Barátnő vagy inkább a szalonnás tojás?

Születhet-e életre szóló kapcsolat egy piros szívecskékkel díszített pincében tartott teadélutánon, ahol tea nincs ugyan, de néhány fiatal együtt próbálja meg elhagyni a komfortzónáját? A kaland nem egyszerű, de nem is vészes. Amikor pedig zsibbadni kezd a lábunk, akkor már közel járunk az igazsághoz. Szervezett társkeresés a kívánt gyerekek megszületéséért.

Párt találni nem is olyan egyszerű, kell a fiataloknak egy kis segítség - így vélekednek a 2009-ben alapított Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom tagjai, akik előadássorozatokkal és különböző interaktív programokkal igyekeznek segíteni "a kívánt gyerekek megszületését", amiről januárban támogató nyilatkozatot írtak alá az öt parlamenti párt frakcióvezetőivel). Legújabb kezdeményezésük a teaházi társkereső program.

Soha nem próbálkoztam még semmilyen társkereső programmal, így szombat délután meglehetősen idegesen készülődtem, ez mégiscsak olyan lehet, mint egy randi. Hogy áll a hajam? Mit vegyek fel? Csinos legyek, de ne túl kihívó, akkor most mi legyen ezzel a gombbal, vagy öltözzek át teljesen? Szokásos női problémák, de ha én így izgulok, akkor az, aki tényleg ismerkedni indul, most hogy érezheti magát?

Piros szívecskék a lelakatolt pincében

A hosszas készülődés ellenére is húsz perccel korábban érkeztem a helyszínre, a budai sétálóutca egyik sarkában eldugott, lelakatolt pincehelyiség azonban elsőre nem tűnt túl biztatónak, de már hárman is várakoztak előtte. Valami azt súgta, hogy a "Szia! Te is társat keresel?" kérdés talán túl erős indítás lenne, így a telefonomba temetkezve vártam.

Szerencsére pár percen belül szóltak, hogy lemehetünk, és egy egészen otthonos, lambériázott terembe vezettek minket. Épp akkor feszítették ki a piros-rózsaszín szívecskékből készült papírfüzért, ami kedves gesztus ugyan, de nem segített a romantikus randihangulat megteremtésében. Amíg a többiekre vártunk, rá kellett ébrednem, hogy ezzel a programmal egy kicsit mellényúltam, a magam húsz évével kínosan fiatalnak tűntem a harmincasok között, bár ettől függetlenül pillanatok alatt lett beszélgetőtársam.

A dress code hiánya másoknak is gondot okozott, nyakkendőig senki sem merészkedett, de a blézerek és zakók között felbukkant néhány rövidnadrág és sportzokni is, de egyébként visszafogott volt mindenki, mégiscsak komoly kapcsolatot, nem pedig kalandot keresni jöttünk.

Négy férfi lesi egy lány kegyeit

A program eredeti terveiben tíz nő és tíz férfi szerepelt, ezzel szemben kilenc férfira jutott velem együtt hat nő, de ez a fiúk szerint jó arány, az előző alkalommal még kevesebben voltak, más társkereső lehetőségekről nem is beszélve. Mindig azt hittem, hogy a társkereső, a villámrandi, és más effélék valamiféle tipikus női szingliprogramok, mint az egész napos lélekgyógyító vásárlás, ahová kizárólag barátnővel, hosszú készülődés után érdemes elindulni, de ezek szerint talán eddig rossz filmeket néztem. A rutinos férfiak egyetértettek abban, hogy a legtöbbször, ha kiderül, egy nő ismerkedni akar, legalább három-négy férfi verseng érte, úgyhogy itt a lehetőség!

A másik nagy félelmem - szintén a csajos vígjátékokból okulva - az volt, hogy csupa elkeseredett emberrel fogok találkozni, akik jobb híján választják a társkeresőt, esetleg levakarhatatlanok, vagy őrült elvárásokat támasztanak mindenkivel szemben. Ha vannak is ilyenek, ezúttal elkerültek, a legtöbb résztvevő egyszerűen emberi kapcsolatot és a kellemes közösséget kereste, és csak másodlagos célja volt a telefonszámok gyűjtése, és volt olyan is, aki mindezért vidékről is hajlandó volt eljönni.

Szalonna vagy barátnő?

Az ismerkedést rövidre zártuk, mindenki mondja el a névét, írja fel egy cetlire, aztán ragassza magára. Pedig számítottam egy "Béla vagyok, huszonhét hónapja egyedülálló. - Tapsoljuk meg Bélát!" típusú bemutatkozásra. A társkereső program első fele egy közös beszélgetés volt, amit a teaház moderátora, Ötvös Ágnes mentálhigiénés szakember irányított, a téma pedig a komfortzónánk elhagyása egy párkapcsolatért. A komfort zóna érzékeltetése érdekében, és elvileg feszültségoldásként először is körbe kellett járnunk a székek által behatárolt kis teret, ami egy kicsit arra emlékeztetett, amikor a piacon előbb megyek egy kört, hogy tudjam hol a legfrissebb a krumpli, mielőtt vásárolni kezdek, lényegében tehát így feltűnésmentesen felmérhettük a választékot.

Ezután kisebb csoportokra bomlottunk, rögtön értelmet nyert, séta után ki hova ült le, ugyanis először a közelben lévőkkel kellett beszélgetni, később persze közösen is mindenki elmondhatta a véleményét. Azt hittem, ez lesz az a pont, amikor felmerül a távirányító használatának vagy a fogkrémestubus pártkapcsolatokat alapjaiban megingatni képes kérdése, és habzó szájjal fogjuk szidni a levakarhatatlan anyósjelölteket. Ehelyett a vegetáriánus barátnő és a szalonnás tojásrántotta kibékíthetetlen ellentéte vetődött fel, a lovagiasság jegyében pedig általában a szalonnának mennie kellett.

Ami persze egyébként sem árt, ugyanis megállapítottuk, hogy az egészségesebb életmódra váltás sokat segíthet új emberek megismerésében, a kényelmes autó lecserélése biciklire egyértelműen a komfortzóna elhagyása. Így aztán tanulhattunk egymás hibáiból, tapasztalataiból, a kudarcainkból, egy kis személyiségfejlesztés sosem árt.

A komfortzóna mégis győz

Sok volt a közhely, de nem is volt szükség korszakalkotó ötletekre. Felmerült India és az előre elrendezett házasság, valaki szerint ők már csak tudhatnak valamit, hiszen túl is népesedtek. Ezen a ponton a moderátor felvetette azt a gondolatkísérletet, mi lenne, ha a bőség zavara helyett most szűkítenénk a lehetőségeket, és addig nem mennénk ki a teremből, amíg nincs mindenkinek párja. A kezdeményezés sajnos gyorsan elhalt, mindenkit elrettentett az ötlet, hogy most akkor tényleg és igazán és azonnal és meglehet, visszavonhatatlanul választani kéne. Úgy tűnik, a komfortzóna - beszélgetés ide vagy oda - még működött.

Sokszor elhangzott viszont, hogy már az sem könnyű, hogy az ember kimozduljon otthonról, és egyáltalán elinduljon aktívan társat keresni, méghozzá egyedül, nem pedig a barátnők, haverok biztonságos támogatásával, ezzel pedig - főleg a lámpalázamat figyelembe véve - egyetértettem. Ráadásul nem is olyan egyszerű egy ilyen beszélgetés, idegenek vagyunk, mégis valami egészen személyeset árul el a jelenlétünk, arról nem is beszélve, hogy azt sem tudtam, merre nézzek, egy véletlen szemkontaktus a villamoson nem jelenet semmit, de itt egészen más lehet a helyzet. Útravalóként azt a tanácsot kaptuk, mindenki gondolkozzon el azon, mi az a gyakorlati lépés, amit egy kapcsolatért megtenne.

A beszélgetés után kezdődött a kötetlen teázás - teát ugyan én nem láttam, de üdítő és bolti süti akadt. Ekkor már volt lehetőség nyílt ismerkedésre, bár az idő rövid volt ahhoz, hogy bárkit közelebbről megismerjek. Telefonszámot cserélni viszont bőven elég. Volt, aki komoly elvárásokkal érkezett, mások inkább nem vártak semmit, akkor csak kellemes meglepetés érheti őket.

Amikor zsibbadni kezd a láb

Legtöbben ugyanis csak lehetőséget kerestek, mert szerintük nincs olyan közeg mostanában, ahol könnyen ismerkedni lehetne - mint például egy jó kis Illés-koncert a szüleink idejében -, a helyzet pedig csak egyre nehezebb lesz, ahogy fogynak a baráti körben az egyedülállók, a biológiai óra meg csak ketyeg. Volt olyan is, aki már próbálkozott az internetes társkeresőkkel is, de mindenki a személyiség varázsára esküdött.

Ráadásul az egyik fiú szerint egészen konkrét jele van, ha az ember találkozik végre az igazival, zsibbadni kezd a lábszára, ehhez pedig nem elég a net. Beszélgetőtársaim nagy része viszont a nyitottságot hiányolta a többiekből, furcsa mód ennyi nyitott ember nem talált egymásra, bár volt, aki azt mondta, találkozott olyannal ezen a délutánon is, akit szívesen megismerne akár közelebbről is.

Amikor lejárt az idő, többen is, főleg, akik már az előző teaházból ismerték egymást, egy sör mellett folytatták az estét, nemsokára pedig a teaházi afterpartin találkoznak újra, amit a mozgalom épp azért szervez, hogy legközelebb már ismerősökként jöjjenek össze. Hazafelé azon gondolkoztam, hogy vajon valóban ilyen nehézkes-e párt találni, kellenek-e ezek a kínosan induló délutánok, meg a görcsös készülődés, de a villamoson egy legénybúcsú résztvevői közé keveredtem, úgyhogy hamar megnyugodtam, hogy azért talán mégis megéri.

Kiss Eszter