Azt hittem, a szovjet hadifogságban halok meg

Sin István

Szálfaegyenesen ül a kandalló előtt Sin István. Az asztalon kötegekben csaknem ezer levelezőlap, fotók és dokumentumok. Csend van, csak az óra ketyegése és a kandalló ropogása hallik. Délután három óra, alig van forgalom a csendes, barátságos dél-alföldi városkában. A beszélgetésünket semmi sem zavarja meg. A család tagjai is némán hallgatják velem István bácsi emlékeit.Sin István 1917. január 13-án született. A második világháborúban évekig szovjet hadifogságban volt. Pontosan emlékszik mindenre, dátumokra, nevekre, szagokra, soha nem felejti el a barátait, akik ott haltak meg Szojván vagy a makijivkai munkatáborban, és sokszor gondol a hidegre, a félelemre, a fájdalomra és az éhezésre. Ahogy beszél az emlékeiről, olykor könnyek jelennek meg a szemében. Különösen akkor, amikor a családjáról, feleségéről és a fiáról beszél.

Sin István fotó: Talán Csaba

Megrázó és megindító a 100 éves Sin István története. Megtisztelő, hogy elmondja nekem, elmondja az Origo olvasóinak, hogyan élte át a vészterhes időket 1943-tól 1948-ig.
Megpróbálom úgy leírni a történetet, ahogyan Pityu bácsi – így hívja a családja – elmesélte. Azokkal a szavakkal, pontosan azokkal a mondatokkal. Remélem, sikerül.
Harminchárom gépelt oldalban néhány éve ő is leírta emlékeit – a jegyzeteket a család őrzi.
Az első lapon ez olvasható:
„Sok szeretettel adom életleírásomat unokámnak, Lacikának azzal, hogy őrizd meg, ha már én nem leszek, és gondolj rám, ha kezedbe veszed. Papa"

Indulás a keleti frontra

„1943. május 26-án riadót rendeltek el, és még aznap bevagoníroztak. A szerelvény elindult Békéscsaba-Szolnok-Záhony felé. Emlékszem, a búcsúzásnál ott volt Orosháza lakosságának nagy része, hiszen alig volt olyan család, akit nem érintett volna a bevonulás."

– így kezdte a II. világháborús eseményeket Sin István, aki akkor 26 éves, fiatal férj volt. Sorra hagyták el az Ukrán városokat, és végül elérték az állomáshelyüket, Csudnovot. Vasútbiztosítási feladatokat kellett végeznie a zászlóaljnak, ugyanis a front mögötti utánpótlás vonalait a partizánok – különösen éjjel – folyamatosan támadták, és aknáik több vonatot felrobbantottak. Az őrjáratok reggel végigjárták a kijelölt vasútszakaszt, és felszedték, majd hatástalanították az aknákat. Voltak közöttük partizánvadászok is, akik egy-egy erdei ellenőrzés után partizán helyett birkákkal érkeztek vissza – amelyekből a támaszpont szakácsai kitűnő birkapörköltet készítettek.
Később az alakulat észak felé haladt – egészen Kalinkavicsiig. Ez a község már Fehéroroszországban volt, a pinszki és rokintói mocsarak vidékén.

1943-ban indult a frontra fotó: Talán Csaba

Már 100 napja volt kint a zászlóalj, amikor a katonák megkapták az I. Osztályú Tűzkereszt kitüntetést. Az érmet Sin István hazaküldte az egyik szabadságra engedett katonával.
Szeptembert írt már a naptár, amikor Kalinkavicsiban szovjet légitámadás érte az alakulatot. A zászlóaljparancsnokság központja a vasútállomáson volt. Kora este Sztálin-lámpásokat (világítórakétákat) dobáltak a levegőből, utána bombázni kezdték a tábort.

„Mi egy földbunkerbe menekültünk, ami legalább a repeszektől védett, de az állomás összes ablaka betört, és az ajtókat is kivágta a légnyomás. A legközelebbi bomba 40 méterre csapódott be, hatalmas gödröt vájt, és az istállóban a teheneket agyonvágta. A légitámadás után minden este éjfélig az egész alakulat kiment az erdőbe, mert mindannyian féltünk, hogy megismétlik a bombázásokat."

Október végén szabadságra mehetett Sin István. Az utazás három napig tartott. Tehervonatokon, hatalmas rönkfák tetején utazott hazáig.

Boldog volt, ugyanis november 9-én megszületett első fia, Géza.

A szabadság gyorsan eltelt. Amikor újra találkozott az alakulatával, elcsigázott bajtársait látta viszont. Ők ugyanis akkor már hátráltak a pinszki mocsarakon keresztül. A katonák több mint 200 kilométert gyalogoltak az ingoványban. A front egyre közeledett feléjük.

Még megölelhette újszülött fiát, mielőtt visszament a frontra. fotó: Talán Csaba

„Mindég újabb és újabb helyre kellett menni – és persze folyamatosan hátrébb. A hadvezetés a tervszerű visszavonulást választotta. Ez volt az egyetlen megoldás. Egyik nap szovjet vadászgépeket vettünk észre. A „raták" mélyrepülésben gépfegyversorozatot lőttek a domboldalra és a völgybe. Mindenki hasra vetette magát, valósággal odaragadtunk a földhöz, de szerencsére senkit nem ért találat. Sikerült átvészelnünk 43-44 telét a nagy hidegben, és állandóan csak hátrafelé masíroztunk. Volt, hogy éjjel, volt, hogy nappal, hóban fagyban, úttalan utakon."

A Kárpátok előterében

1944 nyarán Kotsis János százados, „ludovikás" tiszt került az alakulat élére. Ekkor már kezdett felbomlani a rend. A sok tisztet és katonát már nem a harctéri események, hanem az otthon, a család gondolata foglalkoztatta. Elérték a Kárpátok előterét, amely körülbelül 200 kilométerre volt a magyar határtól.

Fotók a frontról fotó: Talán Csaba

„Később nagyon megfogyatkozott a zászlóaljunk. Mindenkit bevetettek a vonalba, nem számított, hogy kocsis, lovász, századírnok vagy rádiós, mindenkinek ki kellett mennie a tűzvonalba. Komoly ütközetekben nagyon sokan odavesztek. Közben folyamatosan vonultunk vissza. Szeptember elejére elértük a Kárpátok vonulatát, és egy gerincen rendezkedtünk be. Esténként elhúztak a fejünk felett a szovjet harci gépek, amelyek Magyarország irányába tartottak, és egy-két óra múlva jöttek visszafelé. Tilos volt az erdőben tüzet gyújtanunk, mindenki lapult a fűben, nehogy észrevegyenek bennünket."

Hadifogságba esett

November 20-án érkeztek Szirénfalvára. Sin István megfigyelő szolgálatot teljesített egy parasztháznál. A ház lakói a közeli bunkerbe menekültek az állandó lövöldözés és az aknázás miatt.
„Egyik délután, úgy egy óra körül elküldtem a mellém beosztott Gyurkovics honvédet, hogy nézzen szét a faluban. Órák teltek el. Nem jött vissza. Hogy hogyan jutott eszembe, nem tudom, de a ház ajtajából a távcsővel kinéztem. És ebben a pillanatban aknavetővel az ajtó elé lőttek. Én bevágódtam a konyha kövezetére. Amikor magamhoz tértem, vérben volt az egész jobb oldalam, és rettenetes fájdalmat éreztem. Azt azonnal tudtam, hogy fájdalom ide, fájdalom oda, szerencsém van, hogy nem csapott agyon a gránát. Menekülni kellett, de nem tudtam, hová mehetnék. A ház utca felőli kis ablakát kitörtem, azon ugrottam ki. Ott egy ismeretlen katona bújt meg. Mivel volt nálam sebkötöző csomag, a katona bekötötte a fejemen a sebet. A mai napig egyébként öt, lencse nagyságú szilánk van a szememnél. Szóval, bekötözött, és ketten mentünk tovább a házak fedezetében egy istállóba, ahol a többi szétszéledt katona bujdosott. Itt értek bennünket a szovjet katonák, és azt ordították: fel a kezekkel, le a puskát."

Elszedtek tőlük minden szúró-vágószerszámot, ollót, kést, bicskát, sőt egy 16 év körüli szovjet katona Sin István sebkötöző csomagját is elvette, és a sárba taposta.

Elindultak a sötét, esős november végi éjszakában sáros, sok helyen bokáig érő vizeken át. Szürtén néhány napot pihenhettek, egy őrházba zárták a sérült foglyokat. Három nap után előállították őket, és útnak indították Munkács felé azzal, hogy ott megkapják a dokumentumokat, és mehetnek haza. Négy napig meneteltek, senki sem kísérte őket. Találkoztak orosz katonákkal, de azok nem szóltak hozzájuk. Amikor Munkácsra értek, ott minden megváltozott.

Sérülten, bekötött fejjel menetelt a foglyokkal fotó: Talán Csaba

„Orosz járőrök közrefogtak minket, és bekísértek a városházára. Onnan pedig az alatta lévő hatalmas pincébe. Pipis zászlós barátom mutatta a papírt, amit kaptunk, hogy mehetünk haza, de azok ránéztek, és széttépték a papírt. Nesze neked hazamenetel – gondoltam. A pince egyébként tele volt Munkácson összefogott civilekkel és odahajtott katonákkal. Sötét volt. Nem tudtuk, mi vár ránk. Enni egyszer adtak egy nap. Nem tudom, hány nap telt el, de egyszer csak felsorakoztattak minket, és menetoszlopban hajtottak bennünket Szojva felé. Ott már körülbelül 10 ezer hadifoglyot zsúfoltak össze egy lovarda istállóiba."
Két oldalt deszkákból összetákolt, háromsoros priccseken feküdtek a katonák és a civilek. Akiknek nem jutott priccs, a deszkaágyak alatt, a porban feküdtek. Sin István is ott feküdt, legalul, a puszta földön. Naponta egyszer kaptak itt is enni, egy marék feketebabot só nélkül. Elvették a katonaköpenyeket, és zubbonyban kellett lenniük.

„Egy alkalommal kihirdették a lágerben, hogy jelentkezőket várnak az új magyar hadseregbe. Mindenki, így én is jelentkeztem, hátha valami egérutat tudok nyerni. El voltunk teljesen csüggedve, hogy mi lesz velünk a tél kellős közepén. Menekülnénk, de hová? Egy transzporttal elindítottak minket a lágerből – fogalmunk sem volt, hogy jobb lesz-e, vagy rosszabb. Nekivágtunk az ismeretlennek gyalog a keleti Kárpátokon keresztül."

Menetelés lágerből lágerbe

Körülbelül 600 foglyot hajtott az őrség és a kíséret. Nappal mindig attól féltek, hogy éjjel lesz-e fedél a fejük felett. Sokszor nem volt. Kiégett, nagy épületekbe terelték őket, amelynek nem volt teteje, így a fal mellé húzódtak, úgy próbáltak aludni. Csak száraz kenyeret kaptak. Ha szomjasak voltak, menet közben a hegyoldalról lecsorgó kis patakból ittak, de ha ezt egy őr meglátta, puskatussal hátba vágta a foglyokat.

„Aki bírta, életben maradt, aki nem, örökre ott maradt."

A porban kellett feküdnie hetekig sérülten fotó: Talán Csaba

„Én még mindig sebesült voltam, a fejem be volt kötve, torzonborz szakállam volt. Így mentünk napokon át, ötösével egymás mellett. Egyik nap az otthonról beszéltünk. A mellettem lévő katona azt mondta, hogy Békéssámsonra való. Hát ki vagy te? – kérdeztem. Hát ő a Gyömrei Mihály. Csak nem te vagy az én gyerekkori barátom? Én a Sin István vagyok. Egymás karjaiba borultunk. Sem ő, sem én nem ismertük meg egymást. Azután mindig összetartottunk."
Hideg, januári tél volt. 180 kilométert tettek meg Sztarij-Szamborig.
„Hát, uramfia, ez egy még nagyobb láger volt. Voltunk vagy 15 ezren. Itt sem volt különb a sorsunk, mint Szojván. Éjjel két órakor ébresztettek minket. Aztán volt a sorakozó a reggelihez. Már virradt, mire mindenki megkapta a kulacsdekni csalánlevesét és a darabka száraz kenyerét. Ezután jött a fertőtlenítés. Minden ruhánkat elvették, csak a nadrágszíj maradt rajtunk, a meztelen fenekünkön. A szél süvített, fáztunk, mire órák múlva kidobálták a gönceinket, összevissza. Sokan nem is találtak inget vagy gatyát maguknak. Nappal fáért hajtottak bennünket, ki az erdőbe, körülbelül 5 kilométerre. Két fogolynak kellett hoznia a fenyőtörzseket – a végtelenül legyengült, beteg, fáradt magyar hadifoglyoknak."

Lágerből lágerbe hurcolták fotó: Talán Csaba

Néhány hét múlva újabb transzportot indítottak útjára. Most is azt mondták, hogy az új magyar hadseregbe kellenek a katonák. Sin István nem hitte már, hogy tényleg oda viszik őket, de mégis beállt a menetbe Gyömrei Mihály barátjával együtt. Újra azért, hogy hátha mégis... hátha most igazat mondanak. Marhavagonokba terelték őket, egy-egy vagonba hatvan foglyot zártak. Leülni még csak-csak le tudtak, de a lábukat nem tudták kinyújtani. Aznap se a lágerben, sem a vagonban nem kaptak enni.

Elindul a hadifogolyvonat

A hosszú szerelvény kigördült a foglyokkal a Sztarij-Szambor-i vasútállomásról. A vagonok apró repedéseiből látták, hogy havas pusztaságokon haladnak. Az út nyolc napig tartott. Naponta egyszer kaptak enni. Fejenként 40 deka barna kenyeret, egy kulacsdekni híg levest és egy csapott kanál kristálycukrot.

„A vagonban az illemhely az egyik sarokban volt. Ott végeztük a dolgunkat. Teltek a napok, sejtelmünk sem volt, hogy hová visznek bennünket. Csak akkor láttunk napvilágot, amikor valami miatt kinyitották az őrök az ajtót."

A nyolcadik napon megérkeztek – valahová. Fogalmuk sem volt, hogy hová. Azt tudták csak, hogy aznap nem kaptak enni. Nagyon hideg volt 1945 január utolsó napjaiban.
„Megtudtuk, hogy Makijivkában vagyunk. Szintén egy lágerben. Itt azzal kezdték, hogy tetőtől talpig szőrtelenítettek minket. Itt is fertőtlenítették a ruháinkat és minket is. Ezután orvosi vizsgálat következett. Betegnek csak azokat tekintették, akiknek lázuk volt. A láz nagyságát a fogoly hátára írták. Új ruhákat kaptunk, és a kabátunk ujjára rá volt írva egy jelzés, amely azt jelentette, hogy az illető személy hadifogoly. Ha netalán szökni akarnánk, azonnal tudja mindenki – a civil lakosság is -, hogy egy szökött fogoly bujkál."

A lágerorvos mentette meg a biztos haláltól fotó: Talán Csaba

A foglyokat egy nagy, kétemeletes volt iskolában helyezték el. A folyosókon többemeletes deszkapriccseket állítottak be. A foglyokat gyárakba és a bányába vitték dolgozni. Hajnaltól késő estig dolgoztatták őket – és itt is csak naponta egyszer adtak enni. Csaknem ugyanazt: egy marék feketebabot, vagy egy tányér csalánlevest száraz kenyérrel.
„Egy nap jött egy tolmács, és szép írású embereket keresett. Jelentkeztem. Egy kartonpapírra le kellett írni a nevem nyomtatott betűvel.

Rövid idő múlva ismét jött a tolmács, és kiabálta a folyosón, hogy hol az a Sin István. Parancs, itt vagyok, mondtam katonásan. A lágerorvos irodájába vittek. Kiderült, hogy a doktornak az én írásom tetszett a legjobban, és hogy mostantól vele fogok dolgozni. Az orvos 52 éves volt, pontosan annyi, mint akkor édesanyám. A neve: Jerofej Pavlovics Levanjok. Az Isten áldja meg őt.

Állítólag a cári hadseregben ezredesi rangja volt mint orvos, de valami miatt a szovjetek száműzték Szibériába. Amikor onnan kiszabadult, már csak mint lágerorvost alkalmazták századosi minőségben. Nemcsak engem emelt ki a doktor a szörnyű helyzetből, hanem még néhány társamat. Közölte, hogy neki kell még asszisztens, és egyéb dolgozók, akik az ő munkáját segítik. Az irodai stábhoz tartozott így még két egészségügyi szanitéc. Az egyik Vincze Laci barátom tiszapüspökiből, a másik Kocsis Kálmán, Erdélybe való barátom. Ők rendezték a betegek ruháit, mosásra vitték, és minden más egészségügyi vonatkozású munkát ők csináltak. Levanjok doktor kegyeltjei voltunk. Emellett magyar orvosokat is kért. Azt mondta: feltétlenül szükséges. Így a foglyok közül orvosokat is kiválasztottak, és a doktor melletti szobába vitték őket. Ott volt dr. Mikszis Nándor budapesti fogorvos, Kardos Zoltán budapesti orvos, és dr. Farkas Endre szentesi orvos. Levanjok elrendelte, hogy mi fogyasszuk el az ételmintákat. Nyilván azért, hogy kicsit jobb állapotba kerüljünk. Ráadásul olykor dupla adag ételt rendelt, és nekünk adta. Nagy türelemmel volt, segített megtanulni oroszul, elsajátítani a cirill betűket. Én készítettem a kétezer fős fogolykórház kartotékait, benne a személyi adatokat oroszul és magyarul. Egy biztos: Levanjok doktor megmentett minket. Nem kellett dolgoznunk sem a bányában, sem a gyárakban, hanem irodán voltunk. Úgy viselkedett a szovjet őrök felé, hogy ránk feltétlenül szükség van, elengedhetetlen a mi munkánk."

Levelezés az otthoniakkal

Már majdnem két éve nem tudott semmit az otthoniakról Sin István, amikor végre először írni tudott. Vöröskereszt-levelezőlapok voltak az irodában, azokra írta a leveleit. A láger levelezőszáma 7280 volt.

A 7280-as lágerből írt levél fotó: Talán Csaba

„Mindaddig nem tudtam semmit a családomról. A feleségemről, a fiamról, Gézáról. És ők sem tudtak semmit rólam. Utólag tudtam meg, hogy amikor a fiam megtanult beszélni, folyton kérdezte, hogy hol az ő apja. A feleségem mindig azt mondta, hogy majd jön, megérkezik, legyen türelemmel. Holott ő sem volt abban biztos, hogy valaha lát-e még engem. A levelezéseim a mai napig megvannak, kötegekbe kötve őrzöm mind. Minden más dokumentummal együtt."

A lágerkórház

A kórház betegeire különös figyelmet szentelt Levanjok doktor. A legyengült szervezetű foglyokat gyakran támadta meg sokféle betegség. Aki nem tartotta be az orvos utasításait, az életével fizetett. Vizet nem lehetett inni, csak forralva, vagyis a betegek többnyire teát kaptak. De számtalan beteg fogoly mégis úgy halt meg, hogy éjjel 40 fokos lázzal a szomjúság gyötörte őket, és nem törődtek már azzal, lehet-e vizet inni, vagy sem, a konzervesdobozokban lévő vizet megitták. Reggelre meghaltak. A fertőzött víz a teljesen gyenge szervezetet megölte.

Az összes levelet és dokumentumon őrzi fotó: Talán Csaba

„Mindennapos volt a halál a táborban. Reggelente talicskával járták körbe a lágert az őrök, összeszedték a halottakat, és vitték a temetőbe. Persze voltak olyan foglyok is, akik szándékosan rontották le az egészségi állapotukat. Nem ettek, nem ittak, abban bízva, hogy mihamarabb hazakerülnek. Volt olyan fogoly, aki mindössze 38 kiló volt. Rajtuk már nem lehetett segíteni – Levanjok doktor sem tudott semmit tenni. Gyömrei Misa barátom is nagyon rossz bőrben volt."

Vége a háborúnak

„Nagy volt az öröm a lágerben, amikor meghallottuk, hogy május 9-én véget ért a háború, Gondoltuk, most már a sok ígérgetések után végre szabadulhatunk, és hazaengednek. Még az orvos is azt mondta augusztusban, hogy parancs érkezett: minden magyar hamarosan hazamegy. Augusztus elején Levanjok doktor kiválasztotta a legbetegebbeket és leggyengébbeket, köztük Gyömrei Misa barátomat is. Mintegy 200 főt. Igyekezett minél több embert kiválasztani. Láttam az igyekezetét, és ez nagyon meghatott. Én készítettem el a listát a transzportra. Másnap boldogan sorakoztak fel az emberek, és mentek haza. Gyömrei Misi vitte a hírt a családomhoz, hogy életben vagyok, jól vagyok, igen jó helyem van a doktor mellett, és mi is mindjárt megyünk haza."

Csak álom volt a korai hazamenetel

Később kiderült, nem engednek senki mást haza. Hiába kérdezte Sin István az orvost, hogy miért nem mehetnek, Levanjok doktor sem tudta a választ.

Ilyen vöröskeresztes levelezőlapokon írt haza fotó: Talán Csaba

„Néhány nap múlva azt hallottuk, hogy a magyarországi politikai irányvonal nem tetszett a szovjeteknek. A több százezer hadifogoly visszatartásával gyakoroltak nyomást a magyar kormányra. Legalábbis én így gondolom, így hallottam. Egy genfi egyezmény szerint a hadifoglyokat hat hónap után haza kellett volna engedni. Ezt a szovjetek semmibe vették. De mi reménykedtünk. Ez tartotta bennünk a lelket. Ráadásul a szovjet katonák tovább szajkózták, hogy nemsokára megyünk haza. Én nem panaszkodhattam, mert a többiek bányákban, gyárakban rabok módjára dolgoztak, én pedig irodában voltam."

Már régen véget ért a világháború, de a foglyokat nem engedték haza fotó: Talán Csaba

1947 februárjában a láger feloszlott, és szétosztották a foglyokat egy másik lágerbe.
„Nagyon féltem, hogy most mi lesz velem, de Levanjok doktor megnyugtatott, hogy őt is oda vezényelték, és mindannyiunkat magához vesz ott is. De amikor odaértünk, nem történt más, mint az, hogy nekünk is ki kellett járni dolgozni. Egy építkezésen voltunk. Két nagy épületet a magasban egy híd kötött össze, és a foglyok ott dolgoztak. Én talicskát toltam a híd alatt, amikor egy vastag deszka élével lezuhant a hídról, és a talicskám kereke előtt fúródott a földbe. Kiabálták ugyan, hogy vigyázz, deszka, de addigra már rég lent volt. Ha egy lépéssel előrébb vagyok, szétvágja a fejemet."
Két hét múlva kereste Sin Istvánt Levanjok. A parancs az volt, hogy jelentkezzen nála. Az új helyen megint irodába került néhány társával együtt, akik Makijivkán is ott dolgoztak. Levanjok a régi írnokot leváltotta. Fél év telt el így, amikor az orvos azt mondta: áthelyezték a szomszédos városba.

„Új orvos lett a főnököm, egy idős asszony. Szprisinszkája nevű. Elég sipítós lélek volt. Semmi nem tetszett neki, amit csináltam. Mindenért kiabált. Nagyon rosszul bánt velünk. Egy rabtársam, Ördög János nagyon szépen rajzolt – ez köztudott volt. Valamikor engem is lerajzolt, de az a rajz már sajnos nincs meg. Szprisinkszája megparancsolta Ördög Janinak, hogy rajzolja le, de úgy kellett kinéznie, hogy fiatalos legyen a képen. Ez pedig elég nehéz dolog volt. Vele is ordibált."

A foglyok sztrájkba léptek fotó: Talán Csaba

Eltelt 1947 is, és semmi jele nem volt annak, hogy elengednék a foglyokat.
„1948 tavaszán voltunk már. A foglyok elfásultak. Már senki sem remélte, hogy hazajutunk. Úgy hittük, itt veszünk a fogságban. Május volt, amikor kijelentették, hogy most aztán tényleg megyünk hazafelé. Jól dolgoztunk, és hogy otthon is ugyanilyen lelkesen építsük a szocializmust. Nem hittük el. De aznap délután új ruhát adtak mindenkinek, kaptunk egy magyar zászlót, és két nővér kíséretében 150-en elindultunk a 8 kilométerre lévő városba, Sztalinóba azzal, hogy ott gyűjtik össze a foglyokat, és onnan indul a vonat haza."

Fogolysztrájk

Sztalinóban viszont erről senki sem tudott. Sem az őrök, sem az ott lévő magyar foglyok.
„Amikor beértünk a városba, láttuk, hogy egy nagy építkezésen magyar foglyok dolgoznak, és kérdezték, hogy hová megyünk. Mondtuk, hogy itt gyűjtik össze a magyarokat, és indulunk mind haza. Ők csodálkoztak, mert ilyenről nem hallottak. Teljesen elkeseredtünk. Megint becsaptak minket."
Egy újabb lágerbe vittek mindenkit. Ott a tisztek kijelentették, hogy még egy kicsit dolgozni kell, azután mehetnek haza. Sin Istvánt Szprisinkszája doktornő hívatta, és közölte vele, hogy ott dolgozik majd továbbra is az irodában.

„Én azt feleltem: nem. Nem megyek én sehová sem, se irodába, se munkára, nem kerülök én már innen haza soha. Erre nagy kiabálással kizavart az irodából. Közben a 150 fős fogolycsapat magyar vezetői kihallgatást kértek az ezredestől, a lágerparancsnoktól, és közölték vele, hogy minket milyen ígéretekkel küldtek ide, és hogy az emberek testben-lélekben összetörtek., képtelenek dolgozni, így sztrájkba lépnek."

Így kerestette a családja Sin Istvánt fotó: Talán Csaba

Nem is ment másnap senki dolgozni. Este, sötétedés után öt teherautó érkezett. Felpakolták a foglyokat és elindultak a sötét éjszakába. Éjfél körül érkeztek egy másik lágerbe. Ott németek voltak, akiktől megkérdezték, hogy ez büntetőtábor? A németek válaszolták, igen.
„Ott két hétig voltunk, de a szovjetek már valamit sejthettek, mert nem voltak a foglyokhoz olyan szigorúak, és a munkában is elnézték a lazaságot. Újból autóra tettek minket, és megint egy másik táborba vittek.

Ott is felsorakoztattak, és mondták, hogy megyünk haza. Erre már köptünk egyet. Senki sem hitte el.

Egy hónapig dolgoztunk ott is, vagyis inkább vergődtünk. Mert a foglyok már nemigen mentek dolgozni. Mindenki csak ténfergett, mi sem törődtünk már az életünkkel sem, de a szovjet őrök sem foglalkoztak velünk túl sokat."
1948. augusztus elején összehívták a magyar foglyokat, és azt mondták nekik, még aznap hazamennek – vonattal.

Útban Magyarország felé

Ismét marhavagonokba kerültek, de nem úgy, mint négy éve. Nem zsúfolták össze őket, hanem kényelmes helyük volt. A hazaút is nyolc napig tartott. A határon átvizsgálták még egyszer a névsort, aztán tovább mehettek. Végre elérték Máramarosszigetet.

„A táj festői volt, fenyvesek, vadregényes ösvények, gyönyörű látvány volt, alig vártuk, hogy Debrecenbe érkezzünk. Ott újra egyeztették az adatainkat, megkaptuk a hadifogoly-igazolványunkat, és 20 forint zsebpénzzel elengedtek minket – mindenki ment a szélrózsa minden irányába.

Én a 20 forinton azonnal cukorkát vettem, hogy azt viszem haza a fiamnak ajándékba.

Mi, orosháziak és békéssámsoniak - a Varga fodrász, Tóth Sándor, Vincze barátom, a szolnoki Suki cigány és én - a szajoli vasútállomáson búcsúzkodunk egymástól azzal, hogy tartjuk majd a kapcsolatot ezután is. Így is volt. Mindenkivel haláláig rendszeresen leveleztünk, sőt olykor találkoztunk is."

Újból Orosházán

„1948. augusztus 16-án este 11 órára értem Orosházára, ahol már órák óta vártak minket, mert a Kommunista Párt értesítette a családtagokat, így a feleségemet is, hogy már Debrecenben vagyunk, és érkezünk haza. Az állomáson nagy tömeg volt. Mindenki a hozzátartozóját várta teasüteménnyel és mindenféle jósággal.

Sin István az idén ünnepelte századik születésnapját fotó: Talán Csaba

Engem a feleségem és édesapámék vártak, hát, bizony alig ismertük meg egymást.

Édesapám rendelt egy taxit, azon mentünk haza az állomásról a szüleim házához. Végre hazaérkeztem – sóhajtottam fel. Mert ezt csak az után hittem el, miután a kisajtót becsukták utánam. Egy hosszú, keserves időszak lezárult az életemben, és boldogan ölelhettem magamhoz a feleségemet, a szüleimet. A fiam már aludt. Benyitottam a szobába, megnéztem, és zokogni kezdtem. Reggel, amikor Géza fiam felébredt, én még aludtam.

Feleségem óvatosan kinyitotta a szobaajtót, hogy fel ne riadjak, és azt mondta neki: látod, itt az édesapád. Mondtam, hogy hazajön. Mondtam.

Amikor én is felébredtem, oda akartam neki adni a Debrecenben vásárolt cukorkát, de addigra a kicsi fiam már kikutatta a kis motyómat, megtalálta a cukrot, és meg is dézsmálta."

A cikk írásához forrásként használtam a Sin István által írt emlékiratot.