Tizenhárom éves fenyegetést vált be az SZDSZ

Az SZDSZ már számtalanszor fenyegetőzött azzal, hogy kilép a koalícióból, végül mégis mindig maradt. Az első komoly válság 1995-ben volt, személyi kérdés miatt. Igaz, akkor a miniszterelnök nem felmenteni akart valakit, hanem kinevezni: Nagy Sándor szakszervezeti vezetőt szánta gazdasági csúcsminiszternek, akit az SZDSZ-ben pártállami maradványnak tartottak.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt saját bevallása szerint is meglepte a szabad demokraták éles reakciója, hogy a koalíció felmondásával reagáltak Horváth Ágnes egészségügyi miniszter leváltására. A meglepetés egyik oka az lehet, hogy az SZDSZ és az MSZP már a rendszerváltás óta a harmadik ciklusban kormányoz koalícióban, és a szabad demokraták 1994 óta olyan sokszor fenyegettek az együttműködés felbontásával, hogy mára alig akarták elhinni, tényleg megteszik.

Legelőször 1995 késő nyarán és őszén alakult ki szakítással fenyegető konfliktus a pártok közt. Az összeütközés közvetlen oka személyi kérdés volt, de nem egy miniszter leváltása, hanem épp a kinevezésének ötlete miatt tört ki. Horn Gyula miniszterelnök ugyanis kormányfő-helyettessé, vagy legalább gazdasági csúcsminiszterré szerette volna kinevezni Nagy Sándort, az MSZOSZ szakszervezeti szövetség, illetve a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elnökét.

Horn úgy értékelte, ellensúlyra lenne szükség a Bokros Lajos által vezetett Pénzügyminisztériummal (PM) szemben, amely szerinte "képtelen a gazdaságpolitikai döntések koordinálására". Horn korábban sikeresen választotta le a privatizációs ügyeket a PM-ről, és bízta egyik bizalmasára, Suchman Tamásra. A gazdasági csúcsvezetői posztra kinézett Nagy nem értett egyet a Békesi László, majd Bokros nevével fémjelzett egyensúlyi politikával, amit az SZDSZ is támogatott. Ő és a mögötte álló közgazdászok az állam nagyobb szerepvállalásában hittek.

Az SZDSZ szemében ráadásul Nagy Sándor - Horn szavaival - pártállami maradvány volt, hiszen klasszikus pártkáderi karriert futott be: az 1970-es években a KISZ egyik titkára volt, ahonnan az Állami Ifjúsági Bizottsághoz került, 1985-től pedig az egyetlen szakszervezeti tömörülés, a SZOT titkára majd főtitkára lett. 1989-ben ugyan kilépett az MSZMP-ből, de 1994-ben, az MSZP választási győzelme után visszatért az utódpártba, amelynek listáján a parlamentbe is bekerült. Nagy az SZDSZ-szel kötött koalíció egyik leghangosabb kritikusa volt.

Pető Iván és Kuncze Gábor 1995-ben

Bár Horn Gyula már 1995 tavaszán kigondolta, hogy Nagyot bevonja a kormányba, és júliusban közölte is a szakszervezeti vezetővel, saját visszaemlékezései szerint az ötletet az MSZP elnökségéből vetette fel valaki. Az elnökségi ülésről a hír azonnal kiszivárgott, amitől az SZDSZ kiborult: az ő olvasatukban ez azt jelentette, hogy Horn a megkérdezésük nélkül, egyoldalúan döntött.

Horn hiába kezdett tárgyalásokat az új poszt létrehozásáról - az egyik résztvevő szerint a tárgyalások közben Bokros háromszor ajánlotta fel lemondását - nem sikerült meggyőznie az SZDSZ-t, amelynek ügyvivői testülete augusztusban levelet fogalmazott a miniszterelnöknek, amelyben azt írták, ha Horn mégis kinevezi Nagyot (és a tárca nélküli miniszternek jelölt Kiss Elemért), azt egyoldalú lépésnek tekintik. Az SZDSZ megkezdte a kilépés kommunikációs előkészítését, vagyis kiszivárogtatták a sajtónak, mire készülnek.

Néhány nap üzengetés után, mikor Horn még mindig nem engedett, az SZDSZ-ben már kezdtek megijedni, hogy esetleg tényleg felbomlik a koalíció. Szeptember 1-jén azonban a miniszterelnök közölte Kuncze Gáborral, hogy mégsem jelöli Nagy Sándort. Horn szerint a "becstelen kiszivárogtatás" okozta a kudarcot, és emlékirataiban azt írta, ekkor döntötte el, többet nem foglalkozik a szabad demokraták megnyilatkozásaival.

A kormányátalakítási terveket azonban - immár Nagy nevének említése nélkül - fenntartotta, ami már nem csak a koalícióban, de az MSZP-ben is feszültséget keltett. Az SZDSZ-ben akkor már szinte biztosra vették a szakítást, különösen, hogy Kuncze Gábor is azt képviselte, nem szabad engedni Hornnak. Miután az MSZP elnöksége is azt mondta, Horn makacssága veszélyezteti a koalíciót, a miniszterelnök szeptember végén kénytelen volt meghátrálni.

A szabad demokraták úgy érezhették, a koalíciós felmondásával való fenyegetőzés megfelelő eszköz érdekeik érvényesítésére. 1996 tavaszán azonban - Kis János, a párt első elnökének 1998-as értékelése szerint - megszűnt a szabad demokraták mozgástere. Enyhült a stabilizációs kényszer, Bokros Lajos távozásával pedig partvonalra szorultak az SZDSZ-hez közel álló szocialisták.

Az SZDSZ vezetői 1996-tól már szinte folyamatosan lebegtették az ellenzékbe vonulás lehetőségét: az alkotmánykoncepció leszavazása, a vatikáni szerződés aláírása vagy épp a központi nyomozó hivatal felállítása miatt kirobbant vitákban mindig felmerült, ki kellene lépni a koalícióból. Horn érzékelte a zsarolási képesség csökkenését, és 1997-ben már meg merte tenni, hogy a szabad demokraták nélkül, csak az MSZP szavazataival fogadtatta el a parlamentben a miniszterek jogállásáról szóló törvényt, vagy a szentszékkel kötött szerződés ratifikációját.

Az 1998-as választási kudarcot - az SZDSZ elveszítette támogatóinak kétharmadát - a párt vezetői jórészt a koalíció és Horn számlájára írták. Így 2002-ben is voltak, akik azt mondták, nem szabad megint koalícióra lépni az MSZP-vel, de végül kisebbségben maradtak. 2004-ben aztán épp a szabad demokraták újabb fenygetőzése vezetett Medgyessy Péter bukásához. Igaz, ehhez az is kellett, hogy az MSZP vezetői is úgy ítéljék meg, váltani akarnak.

Írásunkhoz felhasználtuk Kóczián Péter és Weyer Balázs: Felelősök; Horn Gyula: Azok a kilencvenes évek... című könyvét; illetve Kis János: Szabad demokraták felelőssége című cikkét, ami a Beszélő 1998 júniusi számában jelent meg.