Ha ennek vége, nem akarok homokot látni tíz évig

Magyarország déli részén most tartanak az árvízi védekezés legnehezebb szakaszánál, hiába apad a Duna északon. Baján, Dunaföldváron és Kisapostagon is bírják a munkát az emberek, a tűzoltóknak még viccelődni és pózolni is volt erejük, de sokaknak elegük van a zsákolásból, és néhány helyen csak centikkel járnak a Duna előtt. Árvíz Bajától Budapestig.

"Nézze csak meg, itt ugyanaz a Duna folyik, mint Győrben vagy Budapesten" - vetette oda egy önérzetes bajai asszony hétfőn délelőtt, miközben nagy erőfeszítések árán öt perc alatt töltött meg egy homokzsákot. Szerinte kevés szó esett eddig a médiában a fővárostól délre fekvő részekről, "mintha Budapestnél megállna a Duna", holott az árvíz Baján is hatalmas gondot okoz.

Valóban ugyanolyan homokzsákkupacokat, ugyanolyan vízben ázó fákat, ugyanúgy alig látszó KRESZ-táblákat, ugyanolyan fáradt embereket láttunk a déli megyékben, amikor Bajától Budapestig követtük, hogyan bírják a rekordvizet a magyarok. Az emberek szerencsére Tolnában és Bács-Kiskunban sem pánikoltak, de korábbi, Szlovákiától Budapestig tartó Duna-túránkhoz képest jobban éreztük, hogy már mindenki nagyon túl szeretne lenni az egészen.

Hülye lennék bezárni

A bajai Dunához közel jutni nem egyszerű. A Bátaszékhez vezető hidat reggel lezárták a rendőrök, és csak hosszas magyarázkodás után juthattunk közelebb a töltéshez, hogy meglessük a híd környéki, Duna áztatta házakat. Amikor a bajai belvárosban közel merészkedtünk a Duna mellékágához, a Sugovicához, egy sárga mellényes úr indulatosan felhívta a figyelmünket arra, hogy "ha lezárt, folyó menti területen garázdálkodunk", a rendőrök húszezer forintra fognak minket büntetni, "persze, fejenként".

Itt a tarhonyás ragadék Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Ezt a büntetést már csak azért sem vállaltuk, mert a főtérhez közel olcsóbban is közelebb juthattunk a folyóhoz. A parton lévő vendéglátók simán feladhattak volna egy hirdetést, hogy "foglaljon asztalt közvetlenül a Duna mellé", ugyanis a folyó annyira kiöntött, hogy a megterített asztalok lábánál sorban díszelegtek a fehér homokzsákok. A hétfő délelőtti forróságban igazi kasszasiker: miután a helyiek közül sokan lefotózták az áradó Dunát, örömmel beültek egy jeges limonádéra vagy egy gin tonicra, a gyors áradástól kevésbé tartók rántott húst is rendeltek. Az egyik hely tulajdonosa elárulta, vasárnap reggel óta pakolja a homokzsákokat, de mivel rendesen jönnek a vendégek, "hülye lennék közben bezárni".

Tarhonyás ragadék és kakaós kalács

A Duna-parton ebédelő emberek azért aggódtak, hogy sikerül-e megmenteni a víztől a bajai Petőfi-szigetet. Itt sok ház épült a folyó partján, a szigeten ráadásul van kollégium és uszoda is. Nem volt tehát véletlen, hogy ezerrel zsákolták a homokot a sziget közepén, olyan emelkedett, egymást biztató hangulatban, mintha egy Szomszédok-epizódban lennénk. "Én távol lakom a partról, de természetes, hogy jövök segíteni, hiszen a szomszédaimról és a városomról van szó" - magyarázta egy idősebb hölgy. Itt zsákoltak rajta kívül Jehova tanúi is, illetve néhány CBA-pólós önkéntes is, akiket a magyar közértes cég egyenesen Budapestről utaztatott oda segíteni.

Közvetlenül a parton több mint száz tűzoltó rakodta serényen a zsákokat, és építette a több méter magas gátat. A hangulat túlzás nélkül fergeteges volt, a vagányabb tűzoltók viccelődtek, beszólogattak egymásnak, csak a tűző napra panaszkodtak. A legtöbben félmeztelenül pózoltak is az Origo fotósának, abban reménykedve, hogy valamelyikük "esetleg a Playboyba is bekerül egyszer". "Ezer lájk, és Sanyi a gatyáját is letolja" - mutatott az egyik tűzoltó hahotázva a társára, úgyhogy olvasóinkat csak biztatni tudjuk a cikk megosztására, hátha Sanyi tényleg valóra váltja az ígéretet.

Itt van Sanyi, ezer lájkot neki! Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Mivel éppen ebédidőben érkeztünk meg a tűzoltókhoz, megvizsgálhattuk azt is, hogy milyen ételt kapnak az egész napos fizikai munkához. Az egyik csónak mellett unott képpel falatozó fiatal tűzoltót idézzük: "A leves valami tarhonyás ragadék, a kakaós kalács már finomabb."

Dunaföldvár túléli

Bajától északabbra, Dunaföldváron nyoma sem volt a szikrázó napsütésnek. Az emberek itt távcsővel és esernyővel sétálgattak a parton. A távcső azért kellett, mert mindenki kíváncsi volt, ahogy a földvári Duna-híd pillérjét szinte ellepi az áramló folyó, az esernyő pedig a fejünk felett gyülekező koromfekete felhők miatt volt szükséges. A part mellett lévő földvári strand egyik alkalmazottja ráérősen mesélt arról, hogy úgy látja, most már megmenekül a város. Szerinte "a Duna már csak egy-két centit emelkedik, a gát kitart, Földvár túléli".

Elárulta, az embereknek amúgy olyannyira nem ment el a kedvük a víztől, hogy a hétvégén dugig volt a folyó melletti termálstrand, pedig a kinti medencét nem is használhatták. A férfi annyira a bizalmába fogadott minket, hogy elárulta azt is, mi a jó halászlé titka: "Két sört kell küldeni a szakácsnak."

Nem akarok homokot látni tíz évig

A már Dunaföldváron is várt nagy eső az onnan néhány kilométerre fekvő Kisapostagon ért utol minket. A falut a miniszterelnök hétfő reggel veszélyes helynek minősítette, és ez nem is túlzás. A Dunát itt nem kellett sokáig keresni, közvetlenül az út mellett hömpölygött, fogalmam sincs, hol lehet az igazi medre. Később láttuk, hogy Adonynál a 6-os útig is kijött a folyó, itt a kikötő jelenleg a főút szélénél kezdődik, és ottjártunkkor egy korábban homokot pakoló traktor is vízben állt.

Nehezen jutottunk közel a bajai Dunához Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Délután öt óra körül Kisapostagnál éppen tetőzött a folyó, esőkabátos tűzoltók, rendőrök, polgárőrök és civilek szaladtak össze, pakolták a zsákokat. A vízszint ugyanis a legfelső sort is elérte, újabb sort kellett felhúzni, csak remélni lehetett, hogy az emberi erő és szervezettség itt is megfékezi a folyót. A falu elején végül sikerült felépíteni a magasabb gátat az út mellett, de beljebb lévő részekre már nem mehettünk, csak néhány helyitől tudjuk úgy, hogy ugyanez történt ott is.

Az emberek láthatóan az utolsó erőtartalékaikat mozgósították, és ez nem is a fedett buszmegállóban a csizmáját tisztogató lányon vagy az autókat irányítgató polgárőrön látszott a legjobban. Az egyik, esőkabátban is bőrig ázó, az esővíztől egyre nehezebb zsákokat adogató férfiból szakadt ki a panasz: "Most már tényleg elegem van, végezzünk már ezzel a rohadt zsákolással!" Egy perc múlva már nyugodtabban tette hozzá: "Ha ennek az áradásnak vége, nem akarok homokot látni legalább tíz évig."