BMX-világbajnok vezeti az ötcsillagos szálloda éttermét

Körösi Norbert, Kempinski, konyhafőnök
Körösi Norbert, Kempinski, konyhafőnök, manager, bmx világbajnok. 2018.01.10 Fotó: Csudai Sándor
Vágólapra másolva!
Egy város dinamikáját a benne élők határozzák meg. Ez talán nem egy forradalmi alaptétel és nem is akkora újdonság. Ahogyan az sem, hogy Budapest egy kifejezetten menő hely, ahol jó lenni. A város adottságai sem akármilyenek, de legalább annyira meghatározók a lakói. A város menőségfaktorát erősítő figurákra pedig szinte bárhol rábukkanhatunk. Akár az ötcsillagos belvárosi Kempinski földszintjén működő ÉS Bisztróban is. Ott van például Kőrösi Norbert, az étterem vezetője. Első ránézésre egy állandóan sürgő-forgó, határozott és pörgő fiatalembernek tűnik. Vele beszélgetve azonban kiderül, hogy a magabiztossága több évtizednyi kalandra épül: volt ő BMX-világbajnok, bejárta a világot, az ellopott biciklije miatt levágták egy ember kezét, élt Új-Zélandon, bújkált Szaúd-Arábiában és csatlakozott egy újcirkusz társulathoz is, nem mellesleg ő volt a Kempinski díjnyertes reklámfilmjének főszereplője is. Végül hazajött és a békéjét az étteremben találta meg. Leültünk beszélgetni vele.
Vágólapra másolva!

Annyi mindent történt önnel az életben, hogy arról még egy könyvet is írt pár éve a dumaszínházas Hajdú Balázs „Megúsztuk szárazon” címmel. Hogy indult ez az egész sztori? Már gyerekként arról álmodott, hogy az egész világ a lábai előtt hever majd?

Ez úgy kezdődött, hogy 12 évesen karácsonyra kaptam egy BMX-et. Nagyon kiakadtam azon, hogy nem legó lett az ajándék, viszont ha már így alakult, akkor levittem a ház elé a bringát, ahol találkoztam olyan srácokkal, akik tudtak tekerni elengedett kézzel. Ezen akkor nagyon meglepődtem, nem hittem, hogy lehet ilyet csinálni! Aztán nekem is sikerült. Majd láttam, hogy lehet egy keréken is tekerni - az is sikerült.

Rájöttem, hogy nekem ez mind megy, így hát eléggé rákattantam. Az lett belőle, hogy '94-ben világbajnok is lettem BMX flatland-ben, ami egy freestyle kategória.

Ezzel párhuzamosan rengeteget hívtak külföldi fellépésekre, fesztiválokra, mindenféle helyekre. Mivel sokat utaztam, ezért elkezdett nagyon zavarni az, hogy nem tudok angolul, beiratkoztam hát egy nyelviskolába, ahol véletlenül pont hajópincéreket is képeztek. Kitűnően elvégeztem azt is, úgyhogy elszegődtem hajóra. Egy ideig a kettő párhuzamosan ment egymás mellett - a hajó és a bringa. Igaz a munka mellett már inkább csak bemutatókon vettem részt, nem versenyeztem - meg ebben volt azért több pénz is. Bár újabb trükkök kidolgozására nem jutott idő, gyakorolni viszont még tudtam, ami pedig elég volt ahhoz, hogy elhívjanak Szaúd-Arábiába, Dubajba meg mindenfelé.

"Úgy kezdődött, hogy 12 évesen karácsonyra kaptam egy BMX-et" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nyolc éve pedig már itthon.

Igen, jött a Zsidai Csoport és a Kempinski, mellé még befért az életembe Budapesten az Underground Cirkusz. Ja, és megszületett a már említett könyv. Dióhéjban ennyi volt az életem. (Nevet.)

Azt hiszem, hogy ennek egy-egy szeletére sem lenne elég egy-egy órás interjú... Viszont úgy érzem, hogy az életében minden ad hoc jött.

Teljesen.

Azért valamit szokott néha tervezni?

Soha. Minden jött magától, csupán azért, mert tudtam, hogy jönnie kell. Tudtam, hogy én akarok lenni a legjobb a biciklizésben.

Egyszerűen csak csináltam, közben biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Világbajnok lettem.

Aztán elmentem hajózni, tudtam, hogy ott magas fokozatba akarok kerülni, úgy is hagytam abba. Mindenben, amibe belekóstolok, szeretnék az egyik legjobb lenni. Amíg nem így van, addig pedig csinálom és hajtom. Még akkor is, ha van közben sok kudarcélmény. Mert van, efelől ne legyen kétség...

Miért jó bringázni?

Az a jó az olyan típusú BMX-ezésben, amit én csinálok, hogy folyamatosan élményt okoz a saját korlátaim átlépése. Ez pedig engem nagyon érdekel - az egész életem erről szól.

"Folyamatosan élményt okoz a saját korlátaim átlépése" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Nyilván vannak határok. Mondjuk az ember eltöri a karját...

Akkor viszont a másik kezemmel fogom a kormányt. Ha kitalálok egy figurát, amit szeretnék megvalósítani, akkor addig nem nyugszom, amíg össze nem jön, amíg nincs kész.

Az egy dolog, hogy közben eltörik bármim, az nem érdekes.

A lényeg, hogy meglegyen a trükk, ha pedig megvan, akkor rögtön el is engedem. Jöhet a következő. Ha valamit nem tudok megcsinálni, akkor az nagyon érdekel, nagyon meg akarom csinálni.

Szóval azért a hajózásban is volt egy ilyen kihívás?

Az tényleg úgy jött, hogy véletlenül jól elvégeztem a nyelvsulit és véletlenül pont ajánlottak egy szerződést egy ilyen hajóra és véletlenül pont nem volt annyi fellépés a biciklivel. Persze érdekelt is a hajózás, a vendéglátás, a luxushajók világa, Amerika és a többi. Hát kipróbáltam! Nagyon nyögvenyelősen indult – akár csak a BMX-es trükkök, nem nagyon akart menni. Úgyhogy, amikor az első hajóutamról egy kicsit vért izzadva hazajöttem, elhatároztam, hogy na, már csak azért is! Addig nyomtam, hogy a végén hét évet lehúztam a SeaDream Yacht Clubnál, ami a világ egyetlen hatcsillagos jacht klubja volt akkoriban. Főpincér fokozattal jöttem haza, amikor azt mondtam, hogy na, most már elég.

Viszont, amikor elkezdett hajózni, akkor a BMX-szel már csúcsra ért. Miért nem mondta azt a nyögvenyelős kezdeteknél, hogy inkább hagyja a fenébe a hajózást és folytatja a tekerést?

Mert nem csak egyszerű kihívást találtam a hajózásban, hanem egy olyan kihívást, ami érdekelt is. Iszonyú durvának tűnt. Azt éreztem, hogy mindenképpen magas fokozatig kell vinnem ebben is. Ezért nekivágtam újra és újra.

"Amikor az első hajóutamról egy kicsit vért izzadva hazajöttem, elhatároztam, hogy na már csak azért is!" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miért ért véget a hajózás?

Úgy éreztem, hogy nem akarok már többet utazni. Állandóan repülő-hajó-repülő-hajó rendszerben éltem éveken át. Szerettem volna már egy helyben maradni. Egy idő után minden nap úgy keltem fel, hogy na jól van most már haza kellene menni. Azt mondjuk elfelejtettem mondani, hogy közben elköltöztem Új-Zélandra is egy évre.

Hogyhogy?

Összejöttem egy amerikai playmate-tel a hajón. Bár megpróbáltuk a közös életet Szegeden, de a Kárász utca annyira nem volt vonzó egy arizonai lánynak, úgyhogy kompromisszumként Új-Zélandra költöztünk. De aztán onnan is hazajöttem, ahol egyébként a Hiltonban voltam főpincér. Nem biztos, hogy ez olyan érdekes.

Ön szerint hányan éltek Új-Zélandon egy amerikai playmate-tel egy évig úgy általában?

Rendben, ezt önre bízom. (Nevet.)

"Az egy dolog, hogy közben eltörik bármim, az nem érdekes. A lényeg, hogy meglegyen a trükk" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ahogyan mesél, az egész úgy hangzik, mintha egy őrült élvhajhászás lett volna. Voltak azért mélypontok?

Persze. Gondoljon csak bele, hogy miért találták ki a börtönt! A szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetés. Nézzük bárhogy is, hajón lenni szintén szabadságvesztéssel jár! Hiába vagy a csillogás és a gyönyörűség kellős közepén - négy hónapig be vagy zárva. Előbb-utóbb előtör a szabadságvágy. Eléggé megszenvedtem egy idő után.

Nem nehéz most egy helyben lenni?

Lehet, hogy ez a korral jön. Egyszer csak elkezdtem azt érezni, hogy erre van szükségem. Amikor mostanában megtalálnak a haverok is azzal, hogy menjünk már ide, vagy oda, akkor azt veszem észre magamon, hogy már nem szívesen mozdulok ki.

Nem mondanám, hogy elfáradtam, csak azt, hogy bőven elég dolog történt már az életemben.

Annyiszor voltam már a világ annyi pontján... szó szerint mindenhol jártam. Most már jó egy helyben lenni.

Egyáltalán miért és hova jött haza?

Az úgy történt, hogy a jachton töltött utolsó időszakban éreztem, hogy ezt már nem lehet tovább húzni, le akarok telepedni. Egyszerűen másra vágytam. Egész fiatalkoromban az volt az álmom, hogy tomboljak, menjek, lássak, lépten-nyomon érjen a szokatlan, az újdonság, törjem le a korlátaimat. Viszont hirtelen a nyugalom lett fontos. Elterveztem, hogy Budapest lesz az otthonom és majd ott csinálok valami karriert. Az volt a bökkenő, hogy nem ismertem senkit a városban. Meg hát egy vidéki biciklis hülyegyerekként nem úgy megy, hogy mindenki tárt karokkal vár. Szerencsére rátaláltam a Zsidai Csoportra, náluk kezdtem el dolgozni a Várban. Amikor pedig nyitott az ÉS, úgymond zsidais idegenlégiósként én kerültem a Kempinskibe étteremvezető-helyettesként. Kiderült, hogy ez az én világom és jól működünk együtt az étterem és én. Végül én lettem a vezető. Ez azóta is jól működik.

"Biciklis hülyegyerekként nem úgy megy, hogy mindenki tárt karokkal vár." Fotó: Csudai Sándor - Origo

Könnyű volt belerázódni a nyugodtabb mindennapokba?

Abba igen. Inkább azt mondanám, hogy a magyar világba volt nehéz. A hajón én egy elképesztő pontossággal működő amerikai óraműben éltem. Ehhez képest a magyar világba visszajönni egy nagyon szokatlan dolog volt. Nehezen ment a visszarázódás. Ezért is jó itt a Kempinskiben. Ez ugyanaz, mint a hajó: ez is óraműszerűen működik. Nekem ezért ez a világom, ebben nőttem fel. Annyi a különbség, hogy ez nem úszik.

Nehéz volt megbirkózni a magyar világgal? Ez mit jelent?

Szokatlan volt ez a kissé szomorkás, keserédes kép, amit az emberek mutatnak magukról.

Ez tényleg ennyire így van?

Nagyon is. Nekem az egyik legfontosabb hivatásom az étteremben az, hogy az ilyen szomorkás attítűddel rendelkező embereket átneveljem.

Közelítsük meg az életet másik oldalról! Ne mindenben a rosszat keressük, hanem azt, hogy mi miért lehet jó. Elképesztő néha, ami itt megy a fejekben! A fiatalokat könnyebb átnevelni az életszeretetre, az idősebbeket azonban sajnos nagyon nehéz.

Sokan meglepődnek azon, ha csak úgy megkérdezem, hogy hogy van. Nem hiszik el, hogy ez valakit tényleg érdekelhet. Ezek olyan apró dolgok, amelyek máshol teljesen természetesnek számítanak, itt viszont furcsán hat. Nem kellene így lennie.

Nem felszínes egy ilyen „hogy vagy”?

Lehet, hogy felszínes, de az embernek mégis jobb kedve lesz tőle és ez a lényeg. Én úgy nőttem fel a világban, hogy mindenki a pozitív mosolygós oldalát mutatja.

Miért jó mégis itthon?

Mert a szívem mélyén viszont imádok itthon lenni. Mindenhonnan azért jöttem haza, mert nagyon szeretek itt lenni.

A hajóról is hazahúzott a szívem, Új-Zélandról is. Az ottani Hiltonban is már éppen ki akartak nevezni étteremvezetőnek, de én előtte egy nappal pont úgy ébredtem fel, hogy "jó, de mikor mehetek már haza?" Fura dolog ez. Ha sokáig élsz külföldön, akkor elkezd hiányozni csomó dolog, amiről nem is gondoltad volna addig, hogy szereted.

Túró Rudi?

Akár az is. (Nevet.)

"Az egyik legfontosabb hivatásom az étteremben az, hogy a szomorkás attítűddel rendelkező embereket átneveljem" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Na jó, mi egyéb?

A magyar beszéd, a magyar zenekarok. Imádom a magyar alternatív zenéket. Imádom ezt az életérzést. Nem ugyanaz Szegeden, vagy Budapesten sétálni, mint bárhol a világon. Van bennem valami genetikailag magyar gyerek. Szuper jó itthon lenni, soha többé nem mennék már el!

Miért jó a Kempinskiben dolgozni az amerikai típusú „óraműpontosságon” kívül?

Főleg azért, mert az ÉS Bisztró koncepciója, hangulata és az egész, ami meghatározza ezt a bisztrót, az pont az, ami én magam is vagyok. A hely nevében is benne van az olyan típusú kettősség, ami inkább összeköt, mint elválaszt. Összeköti a gasztronómiát a vagány stílussal, az ötcsillagos hotelt a sétálóutcával. Fekete és fehér. Nem kell választanod, ha ide jössz. Nem kell választanod, hogy ez most elegáns étterem, vega étterem, steak étterem, vagy magyar étterem. Itt minden van. Mindenki egyformán jól érzi itt magát, mert valahogyan ezt sugallja a koncepció. Én pont ilyen vagyok: megyek az utcán egy szakadt tornacipőben, és pörgök egy keréken elengedett kézzel, 10 perccel később pedig öltönyzakóban egy ötcsillagos éttermet irányítok. Ez egy olyan kettősség, ami elvileg nem férne össze, de mégis tökéletesen működik, mert az egyik táplálkozik a másikból.

Az az őrült elvárás, amit a BMX-trükkök gyakorlása közben támasztok magammal szemben, az pontosan az, ami táplálja az itteni munkámat.

A munkám során elvárt igényesség pedig jól jön a bringázáshoz, mert finomabban, részletesebben, igényesebben, jobban odafigyelve csiszolom a trükköket.

"Megyek az utcán egy szakadt tornacipőben, 10 perccel később pedig öltönyzakóban egy ötcsillagos éttermet irányítok." Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az őrültködő, szabadságvágyó énje hogy-hogy nem feszíti szét az itteni kereteket?

Mindennek megvan a maga helye. Amikor itt vagyok, akkor be van cipzárazva az őrült, de amikor kilépek, akkor kiengedem. (Nevet.)

Hogyhogy nem maradt el a bringázás?

Ez soha nem volt kérdés. Előfordult, hogy 1 évig nem bringáztam, de egy ponton túl nagyon erősen előjöttek az elvonási tünetek. Gyorsan vettem is újra egy bringát. Ezt nem lehet abbahagyni. Ha most lenne öt percem, akkor most is azonnal gyakorolnék valamit. Óriási érzés ezeket a trükköket próbálgatni, hihetetlen flow-ba kerül az ember. Semmi más nincs olyankor.

Mennyit bringázik egy héten?

Ha kijutok a pályára szabadnapomon, akkor 6-8 órát biztosan. Amíg nem fázom, vagy nem sötétedik be. Munkanapokon 2-3 órát. Igyekszem minél többet.

Csak a pályán van jelen az életében a bicikli?

Dehogy! Mindenhol. Először is én bringával járok dolgozni, aztán ott van a BMX és hát az alternatív zenei érdeklődésem mentén bekerültem egy budapesti underground újcirkusz társulatba is, ahol van egy BMX-es számom. Rengeteg, nagyon sikeres előadásunk volt már a Trafóban, Pécsen a Zsolnay-negyedben, meg mindenféle fesztiválokon. A vándorcirkuszok, sejtelmes, sötét vonalát visszük be az előadásokba. Olyan az egész, mint valami steampunk Tim Burton film revüvel, humorral, pszichedelikus élőzenével. Freak Fusion Cabaret a nevünk.

"Amikor itt vagyok, akkor be van cipzárazva az őrült" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Visszatérve arra, hogy egyébként egy könyv is született a kalandjaiból: finoman szólva is érdekes életet élt eddig....

Volt egy-két érdekes élményem, persze. Szaúd-Arábiában majdnem szó szerint meghaltunk párszor. Meghívtak minket ottani fellépésekre, arról viszont elfelejtettek szólni, hogy kicsit más az élet ott, mint errefelé, mi meg hülye őrült fiatal biciklisgyerekek kimentünk. Nem tudtuk, hogy ott kvázi vallásrendőrség működik, nem tudtuk, hogy vannak olyan vidámparkok, ahová nem mehetünk be, ha ott családok és nők tartózkodnak. Minket viszont ilyen helyekre hívtak fellépni, mi voltunk a fő produkció. Előfordult, hogy éppen vártuk az előadást és rohant oda hozzánk a park igazgatója, tiszta vörös fejjel őrjöngve, elkapott minket és berakott egy raktárba papírdobozok alá.

Azt mondta, hogy jött a "vallásrendőrség" és, ha megtalálnak, halálra ítélnek minket a helyi törvények szerint.

Majd annyit tett még hozzá, hogy amíg nem jönnek értünk, addig ott kell maradnunk csendben. Mi meg rémültem lihegtünk, hogy mi a fene lehet. Kiderült, hogy egyedülálló férfiakként nem tartózkodhattunk volna ott. Érdekes kalandjaink voltak arrafelé.

Jó párszor volt már olyan, hogy több száz, több ezer ember előtt léptek fel. Hogyan lehet ilyen élményekkel a háta mögött kezelni azt, ha egy vendégnek tulajdonképpen semmi baja nincs, csak mondjuk nyűgös és még a kákán is csomót keres. Belőlem előtörne a színpadon ünnepelt ember egója.

Itt nincs szó egóról, inkább magabiztosságról. Ha ennyi élmény van a hátad mögött - 140 évnyit felhalmozol 40 év alatt -, akkor attól nem nagyképűvé válsz, hanem magabiztossá. Ezzel a morgó embereket is sokkal hatékonyabban és magabiztosabban tudom megnyugtatni. Ez inkább segít abban, hogy nyugodtabb legyek.

"Itt nincs szó egóról, inkább magabiztosságról" Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mi van, ha a bringát abba kell hagyni?

Szerintem az még odébb van. 10 évet biztos, hogy bele tudok tenni még. Már elkezdtem dobolni, 50 éves korora pedig talán már zenekarom is lesz.

Nem aggódik amiatt, hogy egy olyan dolog, ami gyerekkora óta végigkísérte az életét előbb-utóbb nem lesz?

Kár ezen aggódni! Szerintem 50 év után is biciklizni fogok, legfeljebb nem annyira durva trükkjeim lesznek már. Akkor is lehet még sportolni. Nem gondolok arra, hogy ennek vége lesz. Én mindig pozitívan gondolkodom és pozitívan állok mindenhez.