvédőn, ne menjünk falnak vagy tévelyegjünk a fétiseinktől vakon.

Parsifal

Tatjána néném szerint ez bizony egy sima „német évad", csak megmarketingeltük ezzel a ringes szöveggel. Az ilyen sommás megállapítások nem igazságtartalom nélkül valók, csak eredőjük gyakran dezorientál: például a misebortól valóban be lehet rúgni, csak nem szoktak, mert nem is arra szolgál. A mienk sem volt tőről metszett német évad, pedig ha a német nagykövetség vagy a Goethe Intézet figyelemre méltatja, akkor készséggel elismertem volna. (Most már hiába, guten Morgen!) De nem kizárólag német mégsem – ugyanakkor számos ponton igyekezett karaktert adni, valódi jelleget, arcélet a 2017/18-as egyszeri, mert megismételhetetlen szezonnak.

Miket vittünk színpadra?
- Meyerbeer: A hugenották (premier a Wagnerhez szívélyes, ám általa sokat támadott komponista tollából)
- Humperdinck: Jancsi és Juliska (premier egy wagneriánus meseopera-írótól, aki a Mester famulusaként a Parsifalba is bele-beletoldhatott)
- Offenbach: A rajnai sellők (premier egy csípős nyelvű kortárstól, aki ezúttal német nyelven és nem operettet, hanem operát jegyez, Wagner rajnai territóriumába merészkedve, ráadásul a Trisztán helyett adják elő)
- Wagner: Parsifal (búcsú a produkciótól, Mikó András és Ferencsik János 1983-as, centenáriumi előadását már fentebb emlegettem)
- Bach: Örömünnep (premier, korábbi címén „Vígkantáták", valójában pasticcio)
- Szálinger/Köteles: Siegfried-idill, avagy egy barátság vége (premier, dráma+zene sok Nietzschével)
- GermanLateNight – Hindemith-tel (négy kísérleti premier, mely művekben egy nagy antiwagneriánus próbál kitérni a hatás elől, de sikertelenül sikeresen)
- Lortzing: Az operapróba (premier attól a szerzőtől, akinek Hans Sachs című darabját, ha Wagner nem ismeri meg, mi sem ismernénk a Mesterdalnokokat)
- Schubert: A négy évig tartó őrség (premier a nagy dalkomponistától, akinek Liedjeiért különösen a Sei mir gegrüsst! címűért rajongott az idős Wagner)
- Weber: Oberon (premier, Kolozsvárral együtt adtuk, „Weber a legnagyobb élő ember" – mondta egyszer Wagner)
- Strauss: Salome (a legnagyobb wagneriánus legbotrányosabb műve)

No, és a koncertek?
- Opera133 – A profán Wagner (Columbus-nyitány, Wesendonck-dalok, Lohengrin-keresztmetszet)
- Wagner, a dalnok (összes dala)
- Ösvények Bayreuth felé (énekkari művészek áriaprogramja)
- Wagner: Siegfried-idill és Schönberg: A megdicsőült éj (kamarahangverseny)
- Strauss: Az árnyék nélküli asszony (e főművében saját mitológiát, afféle másik Ringet teremt)
- Gluck: Íphigeneia Auliszban (Wagner átirata)
- Marschner: A vámpír (egykor Wagner tanította be, vezényelte és írt bele, betétária)
- Korngold: A halott város (a könnyű múzsa felé is elhajló wagneriánus szerző nagyszabású alkotása)
- Spontini: A vesztaszűz (egy népszerű klasszikus Wagner karmesteri múltjából)
- D'Albert: Hegyek alján (a német verizmus legnagyobb műve, igazi Wagner-kortársé)
- Orff: Carmina Burana (valaki, aki ki tudott bújni és nagyon más irányt vett színpadi műveiben)
- Wolf: A kormányzó (egy Wagner-hívő dalszerző egyetlen operája tiszteleg a Mesterdalnokok előtt)
- Beethoven: IX. szimfónia (Wagner ezzel tette le Bayreuth alapkövét)
- Mendelssohn: Scherzo (erre készült az évindító koncert balettbetétje)
- Wagner: Trisztán és Izolda – Szerelmi halál (Duet címmel ment pas-de-deux-ként)
- Richter János 102 – A szakrális Wagner (Palestrina: Stabat Mater – Wagner-átirata, Parsifal- és Tannhäuser-részletek)
- Best of Ring (szépségtapasznak szánt dekoratív zenekari hangverseny a Tetralógia legismertebb részleteivel Budapesten és Pécsen)
- Ring Estély (új, Wagner-motívumokra írott keringővel, Schumann- és Nietzsche-dalokkal, Tannhäuser- és Mesterdalnok-részletekkel, Wagner-zongoradarabbal)

Azért ezt a 32 alkotást és alkalmat valahogy nem érzem kevésnek, még akkor sem, ha az építkezések elhúzódása miatt valóban csak 2019 novemberében lesz módunk az Istenek alkonya bemutatásával két teljes Ring-kört eljátszanunk. Akkor, ott annak is meg lesz a maga jelentősége. (És természetesen helyt álltunk a szokásos olasz-francia-német-magyar frontjainkon is, a balett is 100 előadás felett táncolt, tehát senki se érezhette „Wagnernek kitett" évadként a Ring gyűrűit.)

És amiket még ezenkívül koncertszerűen eljátszottunk, mert fontosak lettek, mert annyi nagyszabású művet nem tudunk az Erkel mai körülményei között előadni:

- Verdi: Stiffelio
- Verdi: Otello
- Puccini: Turandot
- Giordano: Andrea Chénier

Nem kell ahhoz a wagneriánus szektához tartoznunk, túlzásokba essünk, más szerzőkről lemondanunk, hogy szeressük Richard Wagner zenéjét. Sőt, nyugodtan meg lehet a véleményünk bizonyos emberi vonásairól (Berlioz se egy vonzó valaki, Gesualdo meg embert is ölt), gondolhatjuk azt, amit Nietzsche is a szemére vet Szálinger Balázs frissen íratott drámájában („Én azt vallom, te vagy a legnagyobb / Művész, aki a Földre született. / Örülök, hogy ismerhetlek. De sajnos / Te mást tartasz nagyra saját magadban, / Mint amivel ténylegesen varázsolsz. / Ez a bajod.").

Fotó: Polyák Attila - Origo

De Wagner mindenképp az operairodalom oszlopa, egész egyszerűen méltatlan, ha a közszáj darabjainak hosszával cikizi, hisz azokban a mondanivaló, a gondolat is sokszorosa a két hét alatt megírt tucatoperákénak. Végső soron olyan ez, mintha azon gúnyolódnánk, mennyivel hosszabb egy BMW a néhai Trabantnál, s oda se bagóznánk arra, mennyivel fejlettebb az egész szerkezet: Wagner esetében az egy kézben tartott saját univerzum formálódik folyton.

Richard Wagner művészi géniusza, egy kézben tartott világa, vasakarata és totális színháza fejbe kólintotta a XIX. század artisztikus világát: legalábbis operát többé nem lehetett írni, csak hozzá képest valahogy: mégpedig valahogy másképp, mint addig. Chabrier könnyekre fakadt a Trisztán előjátéka alatt, Schönberg harmincszor váltott jegyet egymást után a Parsifalra, de Elgar is szerelmes volt e műbe, Mallarmét versírásra ragadtatta magát a Wagner-operák alatt, még Verdi gyászsorai szerint is a német vetélytárs hagyja a legerősebb lenyomatot a művészet történetében, két császár, néhány király és egy rakás herceg mellett Csajkovszkij, Grieg, Saint-Saens és Bruckner is ott tolongott Bayreuthban, a tetralógia bemutatóján.

Ha Wagner művészetét jó irányból közelítjük, leginkább saját fejlődésének-útjának mentén, tehát a zógennánte romantika felől az életművel együtt haladva, bárki megérhet a különleges élmények befogadására. Amit pedig mi szerettünk volna: nem cikkekben, de teljes értékű zenei illusztrációkkal alátámasztani az operairodalom csodálatos metamorfózisát, a Wagner előtti világot, kortársait és utódait, követőit vagy epigonjait. Remélem, nemcsak a feketeöves rajongók tartottak velünk, mert ez a töménység bár egyedi eset, nem hinném, hogy még egyszer ismételhető, ám egy-egy pillanata is hordozhatott önmagában olyan élményt, amely elkísér bennünket a wagneri műértés perifériáján.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Csókolja,

Szilveszter

2018. május 16. Budapest