Naponta harminc menekült érkezne az országba

Az ENSZ szerint éhező tömeg szorult Magyarország és Szerbia közé. A szerb rendőrök szerint a magyarok ellenszenvesek. A vajdasági paraszt szerint a menekültek károsak, de a határőrök is. Az iráni rendőr szerint nincs rossz vallás, csak rossz ember. Az Origo megnézte a határ mindkét oldalát.

„Bocsássanak meg, de rendesen fel vagyok baszódva” - mondja a vajdasági magyar paraszt, egy többmondatos káromkodás után. Annyi történt csak, hogy a menekültekről kérdeztük. A földje a szerb-magyar határ mentén fekszik. „Borzalmas volt tavaly, úgyhogy az idén vagy én döglöm meg, vagy az, aki idejön.”

Lényegesen kevesebben

Az egyik legnépszerűbb tavalyi migránsútvonal épp a férfi földjén haladt keresztül. Az, amelyik a röszkei befogadóállomásra vezetett a vasút mentén. A gazdát tavaly komoly kár érte. „Az még egy dolog, hogy nyersen megették a zölddiót, az meg egy másik, hogy a krumplit kikaparták a földből, de az volt a legdurvább, hogy egyszer

egy teleszart sátrat is hátrahagytak.”

Ráadásul a határőrök és a rendőrök rendszeresen áthajtottak a földjén a terepjáróikkal. „Többször is letaroltak mindent.”

Szerb-magyar határ Röszke térségében, biztonsági határzár, azaz kerítés Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Kevesli azt a 40 ezer forintot, amit kártérítésként kapott.

Azt mondja, hogy most is jövögetnek a menekültek, de lényegesen kevesebben, mint egy éve. Napi egy-két tucat az átlag.

Tavasz a Vajdaságban

A földeket zöldellő növények és színes virágok borítják. „Ez a jó fekete föld! A legjobb termőföld egész Európában” - mondja a kísérőnk. Hétfő van, kora délután, 27 fok. A határ mellett fekvő Horgos bicikliző fiatalokkal, babakocsikat tologató anyukákkal van tele. „A macskaköves út még a Habsburgok idején épült - mondja a kísérőnk. - Mégis jobb állapotban van, mint a Rákóczy út Pesten. Akkoriban azért tudtak utakat építeni.”

A senki földje

A település és a határ között földutak kerülgetik a szántóföldeket, a gyümölcsösöket és az ingoványokat. Mocsaras részek, csatornák szabdalják a vidéket, nem könnyű terep a menekülteknek. Az egyik nagy pocsolyában bivalyok hűsölnek. Terepjáró nélkül nehéz a haladás, a homokos úton csúszkál, a pocsolyákban majdnem elakad az autó, a fűvel borított részek hepehupásak.

Járőröző Mi-8-as helikopter a szerb-magyar határon, Röszke térségében Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

A röszkei tranzitzónát keressük, a szerb oldalról akarjuk megközelíteni. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának szóvivője, Simon Ernő nemrég azt mondta, hogy

áldatlan állapotok uralkodnak ott.

Van ugyanis egy kis beugró a határkerítésen, itt kell várniuk azoknak, akik menedékkérelmet akarnak benyújtani. Kezdetben napi 100 menedékkérő adhatott be kérelmet, most már csak 20. Amíg nem engedik őket tovább, nem mehetnek át a Magyarországra vezető kapun, viszont mire odaérnek, már átlépték a szerb-magyar határt, vissza tehát szintén nem mehetnek.

Több mint százan várakoznak ott így - mondta Simon.

A migránsok ennél a kapunál adhatják be a menedékkérelmüket Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Naponta átlagosan 30-an lépnek be a magyar-szerb, illetve a magyar-horvát határon kialakított tranzitzónákba. A Belügyminisztérium szerint március 30-ig összesen 773 menedékjogi kérelmet nyújtottak be. A tranzitzónákat 200 fő befogadására tervezték, és mostanság átlagosan fél házzal üzemelnek.

Elvileg Magyarországon, a gyakorlatban a senki földjén.

Simon szerint semmilyen ellátást nem kapnak, sőt a magyar rendőrök még a segíteni akarókat is elzavarják, ha például megpróbálnak ételt átdobni nekik a kerítésen. A segélyszervezetek tehát csak a szerb oldalról tudják megközelíteni őket.

Tüzek az éjszakában

Az emberek pólóban dolgoznak a szerbiai földeken. Egy kilométerről már jól látszik a határkerítés, valósággal szikrázik a napsütésben. Nem egyértelmű viszont, hogyan juthatunk el oda a dombok és növények között kanyargó földútlabirintuson. A földeken dolgozók nem tudnak, vagy nem akarnak útbaigazítani. Az út közepén lustálkodó kutyát nem zavarja, hogy feléje tartunk. Ki kell kerülnünk, mert egy tapodtat sem mozdul.

Ennyi maradt utánuk Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Egy fekete terepjáró cirkál a földutakon, hőkamerával a tetején. A szerb rendőrök vezetik. Azt mondják, hogy csak engedéllyel mehetünk a tranzitállomás közelébe. Simon Ernő szerint ez új fejlemény, még pár napja is zavartalanul el lehetett menni az állomáshoz.

Nemcsak mi akadunk fent ezen az új rostán, hanem a segélyszervezetek is.

Az idősebbik rendőr azt meséli, hogy

a magyarok rendszeresen átfújkálnak a gázsprayükkel a kerítésen,

meg átrádióznak a szerb kollegáknak, hogy utasítgassák őket.

„A múltkor átszóltak éjjel, hogy menjünk ki a határhoz, és oltsuk el a tüzeket, amit a migránsok gyújtottak. Kimentünk, és azt láttuk, hogy minden ellátás nélkül ott fagyoskodnak, és próbálnak felmelegedni a tüzek körül.

Nem akartuk ezt a kis meleget is elvenni tőlük.

Szóval nem csináltunk semmit” - mondja az idősebb rendőr.

A menekültkérelmek feldolgozása ugyanis reggel 8 és este 8 között történik. Estére az állomás lehúzza a rolót,

a menekültek pedig a senki földjén várják be a reggelt.

Nincsenek rossz vallások

A magyar oldalon egy földúton jutunk el a körbekerített táborig. Az út elhagyatott tanyák között kanyarog. Konténerek állnak a kerítés mögött, előttük az árnyékban itt-ott arab és perzsa családok álldogálnak és üldögélnek, az egyik padon két rendőr papírtányérból kanalaz valami levest.

A kerítés túloldalán nyomát sem látjuk a nélkülöző tömegeknek.

Három-négy sátor áll a mezőn, fél tucat ember lézeng közöttük.

A Magyarországra nyíló kapu előtt egy háromfős család várakozik: apa, anya és egy kisfiú. Szívesen állnak modellt a fotósnak, különösen a gyerek. Annyit sikerül kiszedni belőlük, hogy Irániak.

Nincs tömeg Fotó: Dudás Szabolcs - Origo

Akárcsak az a negyven körüli, szakállas férfi, aki a család mögött várakozik.

Rendőr volt Teheránban, de elege lett a diktatúrából.

Egyedül indult el, a feleségét és a lányát nem akarta kitenni az útnak. Arra gondolt, hogy csak akkor juttatja át őket Európába, ha ő már megvetette a lábát valahol.

Félti a családját, nem engedi meg, hogy lefényképezzük.

Két éve hagyta ott Teheránt, azóta csapódik ide-oda a különböző országok és azok menekülttáborai között. Megjárta Jordániát, Törökországot és Görögországot is. Amikor megmutatja a lánya fényképét, elsírja magát.

Síita muzulmánnak vallja magát, de azt mondja, hogy felvenné a keresztény vallást is, ha ezen múlna, hogy Európában maradhasson. „Nincsenek rossz vallások. Csak rossz emberek.

Isten pedig mindenkinél ugyanaz, még ha máshogy is hívják.”