Mik a tapasztalatai a wittenbergi magyar napokkal kapcsolatban?
A Tiszántúli Református Egyházkerület már bemutatkozott egy héten keresztül a wittenbergi Reformáció Világkiállításon, még augusztus elején. Munkatársaim már akkor beszámoltak arról, hogy milyen jó légkört teremtett a városi közösség erre az alkalomra. Éppen emiatt nagyon nagy várakozásokkal érkeztem Wittenbergbe: vajon mikor a Luther-végrendelet egy időre visszakerül a városba, milyen lesz a fogadtatás. Azt tapasztaltam, hogy nagyon bensőséges és szívélyes volt. Ráadásul a város miliőjéből is olyan fogadtatás árad, ahol Luthernek, Melanchthonnak és Bugenhagennek tisztelete van, ami az üzletektől kezdve a kiállításokon keresztül, a parkok transzparenseiig egyértelműen érezhető.
Az egész város a reformáció jubileuma körül lüktet. Olyan megbecsültség ez, ami ráragad az emberre.
Debreceniként mondom, hogy a magyar reformátusság számára is fontos hely Wittenberg. Hiszen ha azt mondom, hogy Melius Juhász Péter, Károli Gáspár, vagy Szenci Molnár Albert – ők épp olyan sokat kaptak Wittenbergtől, mint Sylvester János vagy Dévai Bíró Mátyás. Melanchthon munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne az a protestáns kollégiumi iskolakultúra, ami Debrecenben megvalósult. Magam is személyes kíváncsisággal jöttem, mivel 1983-ban már jártam itt, amikor Németország Luther születésének az 500-ik évfordulóját ünnepelte. Diakóniai munkán voltam az NDK-ban evangélikus teológusokkal és ide is ellátogattunk.
Akkor Wittenberg egy szürke városka volt. Ehhez képest mind hangulatilag, mind tartalmilag, mind felkészültségben óriási a változás.
Nagy öröm, hogy a reformáció városa így őrzi ezt a hagyományt. A közösség nem csak tőkét akar kovácsolni magának ebből, hanem olyan lelki töltekezést ad, ami megerősít minket a reformáció hitvallásában.
Mi az, amit innen mindenképpen elvisz majd a Tiszántúli Egyházkerületbe a további reformációi ünnepségekbe?
Azt a természetességet, ahogy megjelenik itt Luther Márton alakja szobrokban, képekben, de még a legkülönbözőbb üzletek kirakatában is. Ezt az évfordulót azok is magukénak érzik, akik talán nem is evangélikusok. Ez a magától értetődőség tanulságos számunkra is: éljük meg azzal a természetességgel és büszkeséggel a reformáció tanítását a mindennapjainkban, amely a 21. században újra gondolja a reformátori tanítás lényegét. Mindennek a nagyon fontos bázisa Wittenberg, ahol
a Luther-Melanchthon páros a maga korában nagyon modern módszerekkel foglalkozott a magyar diákokkal is.
Ez pedig olyan gyümölcsöket termett, amik mellett ma sem mehetünk el lélektelenül.
Hogyan lehet a reformáció gondolatait sikeresen adaptálni a 21. században?
Azoknak a reformációs hívószavaknak, amik nekünk nagyon fontosak, napjainkban is megvannak a maguk 21. századi feladatkörei. Ha eszembe jut a reformáció azon fő tétele, hogy egyedül hit által, akkor látom, hogy mai világunkban mennyire jellemző sokakra az emberi hiszékenység. A hiszékenységet kihasználva sok mindent be lehet adagolni a magát nagyon felvilágosultnak tartó 21. századi embernek is. Bizony, a hiszékenység világában nagyon nagy szükség lenne az igaz hitre, amely segít különbséget tenni a bizalomra méltó gondolat és lépre csalás között.
Amikor eljutnak hozzánk képek a média közvetítésével, amik azt mutatják, hogy még mindig hihetetlen ötletgazdagság van a kegyetlenkedésben, akkor ki kell mondani, hogy egyedül csak az Isten kegyelme szabadíthat fel tiszta emberségre. Amikor ma azt látjuk, hogy vannak eszmék, filozófiák, vallások, amelyek torz istenképet kínálnak, akkor még fontosabb, hogy az életünk zsinórmértéke az a Szentírás legyen, amelynek a szíve közepe a Jn 3,16 szerint az, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta , hogy aki hisz ő benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen", mert Isten célja az ember megváltása volt. Amikor pedig az öndicsőítés és az emberistenítés kicsiben és nagyban megnyomorít sokakat, akkor új önértékelésre hív az „egyedül Istené a dicsőség" reformátori alapelv, ezzel viszonylagossá téve az egymás fölötti hatalmaskodás igyekezetét.
Válságban lévő világunkban egyedül Jézus Krisztus a megoldás az ember számára.
Sokkal különb utakat mutat a reformáció tanítása, mint egyes „világmegváltó" gondolatok. Ezeket a reformátori gondolatokat nem szabad csak a levegőbe puffogtatni, hanem megélt valósággá kell tennünk őket.
A reformációi emlékévben eljuthatnak-e a protestáns egyházak azokhoz, akik nem vallásosak?
Számomra két olyan lépcső van, ami lehetővé teszi, hogy elérjünk másokhoz. Az első lépcső a belső megerősödés: legyen egy olyan visszakapcsolás az őseredetihez, a tiszta forráshoz, Isten Igéjéhez, ami bennünket erősít meg. Amíg mi, protestánsok, nem tudjuk hitelesebben képviselni az életünkkel azt, amit mondunk, addig nem fognak nekünk hinni az emberek.
A reformáció jubileumának egy olyan folyamatnak kell lennie, ami visszavezet bennünket azokhoz a gondolkodási módokhoz és megoldásokhoz, amelyek a reformátorok esetében már kiállták a próbát.
Eztán jöhet az, hogy ezekkel a lélekben megerősödött emberekkel, gyülekezetekkel tudunk kifelé fordulni. Mindannyian érzékenyek vagyunk arra, ha szólamokat hallunk, de nem látunk mögöttük azokat megélő embereket. Én ezt a két lépcsőt szeretném látni megvalósulni: megújulni, aztán pedig másokban is felkelteni a vágyat a megújulásra.